Kedvencekhez adás
37

Magyarok fája

Szerzői megjegyzés:

kiemelt novella egy novellaversenyen

Fülszöveg:

A történet egy egyedi szemszögből követi nyomon a magyarság történelmét, az Árpád fejedelem vezette Honfoglalástól, egészen napjainkig.

Pusztaszer, 906

 

– Torda! – szólította szelíden magához Árpád a legöregebb táltosát.

– Jó uram, Árpád fejedelem, miben lehetek a szolgálatodra? – hajlott meg ura előtt a bölcs öreg.

– Itt van egy mag! Itt ejtem a hantok közé Pusztaszeren, ahol szerét ejtettük a haza elosztását. Sarjadjon e helyütt, hajtson rügyeket, teremjen bőségesen, és éltével jelezze, hogy él a magyar, és gyarapszik hazájában, akár ez a szívós tölgy! Kérj áldást a Magyarok Istenétől, hogy gondoskodó hatalmával örökké tartsa életben fajtáját! …

***

Alföld, 1706

 

… – Kétszer tíz ember! Káplár! Váljanak le a hadtestből, és kapják el azokat a semmirekellő tolvajokat! – kiáltotta az ezredparancsnok, meglátva a menekülő hajdúkat! – Hozzák elém őket! Most megfizetnek a tetteikért!

– Merre, uram? – kérdezte amaz.

– A patak mellett! Ott, jobbra! – mutatta beosztottjának. – Most érnek át az árkon!

– Mit követtek el? – faggatta a parancsnokot az egyik segédtiszt, míg a káplár kijelölt maga mellé húsz embert, és elindult élükön, becserkészni a tolvajokat.

– Bécsbe kellett volna hajtaniuk a marhákat! Négyszáz darab jól fejlett marhát! E helyett, nem hogy nyugatra terelték volna, elindultak visszafelé! Keletre! Túl a Tiszán! A császári alispán három hónapja várja az állatokat! …

 

… – Halálra ítélem, mindhármukat! – tájékoztatta a parancsnok a három elfogott legényt, miután egy tölgyfa alá cipelték őket, karjaikat hátuk mögött kötözve!

– Mi a bűnünk, osztrák? Soroljad, szépen! – kérdezte kapálózva, fenyegetőzve egyikük, rángatva megkötözött karjait a szorító kezek közt. – Az, hogy magyarok vagyunk?

– Az a bűnük, hogy eltulajdonították a császár marháit! És nem vagyok osztrák, kikérem magamnak! Dán főnemesi katonacsaládból származom! Atyáim kétszáz éve katonák voltak! Seregemben is mind, egytől egyig jól próbált dán katona!

– Dán? – néztek össze bárgyún a marhaterelők, majd a legkülönbözőbb trágár szavakkal illették percekig az idegent. – Mit keresnek dánok a szárazföld belsejében, olyan helyen, ahol semmi keresni valójuk? Már ott is a labancoknak nyalnak? Menjél szépen vissza a tengervizek mellé, ahová való vagy! Te, áruló viking ivadék!

– Önök tolvajok! Meglopták József királyt, aki a magyarok királya, és egyben a Német Római Birodalom császára! Nem ülök fel ilyen emberek szavára! Elbitorolták a Bécsbe indítványozott marhacsordát, amivel jogsértést követtek el a Habsburg uralom ellen!

– Fejezd már be ezt a mesterkélt beszédet! Idegesítő a hanglejtésed, ahogy a magyar szavakat kiejted! Legalább beszélni tanultál volna meg normálisan! Labancok kutyája! – felelte szitkozódva az egyik hajdú.

– Nem tulajdonítottunk el semmit! Visszavittük a marhákat a legelőjükre, ahonnan elkóboroltak! – kiabálta a másik. – Sosem voltak a császáré! Mind magyar bikától, és magyar tehéntől született, magyar földön! A császárnak itt nincs semmi keresnivalója! Magyarország a magyaroké, nem a császárodé! Ez sosem volt az ő földje, és soha nem is lesz! Megértetted? Sosem hódolunk be a Habsburgoknak! Sem másnak! Vidd hírül, gyorsan a bécsi kamarillának!

– Zsákot a fejükre, káplár! Sortüzet nekik! Lőjék agyon őket! – adta ki az egyértelmű utasítást katonáinak a parancsnok, és komótosan a portyázó őrjárat felé fordította lovát. – Felháborító a viselkedésük! Milyen alpári, faragatlan nép ez!

A húsz marcona kinézetű dán megmarkolta a három legényt, vászonzsákot húztak mindháromnak a fejébe, és letérdeltették őket a tölgyfa tövébe, egymás mellé, szembefordítva a hatalmas fa törzsével! Talán tíz ember kellett volna, hogy a fa derekát át tudják ölelni, kéz a kézben, így aztán a három hajdú kényelmesen elfért egymás mellett. A tizenöt méterre távolodó katonák úgy negyed környi cikket fogtak közre, hogy még véletlenül sem kellett egymással szemben állnia két puskásnak. Még éppen a fa lombkoronája alatt álltak, ami árnyékot vetett a tűző nap vakító sugaraitól.

Vállukhoz emelték szuronyos puskájukat, és céloztak, lövésre készen, aztán a lövés pillanatában egy hangos reccsenéstől, és huppanástól megrettenve, elrántották fegyverüket, úgy sütötték el. Többen felfelé emelték, volt, amelyik társa felé irányította.

Egy letört, vastag faág zuhant közéjük, az bomlasztotta meg a rendet. Egy lövedék lepattant a fa törzséről, és eltalált valakit, amelyikük társa felé lőtt, az el is találta. Nagy jajgatás, kiabálás zaja töltötte be a pusztát, fejetlenség lett úrrá. A zűrzavart kihasználva a három hajdúlegény a fa barázdált törzséhez dörgölve a csuklójukat szorító kötelet, eloldozták magukat, fejükről lerántották a zsákot, és ismét menekülésbe kezdtek. Mire az ezredparancsnokhoz elért a káosz zaja, a hajdúknak már nyoma sem volt. Vágtázva, ingerülten tért vissza gyalogos katonáihoz, kérdőre vonni a káplárt, aki életben maradt embereivel épp a nehéz faágat próbálta eltávolítani az összenyomott holttestekről.

– Maguk meg mit szerencsétlenkednek itt? Hol vannak a foglyok? Mi ez az üvöltés? Az ostoba katonái egymást lőtték le?

– Uram! – szabadkozott mindegyik! – Ránk szakadt az a hatalmas faág! Három embert agyoncsapott!

– Mégis mitől tört le? – üvöltött a parancsnok, lova prüszkölt még a vágtától. – Arra lőttek, a foglyok helyett? Mennyi bort ittak a portya előtt?

– Nem, uram! Még a lövés előtt letört. Reccsent egyet, aztán már csak ugráltunk el alóla! Felnéztem a reccsenő hang irányába! Nem ittunk alkoholt, uram! Sem sört! – válaszolták egymás szavába vágva.

– Mi van itt? Megátkozták a fákat? – töprengett a dán parancsnok.

– Hogy érti, uram? – nézett rá az összes katona értetlenül.

– Múltkor is elfogtunk négy árulót, akiket fel akartam köttetni egy fára! Szakasztott ilyen volt az a fa is, mint ez! Ha nem pont ez! Ki emlékszik minden egyes fára! Nekem egy az összes! Felkötöttük az elsőt, hát letörött alatta egy karnyi vastag ág! Aztán még két olyan ág, mint a lábam szára! Azok is mindegyik meghajlott, és letörött! Aztán parancsba adtam két gyalogos katonámnak, hogy csimpaszkodjanak bele mindketten egy azon ágba, hogy megbírja-e őket! Megbírta! Meg sem hajlott! Föl is kötöttem rá az egyik áruló bitangot, magam vetettem át a hurkot a nyakán! Hát az az ág is letört alatta! Sorban, hét, nyolc, tíz, tizenkét ág! Ezeket az alig mázsás embereket nem bírta, míg az én két, jó súlyban lévő vitézemet együtt is elbírta! …

***

Alföld, 1848 tavasza

 

– Milyen fa ez? – kérdezte a császári megbízott a terebélyes tölgyre mutatva.

– Tölgyfa, jó uram! – válaszolt méltóságteljesen a kérdezett. – Időtlen idők óta itt áll a síkság fölé emelkedve! Rajt van az összes katonai térképen! Kibírt eddig minden csapást! Láthatja, egy részét villám sújtotta, törzsét ágyúgolyó ütötte. Mégis, itt áll rendületlenül!

– Tölgy? – dörzsölte össze két tenyerét a biztos. – Szívós, ellenálló! Kemény, ugyanakkor rugalmas! Jól tudom?

– Igen, jó uram!

– Akkor vágják ki! Éppen ilyen kell, hogy elbírja a császári ágyúcsöveket!

– Uram? – vágott közbe értetlenül a szolga.

– Hasítsák fel gerendákra! Ágyútalp, meg kerék lesz belőlük! A legnehezebb ágyúcsöveket ültessék rájuk, aztán tüstént fordítsák a magyarok felé az összeset!

***

Pákozd mezeje, 1848. szeptember 29.

 

– Tüzérek! Mire várnak már! – türelmetlenkedett Jellasics horvát bán. – Tűzparancsot adtam! Itt lohol előttünk a magyarok elszánt lovassága!

– Jellasics uram! Jelentem, nem működnek az ágyúk!

– Mi az, hogy nem működnek? Parancsot adtam!

– Uram! Már megbocsásson! Parancs, vagy nem parancs, az ágyuk akkor sem tüzelnek!

– Akkor csináljanak velük valamit! Maguk a tüzérek, nem?

– Igen, uram! Parancs, uram!

– Na, pucolják ki a csöveket, cseréljék ki a kanócokat! Csinálják már! Mire várnak? – harsogta túl a fegyverropogást Jellasics. – Vagy ezt is nekem kell elintéznem? Ilyen képzetlen csürhével kell csatába mennem? Bezzeg, Windisch-Grätz biztos megkapta a legképzettebb katonákat! Muskétások! Fedező-tűz! Tüzérek! Mi lesz már az ágyúimmal?

– Uram! Kérek engedélyt jelenteni!

– Nem jelentést akarok, hanem pergőtüzet! Nem érdekelnek a kifogások!

– Uram! Az összes ágyú működőképes! Szemmel láthatóan sértetlen, és ép az összes! Mégis megmakacsolták magukat! Nem tudjuk elsütni! … Uram! – tette hozzá sietősen a tüzértiszt.

– Mit akar ezzel mondani? – förmedt rá fölényesen, lova nyergében ülve a bán.

Hallótávolságon belülre ért a támadást indító huszárezred, messziről hallatszott a lódobogás. És az ellenséges oldalról több tucat ágyúdörrenés, nyomában az ágyúgolyók sípoló zajával.

– Gyalogság! Tüzeljenek a huszárokra! Tartsák az arcvonalat! A lovasság két oldalról zárja körbe a támadókat! Gyalogság! Szuronyt szegezz! – záporoztak a parancsok a horvát bán szájából. – Tüzérség! Lőjenek már, az ég szerelmére! Célpontok az ellenség ágyúi! Tűz!

– Uram! Nem működnek!

– Az előbb azt mondta, hogy működnek! Akkor, hogy van ez?  Most hazudik, vagy az előbb, maga szerencsétlen!? – ugratta lovát a bán, szügyével lökdösve a tisztet.

– Az ágyúk sértetlenek! – próbálta mentegetni magát a tüzér. – A puskapor száraz! A golyó szépen belegurul az ágyú csövébe! Ugyanakkor képtelenek vagyunk tüzelni velük, uram! De még a kerekei sem fordulnak! Azt tanácsolom, Jellasics kapitány, hogy fúvasson visszavonulót, mert a huszárlovak mindjárt eltaposnak minket!

– Átkozott … ! – zsörtölődött Jellasics, mikor a magyar lovasroham nekiütközött a horvátok gyalogosfalának. Húszasával hullottak a szuronyosok a lovak szügyétől, még több a huszárok görbe kardjától. Megtört az arcvonal, és betört egy ágyúgolyó is az osztrák lovasság közé. Aztán, amilyen iramban megérkeztek a huszárok, ugyan olyan sebesen meg is fordultak az osztrák gyalogság mögött, hátulról még egyszer megtizedelve a szétzilált csapategységet, és visszatértek saját arcvonalukhoz.

– Visszavonulás! – üvöltötte Jellasics, idegességében túlüvöltve az ellenség következő ágyúdörrenését is. – Minden egység vissza! Az ágyúkat felgyújtani! A puskapor tüze eméssze inkább, mint hogy a magyarok kezére kerüljön! Égjen mind porrá, egytől egyig! Bécs felé vesszük az irányt! …

 

… – Ezekbe meg mi ütött? – nézett a távolba Móga János altábornagy meglepetten. – Hova sietnek fejvesztve? Nem tudok róla, hogy Jellasics bán valaha elmenekült volna egy csatából!

– Uram! – szólalt meg az egyik szárnyparancsnok, és az égre mutatott. – Esőfelhők gyűlnek! Talán a horvátok nem tudnak esőben csatázni!

– Miért nem használta azokat a hatalmas ágyukat? És miért gyújtotta föl mindet? – tanakodtak egymás közt a tisztek. – Nem értem! Csak nem egy cselre készülnek?

– Hívjátok ide Perczel Mórt! Na, már jön is! Nagyszerű! Perczel tábornok! Egy századot küldjön Jellasics után, és kövesse őket messziről, hátha mégis valami fortélyt eszelt ki ez a rafinált horvát! – jelezte akaratát Móga. – Az ágyúkat meg talán eloltja az eső! Jók lehetnek azok még nekünk is, ágyúnak! Vagy öntetni belőlük egy hatalmas harangot, hadd hallják az Alpok hegyei közt is a kongását! Hagyja csak itt a horvát, ha neki nem kell! – kacagtak harsányan a huszárok, a tüzérek, a gyalogosok is mind…

 

… – Uram! – jelent meg Móga altábornagy előtt egyik tüzértisztje jelentést tenni. – A császáriak összes ágyúja leégett! Az ágyúcsövek jónak tűnnek, de talpuk és kerekeik is használhatatlanok! Egy kivételével! Egy maradt, amit a zuhogó eső eloltott. Az egyik gerendát cserélni kell, mert eléggé üszkös! De kifogástalanul működik! Iszonyatos ereje van, azt meg kell hagyni!

– Remek! Akkor szereztünk ingyen ágyúkat! Egy még működik is! A császár kifizette nekünk! – nevettek ismét harsányan az egybegyűltek. – Cseréljétek le azt a gerendát, aztán hadd dörögjön! A többi ágyú csövét pedig emeljétek szekerekre! Gerendát, kereket azok alá is! …

 

***

 

Valahol Magyarországon, 2015

 

– Gyere, kis unokám! – fogta meg bütykös ujjaival a gyerek apró kezét az öreg, és egy dohányzóasztalhoz vezette. – Elég idős vagy már, hogy mutassak neked egy játékot!

– Mi ez, nagyapa? – nézett föl kerek szemeivel, kíváncsian a gyerek, aztán leültek egymással szemben az asztalhoz, egy fekete-fehér négyzetes tábla mellé.

– Ezt a játékot úgy hívják, hogy sakk! – és már kezdte is nagyapa az okítást. Óvatosan kinyitotta az összehajtott táblát, nehogy bármelyik bábunak bántódása essen, és féltőn a puha terítőre öntötte azokat, vigyázva, ne ütközzön egyik a másikhoz. Hamar felállította mindet a helyére, és kezdte is mondani, mutatni a szabályokat újdonsült növendékének.

– Ez egy nagyon értékes sakk-készlet! Számomra mindenképpen! Azért óvom ennyire!

– Miért, nagyapa?

– Azért, kisunokám, mert egy nagyon jó barátom készítette, aki már sajnos nem él! Együtt harcoltunk az utcán, mikor jöttek az orosz tankok! Meséltem már neked, biztosan arról, milyen világot éltünk ’56-ban!

– Igen! – bólogatott az unoka.

– De a zászlónk történetét még biztosan nem meséltem! Kicsi voltál még!

– Hm, – gondolkodott el a kisfiú – azt még nem! Elmondod?

– Nagy szegénység volt akkoriban! Nem volt más fegyverünk, csak egy szél tépte magyar zászló, amit büszkén akartunk fölemelni az égbe! Nem volt egyéb fa, csak egy üszkös, kormos gerenda, amit a pince egyik eldugott sarkában találtunk. Talán száz éve is ott heverhetett, mikor megtaláltuk! Ki tudja? Belsejéből zászlórudat faragtunk, arra rögzítettük piros-fehér-zöld lobogónkat!

Fejünk fölé emeltük, egyszer egyikünk, aztán másikunk, és két kezünk erejével lengettük. Aztán egyszer csak gyűlni kezdtek körénk az emberek. Csupa hálás, magyar szívű ember! Zászlónk alá gyűltek több százan, jöttek még több ezren, és zászlónk rúdja kézről kézre járt. Majd jött még pár tíz ember, akiknek a kezében szintén ott volt egy-egy lobogó. És köréjük is gyűltek minden felől, a mellékutcákból. „Nézzék emberek! A menetoszlop első lobogóját!” Kiáltották a tömegből, és felénk mutattak. A feltámadt szél összegubancolta a zászlónkat, rácsavarta a nyelére, és szabdalta. Föltekeredett a rúd tetejére, és elakadt. Egyszerre reccsent egyet a lenge vászon a szél csapkodásától!

– Aztán mi történt, nagyapi? – nézett nagy szemeivel öregapjára a kicsi. Látszott a tekintetén az izgalom, és az érdeklődés. – Jöttek a tankok?

– Nem! Még nem! – mosolygott az öreg, és megsimogatta unokája gesztenyeszín haját. – Képzeld el, nem szakadt el a zászló! De nem ám! Csak a vörös csillag szakadt ki a közepéből! Mintha a zászló rúdja azt akarta volna üzenni, hogy nem hajlandó olyan lobogót tartani, amin az elnyomó hatalom jelképe van, mert az után, hogy a csillagot kitépte a selyemből, és messzire röpítette a szél, lyukas közepű piros-fehér-zöld zászlónk büszkén lobogott tovább rúdja végén! Akkor mindenki lehúzta saját zászlaját az égből, és mindnek a közepéből kitépték a csillagot. A mi lyukas zászlónk vált a forradalom jelképévé!

– Aztán jöttek a tankok? – kérdezte türelmetlenül a gyermek.

– Aztán jöttek a tankok! – válaszolta búskomoran a mesélő, fejét lehajtva. – Tankok, katonák géppuskákkal! És lőttek a tömegbe! Sok ember megsérült, sokan meghaltak! Menekültünk, ki merre látott! Barátommal elszakadtunk egymástól. Én az egyik utcasarkon fordultam le, kezemben az összegyűrt zászlóval. Ő egy másik irányba rohant. Mikor rám talált a tömegben, keze véres volt. „Nem az én vérem, barátom! Ne aggódj, én jól vagyok! Te is jól vagy?” Ezeket mondta, és tekintetével végigmért, nem sérültem-e meg. Mellettünk hirtelen becsapódott a falba egy tanklöveg, és ledöntötte az egész falat. Tégláinak törmeléke borította be egyszerre az utcasarkot, és maga alá temetett jó pár embert. A fejemre zuhanó téglától a zászló rúdja mentett meg, arról pattant le! Megpróbáltuk kimenteni a törmelék alá szorult embereket. Egy nőt kihúztunk a halomból. Vér ömlött a hasából, amit egy elhajlott betonvas szúrt át. Próbáltuk leszorítani a sebet. A lyukba nyomkodtuk a rúdról leszabott zászlót, hogy csillapítsuk a vérzést. De mindhiába! A kezünk közt halt meg! Barátommal összenéztünk, megmarkolta két véres kezével a zászlórudat, és a véres zászlót, és rohantunk, amerre tudtunk. Akkor láttam utoljára a barátomat. Úgy tudom, volt börtönben egy jó ideig. Nem tudtam őt meglátogatni. Mikor megszületett a kislányom, aki a te édesanyád, egy csomagot hozott a postás. Ez a sakk-készlet volt benn, és egy levél. Máig emlékszem minden sorára, pedig lassan harminc éve volt, hogy csöngetett a postás, kezében a csomaggal! „Drága barátom! Hallottam lányod születéséről. Gratulálok, és jó egészséget kívánok! Neveld őt úgy, amennyire erődtől mérten telik! Sajnos, nem tudlak meglátogatni, mert sokat betegeskedtem az elmúlt időben. Nem venném a lelkemre, ha megfertőzném a kislányodat valamilyen kórral. Emlékszel? Mikor utoljára láttuk egymást, véres volt a kezem! Hazudtam, hogy nem az én vérem, lábamon talált el egy orosz katona puskagolyója! Bocsáss meg nekem, kedves barátom, eme kegyes hazugságomért! Nem akartalak feltartani azzal, hogy engem cipelj a válladon, bár tudom, hogy megtetted volna zokszó nélkül. Nem akartam fölös teher lenni menekülésed közben! Készítettem neked egy készletet, olyant, amivel mi is sakkoztunk gyerekkorunkban! Tanítsd meg gyermekeidet, unokáidat erre a stratégiai játékra, és meséld el nekik a történetünket! A mi történetünket, és a lobogónk történetét. Az igazság ugyanis, drága barátom, hogy ezeket a bábukat a mi zászlórúdunkból faragtam. Abból a fából, ami életedet mentette a lezúduló tégláktól. Egyéb fát, amiből kifaraghattam volna, sajnos nem találtam, kénytelen voltam hát azt feláldozni. Bocsáss meg, kedves barátom a jóban, és harcostársam a bajban! Nem sikerült lecsiszolnom a rátapadt vért, ami tenyeremről került rá, mikor annak a nőnek próbáltuk a vérzését csillapítani reszketeg kezekkel! Az ő vére ivódott a zászlórúd fájának rostjai közé! Attól olyan sötét! Lelakkoztam, most már nem érheti bántódás. A tábla új, az nem az én kezem munkája! Csak a harminckettő bábu. Úgy sejtem, nálad lesz ez a készlet a legjobb kezekben! Általad, és gyermekeid, unokáid által pedig örökké élhet, ha megismerik a történetét! Engedelmeddel, a véráztatta lyukas lobogót megtartom saját családi ereklyének! Belőle egy darabot levágok magamnak, az lesz majd szemfedőm, a többit pedig fiamra, és az ő fiára hagyom örökül, és csak remélhetem, hogy egyszer viszontlátjuk egymást az égi csatatéren, és egyszer majd unokáink sakkoznak békésen egy vérfoltos, széltépte lyukas lobogó alatt! Baráti öleléssel kívánok minden jót!”

Ez állt abban a levélben. Nem tudom, milyen volt éltében az a fa, nem tudom, mi volt, mielőtt zászlórudat faragtunk belőle! Talán egy ágyú talpa, talán harangláb! Nem tudom! De története van! Saját története! És ha ezek a bábuk mesélni tudnának! …

 

***

 

– Azt mondják, csak egy fa vagyok! Nem! Nem csupán fa! A Magyarok fája!

Tölgy! Hatalmas, és szívós, akár e nép! Velük együtt dacoltam évszázadok viharaival! Tépte testemet villám, szabdaltak szelek, mardostak pusztító tüzek lángjai! És roncsolta törzsemet ágyúból lőtt vasgolyó! Ahogy népemet is tizedelte minden féle jöttment sereg! De itt vagyok, és harcolok, és népem is itt van, és harcol! Rendületlenül szállunk szembe a tépázó erők ellen!

Magomat Árpád fejedelem rejtette a magyar hant gondoskodó takarása alá, átvészelni a kemény telet, hogy aztán kikeletkor szárba szökkenjek, és ezredekig ontsam termésemet, szerte a Kárpát-medence minden szegletébe. Ő kért áldást népemre, ő kérte a Magyarok Istene áldását rám, hogy tartson életben. Átvészeltem a tatárjárást, a török dúlást, a Habsburg megszállást, a német megszállást, és az orosz megszállást is!

Pihentek árnyékomban Szent László harcosai, IV. Béla lovagjai, Mátyás hírhedt Fekete serege, és még számtalan magyar hős. Nem tudták, ki vagyok, de tisztelték a fa nagyságát, ami árnyékot tartott fejük felett!

Voltam bitófa, minek letört ágain kötélhurok lógott. Saját fájdalmammal akartam tudatni emberek ártatlanságát!

Voltam otthagyott, és felégetett ágyútalp, minek ágyúcsöve megmakacsolta magát a magyarok elleni harcban!

És voltam egykoron zászlórúd, minek lobogóját átjárta a szabadság szele, és a rúd, ami magába szívta egy elesett hős utolsó csepp vérét, örökül hagyva az utókor emlékezetének.

 

Hírvivő vagyok, de az üzenetet már csak kevesen értik!