Más szemmel - Nyomtatásban megjelent

Annamari28

10. nap, szombat

2019. november 23.

Nem tudom megmondani, hogy miért csinálom. Hogy mit gondolok közben. Valójában kikapcsolok. Teljesen elzárom magam a külvilágtól, az apró zajok elől menekülve bedugom a fülembe a fülhallgatót, és hangosra tekerem a zenét. Csak a dallamára figyelek, az érzésre, amiről a férfi énekel, miközben alkotok. Nem úgy, mint ahogy Judit, én nem szoktam jegyzeteket, piszkozatokat készíteni. Én a spontaneitásban hiszek.

Én nem írok. Én rajzolok.

Mikor kisebbek voltunk, Judit azt mondta, hogy az írás és a rajzolás között sok a hasonlóság. Én akkor nem értettem, mire gondol. De most már igen. Mindkettővel tudunk érzelmeket kifejezni. Mindkettőhöz kell papír és valami eszköz, aminek a segítségével nyomot hagyunk rajta. De ahogy Judit sem, úgy én sem használok papírt, ha valamit alkotni szeretnék. Ő a laptopját használja, én pedig…? Mindig mást. Jelenleg a bőrömet.

Elhúzom az alkoholos filcet a combomtól, hogy egy pillanatra megszemléljem a művemet. Ha bárki megkérdezné, mit ábrázol, nem tudnám megmondani, hiába én vagyok a megalkotója. Valami sötét massza, repedezett szélekkel. Olyan, mintha pókhálóba akadt volna egy könyv sarka.

Sokáig ülök elgondolkodva, szememmel a combomon terpeszkedő kezdeti rajzot fixírozom, majd felteszem a kupakot a filcre, és kisétálok a szobámból. Elmegyek apám mellett, aki rosszalló tekintettel veszi szemügyre a „tetoválásomat”.

–  Abigél! – szól utánam, mikor már majdnem kilépek a kertbe.

–  Tessék? – fordítom felé a fejemet.

Apám lemondóan megcsóválja a fejét. Válla elernyed, míg a pillantását a földre szegezi. Nem néz rám, mikor megszólal. – Semmi. Semmi. Menj csak! – enged utamra. Úgy érzem, mintha pont most adná fel, hogy megfegyelmezzen. Pedig valójában engedelmeskedek neki, mikor szótlanul magára hagyom.

* * *

Attól a pillanattól kezdve, hogy kiderült, Juditot felvették a táborba, a házban nem lehet úgy előrébb lépni, hogy ne a féltestvérem dolgaiba botlanék. A ház minden egyes szegletét betemeti a készülődés bizonyos fázisa. A gondosan kivasalt ruhák egymásra helyezve feküdnek a kanapé szélén, mellette egy hatalmas utazótáska pihen, mintha legalábbis Judit nem egy hétre, hanem egy egész hónapra utazna el.

A rendetlenség a tetőfokára hág. Már én rosszul érzem magam, ha csak meglátom azt a sok cuccot, amelyet mindenáron bele akarnak passzírozni az utazótáskába. El sem bírom képzelni, hogy mit érezhet Nóra, aki nem szereti, ha a dolgok kifolynak az irányítása alól. Bár nekem úgy tűnik, jól viseli a helyzetet. Ha aggódik is, nem mutatja ki, vagy legalábbis nem a szoba tisztasága okozza, hanem a lányától való ideiglenes megválás gondolata.

– Meglásd, jól fogod érezni magad – mondja Nóra szeretetteljes hangon, míg végigsimít lánya elgondolkodó arcán. Judit abbahagyja az ajka rágcsálását, majd egy röpke pillanatra elmosolyodik.

– Köszi a biztatást, de attól még félek.

– Egy kis egészséges félsz nem baj, ha van benned. Új környezet, új emberek… De hamar megszokod majd, és megbarátkozol a többiekkel.

– Hányszor mondjam, anyu? Itt nem az a cél, hogy összebarizz a többiekkel, hanem, hogy legyőzd őket!

– Milyen tábor az, ahová azért megy el az ember, hogy levegőnek vegye a többi résztvevőt? – teszem fel a kérdést. A lehalkított tévé előtt ülök a fotelben, míg Nóra és Judit a pakolással foglalják el magukat. Bár Judit csak holnap délben indul, a csomagolást már az este beállta előtt be szeretné fejezni, ugyanis tervei szerint hamar ágyba dől, hogy másnap kipihenten ébredjen. Ahogy ő fogalmazott: ki tudja, mikor lesz ismét alkalma teljesen kialudnia magát.

– Egy olyan tábor, kedves Abigél, ahová az ember azért megy el, hogy megmutassa, hogy ő a legjobb. Jobb a többieknél. Nyerni megyek el a táborba!

– Ahogy gondolom, a többiek is! De – hacsak nem tévedek – csak egy ember nyerhet – húzom fel a szemöldökömet.

– Nem egy ember. Történetesen kettő, ugyanis párban kell dolgozni az egész hét során. Annyira izgulok! – mondja teljesen bezsongva.

– És kivel leszel egy párban? – érdeklődöm.

– Azt nem tudom. Majd kisorsolnak valakit mellém. Remélem, jól megleszünk.

– Hát, ez így eléggé gáz – húzom el a számat.

– Csak azért mondod, mert te nem lehetsz ott! – húzza fel az orrát sértetten. Sosem szerette, amikor az írással kapcsolatban cikiztem, így elég érzékeny ezen a téren.

– Pedig minden álmom az volt, hogy elmehessek – teszem a kezemet a mellkasomra, és megjátszottan szipogni kezdek.

– Ha már nem tudsz megérteni, legalább ne gúnyolódj. Ez a környék – nem, nem is – talán az ország legjobb irodalmi tábora, és megtiszteltetésnek veheti az ember, ha részt vehet rajta. Alig várom már, hogy indulhassak – jelenik meg egy boldog mosoly az arcán.

– Na, készen is vagyunk! – mondja hirtelen Nóra, aki úgy tűnik, a teljes beszélgetésünkről lemaradt.

– De biztos, hogy minden megvan? – kérdezi homlokráncolva Judit.

– Igen. Meg aztán, úgy tudom, a táborban bármit a rendelkezésedre tudnak majd bocsátani.

– Igen, igen… De attól még jobban szeretem a saját cuccaimat használni. Még hogy egy idegen fésűvel fésülködni – borzong meg látványosan. Nóra leutánozza a mozdulatot, mire én szememet forgatva kapom el róluk a pillantásomat és a tévé felé fordulok. Anyja lánya.

– Én a te helyedben kiélvezném azt a pár órát, ami még hátravan, és lazítanék egyet – jegyzem meg.

– Abigél nem is mond rosszat! – támogat Nóra, ami kicsit meg is lep. Ritka alkalmak egyike.

– Rendben. Azt hiszem, megyek és olvasok valami klasszikust, hátha jól fog jönni az egyik verseny során.

– Az aztán nagy lazulás! – szólok közbe egy kis szarkazmust csepegtetve a hangomba, mielőtt még lenne esélye kivonulni a szobából.

– Mégis mi jobbat tudnál tanácsolni, mondd? – teszi csípőre a kezét.

– Hm… Nem is tudom. Mondjuk, legalább egy délután erejéig ne a könyveket bújd, buta könyvmoly!

Nem tudom, honnan jön belőlem ez az indulat, talán csak a tudat, hogy hamarosan távozik a házból bőven elég, hogy már most magányosnak érezzem magam. Meggondolatlan kijelentést tettem, és szándékosan megsértettem őt, csupán azért, mert tudom, határtalanul boldog, ellentétben velem.

– Mit mondtál? – hűl el teljesen Judit, és még Nóra is meglepetten néz rám.

– Abigél, hogy mondhatsz ilyet? – találja meg a hangját Nóra.

– Most komolyan, nézz a lányodra! Tisztára szánalmasan viselkedik. Könyvek mögé bújik minden nehézség elől, álomvilágban él! Ez nem normális dolog!

– Ezt most fejezd be! – emeli meg a hangját Judit.

– Miért? Hiszen igazam van, nem igaz? – fordulok felé. – Sosem volt még komoly kapcsolatod, mert nem bújsz ki a könyved fedezéke mögül. Kitalált karakterekbe vagy szerelmes, és nem veszed észre, ha egy fiú közeledik feléd.

– Most miért mondod ezt? – kérdezi könnybe lábadt szemmel.

– Csak végre kimondom az igazságot!

– Abigél, most azonnal elmész a szobádba, és addig nem jössz ki, míg át nem gondolod, mit is tettél – mondja ellentmondás nem tűrően Nóra.

– Elfelejtesz valamit! – kelek ki magamból én is. – Nem vagy az anyám! És sosem leszel az!

Apu pont ezt a pillanatot választja, hogy belépjen a szobába, majd értetlenül megáll az ajtóban.

– Itt mi folyik? – néz az ideges Nóráról rám, majd a némán könnyeket hullajtó Juditra.

– Abigél… – kezdi Nóra, de Judit beléforrasztja a szót.

– Semmi! – mondja. – Semmi sem történt – suttogja, majd leforrázottan elfordul tőlünk.

– Most hova mész, kislányom? – fordul utána aggodalmasan Nóra.

– Csak a szobámba! – fortyan fel, majd dühösen elhagyja a szobát. – Vagy már azt sem szabad?

Apu értetlenül néz a távozó lány után, majd szemöldökét összehúzva fordul felém. Tudom, hogy rájött, én tettem tönkre a Judit délutánját, de nem vagyok hajlandó megadni magam.

Ha tudtam volna, hogy mi fog történni a következő pillanatban, megakadályoztam volna.

Lassan jut el a tudatomig, hogy a tompa puffanás, majd az ezt követő sikoltás, amit hallok, mit is jelent. Judit, miközben a szobája felé fut, könnyes szemével nem látja jól a lépcsőfokokat, megbotlik, majd elesik. Mire odaérünk, a lába furcsa szögben áll, talán kificamodott, de mint később megtudjuk, ennek az esésnek következtében eltört a bokacsontja.

– Rendbe jövök – mondja nehezen forgó nyelvvel. A kezdeti fájdalom beette magát a hangjába.

– Annyira sajnálom. Az én hibám – mondom azonnal.

– Nem. Erre ne is gondolj! – néz rám. Szigorúsága érvényét veszti, mikor a mondat végére elhalkul a hangja, a fájdalom felszökik az arcába, és könnybe lábad a szeme.

Nem is hallom, hogy mit mond, mindössze azt ismételgetem neki, hogy mennyire sajnálom, míg a mentők meg nem érkeznek.

* * *

Nem lehet szavakba önteni azt a tekintetet, amit Judit vet az orvosra, mikor az közli vele a kórházban, hogy hetekig kénytelen lesz ágyban feküdni, sőt, segítség nélkül még csak fel sem fog tudni állni. Mivel a csontok nem mozdultak meg, ezért úgy tűnik, megússza műtét nélkül, de egy-két hét fekvőgipszet javasol az orvos, amelyet valószínű további négy hét járógipsz követ majd.

Kiszáradt szájjal állok Judit szobájának ajtajában, míg a szégyen pírja égeti az arcomat. Nagyjából tíz perce, hogy hazaértünk, és Nóra azóta egy pillanatra sem hagyta magára őt.

Egyszerűen képtelen vagyok bárkinek is a szemébe nézni, csak állok a szobája előtt a folyosón, kezemmel a falnak támaszkodva, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Tompán lüktető fejfájásommal cseppet sem törődve figyelem, ahogy Nóra és apu körbeugrálja Juditot, míg a bűnbánat savja égeti a gyomromat.

Mi lesz most? – teszem fel a kérdést magamban. Mi lesz Judittal?

– Jó így? Elég kényelmes? – kérdezi Nóra.

– Igen, anyu! – mondja sóhajtva a lány. Fásult hangjában elfojtott dühöt vélek kihallani.

– Próbálj meg pihenni, rendben?

– Anyu, jól leszek – mondja éllel a hangjában. Semmi jól vagyok, vagy minden rendben van. Jól leszek.

Nóra szándékosan húzza még egy kicsit az időt, hogy tovább maradhasson a lánya mellett. Utoljára megigazítja a takaróját, ami már anélkül is feszes, elbíbelődik az asztalon lévő vizespohárral, mielőtt még odahajolna, és egy puszit nyomna a homlokára.

– Ó, anya! – fakad ki Judit. – Nem vagyok már kislány – húzza fel az orrát.

– De, tudd meg, hogy az én szememben mindig is az én kislányom maradsz – mondja gyengéden. – Aludj jól – mondja még, aztán ellép tőle.

Eljátszok a gondolattal, hogy gyorsan a szobámba futok, és megvárom, míg Nóra elhagyja a szobát, és csak azután megyek be Judithoz, de rájövök, hogy a tetteim után vállalnom kell a felelősséget, így bármennyire is nehezemre esik, kihúzom a hátamat, és szembenézek Nórával. Úgy tűnik, észre sem véve engem ellép mellettem. Csak akkor tudatosodik bennem, hogy hozzám beszél, mikor felfogom szavai értelmét.

– Menj a szobádba!

– De… Én reméltem, hogy tudok még ma beszélni Judittal.

– Most pihen. Majd holnap beszélsz vele – mondja szinte monoton hangon.

– Engedd csak be őt, anyu!

– Tessék? – kapja hátra a fejét Nóra. A hangja szinte azonnal megtelik élettel. – Ó! Hát jó! De ne maradj bent sokáig – mondja nekem szigorúan.

Engedelmesen bólintok, majd átlépek a küszöbön. A tenyerem szinte azonnal izzadni kezd, mint mikor valakit fülön csípnek randalírozás közben, és most csak vár az elkerülhetetlen ítéletre.

– Abigél? – néz rám a féltestvérem. Száját összepréseli, és azon van, hogy minden érzelmet eltüntessen az arcáról, mikor rám néz. Nem igazán sikerül neki.

Jogosan lehet rám dühös, hiszen élete egyik legjobb esélyét, egy hőn vágyott álmát törtem ripityára. Mert bár egyikünk sem mondta még ki hangosan, mindketten tudjuk, hogy esélye sem lesz holnapig talpra állni. Ágyhoz van kötve, ami egyet jelent azzal, hogy nem tud elmenni az Alkotói Táborba.

– Sajnálom – bukik ki a számon megállíthatatlanul. – Én annyira, de annyira sajnálom, Judit!

Leroskadok az ágy mellé állított székre, és a tenyerembe fektetem a fejemet, hogy ne is lássa szégyenemet.

– Nincs semmi baj – mondja lassan, tagoltan.

Nem hiszek neki. Fejemet rázva nézek fel rá.

– Már hogy ne lenne? Hisz brutális dolgokat mondtam neked. Mi lesz most így veled?

– Megoldom – mondja fásult hangon.

– Mindenről én tehetek. Én barom! Hogy lehettem ennyire önző? – ostorozom magamat.

– Abigél, mondom, hogy nincs semmi gond! Megoldom!

– Mégis hogyan? – nézek rá kétkedve, bár felcsillan előttem a remény apró szikrája.

– Van egy tervem – mondja az alsó ajkát rágcsálva. Elgondolkodva pillant a szemközti falra.

– Mégis milyen tervről beszélsz? Felkeresel egy tündérhercegnőt, aki éppé varázsolja a lábaidat egy éjszaka alatt? Mert máskülönben aligha hiszem, hogy el tudnál jutni abba a táborba.

– Nem – ingatja lemondóan a fejét. – Én nem hiszek a tündérmesékben, Abigél. Én már nem jutok el abba a táborba. Legalábbis idén már nem. Ezzel mindannyian tisztában vagyunk.

Judit lesüti a szemét, keze enyhén remegni kezd.

– Hát akkor?

– Még nem gondoltam át teljesen. Még alszom rá egyet, és majd kiderül, mire jutottam – néz rám. – De addig is, ne ostorozd tovább magadat, Abigél, kérlek! Hidd el, hogy nem okollak téged semmiért! Én voltam a hibás. Rossz helyre tettem a lábamat, és megcsúsztam, ezért estem el. Neked ehhez semmi közöd.

– Dehogynem! Sőt!

– Várj! Hallgass meg…!

– Nem, Judit! Te hallgass meg engem! Mindig kimentesz engem a szorult helyzetekből, de tudod, néha én is elvihetném a balhét, főleg ha az jogosan engem illet. Nem érdekel, hogy mivel áltatod magad, de ezért a balesetért igenis én vagyok a felelős. És ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak. Tudom, hogy mennyire fontos volt neked ez a tábor, és ahelyett, hogy állandóan csak kigúnyoltalak, támogathattalak is volna. De sajnos nincs szerencséd, hogy egy ilyen nővérrel áldott meg a sors – bökök a mellkasomra.

– Még nincs veszve semmi – mondja Judit egyenesen a szemembe nézve.

– Már hogy ne lenne? – nevetek fel keserédesen.

– Még helyrehozhatod.

Judit egyenesen a szemembe nézve mondja ki a szavakat. Az az elszántság, amit látok rajta, kibillent az egyensúlyomból, a térdemre kell szorítanom a kezemet, hogy ne bukjak előre.

– Mégis hogyan? – kérdezem kiszáradt szájjal.

– Éppen ezt kell kitalálnom. Reggel – reményeim szerint – tudni fogom a kérdésedre a választ – mondja, aztán elfordítja a fejét. Befejezettnek tekinti a beszélgetést, így egy sóhajjal talpra állok, és magára hagyom a szobájában.

 

 

Köszönöm, hogy eddig velem voltál. Ha érdekel a könyv folytatása, látogass el írói oldalamra, ahonnan megtudhatod, hogyan rendelheted meg tőlem a nyomtatott könyvet. 🙂

https://www.facebook.com/fergerannamaria/