Más szemmel - Nyomtatásban megjelent

Annamari28

2. nap, péntek

2019. július 16.

Másnap arra kelek, hogy Judit fölém hajol az ágyamban. Szinte azonnal kipattannak a szemeim, és két pislogás után már éberré is válok.

– Most megvagy! – mondja gúnyos mosolyra húzva a száját.

Épp feltolnám magamat az ágyban, hogy egy szintbe kerüljek a féltestvéremmel, mikor észreveszem, hogy a csuklómnál fogva az ágyamhoz szögez.

– Engedj már el! – förmedek rá.

– Csak miután elárulod, hová rejtetted a szobromat!

– Most komolyan emiatt nem hagysz engem aludni? – kérdezem fejemet csóválva, majd elmosolyodom, mikor idegességében elvörösödik.

– Ne játszadozz velem, hanem add vissza!

– Soha nem fogod megtalálni! – jelentem ki magabiztosan. – Most pedig jobb lesz, ha elengedsz.

– Különben? Megint szólsz anyának?

– Megérdemelnéd, te kis hisztis. Na, kotródj! – lököm arrébb a kezét, és felülök az ágyban.

– De miért vetted el? – támad rám ismét, miután hátrébb húzódik tőlem.

– Leszállnál az ágyamról?

– De válaszolj a kérdésemre, Abi! Mit ártottam neked, hogy így viselkedsz velem? – csillan meg a fájdalom a szemében.

– Komolyan tudni akarod? – nevetek fel, majd megcsóválom a fejem.

– Igen, Abi. Tudni szeretném!

– Hányszor mondjam még neked, hogy ne hívj Abinak? – förmedek rá elkerülve a válaszadást. – Most pedig jobb, ha mész, és folytatod a bénáskodást, amit te írásnak nevezel. Fogalmam sincs, hogy lehet ezzel elpocsékolni az összes idődet, úgyse olvassa el senki.

– Sajnálom, hogy így látod. De csak hogy tudd, még ha nem is vagyok jó abban, amit csinálok, legalább igyekszem fejlődni. Még ha neked semmit nem is jelent mindaz, amit én szívből csinálok, attól még nem kéne sértegetned – mondja el-elcsukló hangon. Csendben ellép az ágytól és már az ajtóban áll, mikor megállítom.

– Na, mi az? Már nem is kell a Tollad?

– Biztos vagyok benne, hogy rá tudnálak venni téged, hogy eláruld, hova tetted. De én nem szeretnék piszkos dolgokhoz folyamodni – mondja csendesen.

– Igen, tudjuk! – vágok bele azonnal, nem adva esélyt hogy befejezze, bármit is mondana még. – Megszólalt a tökéletesség mintaképe, Harmat Judit.

Judit és én mindig is különböztünk egymástól, ő mindig mindenben nagyon ügyes volt, ellentétben velem. Minden évben kitűnő bizonyítvánnyal térhetett haza, míg én sokkal gyengébben szerepeltem. Bánt, hogy ennyivel jobb volt nálam mindig is, úgy érzem, sosem érhetem őt utol, bármennyire igyekszem. Nem tudtam sosem jó arcot vágni a sikeréhez, kényelmetlenül érintett, mikor egyre több díjat hozott haza, és nekem nem volt mit felmutatnom. Sosem felejtem el, ahogy apu a magasba emelte, úgy gratulált neki, holott ez az öröm egyedül csak engem kéne, hogy érjen. Azt akartam mindig is, hogy apu rám legyen büszke, ne Juditra. Azt akartam, hogy én legyek neki az első. Ki akartam zárni a tudatomból Judit jelenlétét, ki akartam törölni az egész életemből, mintha nem is létezne. Azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régen, mikor kicsi voltam. Azt szeretném, hogy apa visszajöjjön hozzánk, a családjához. De apu mintha észre sem vett volna, mindvégig csak Judit árnyékában éltem, mikor náluk töltöttem a napokat. Nagyjából ekkor döntöttem úgy, hogy köszönöm, de nem kérek többet apám új életéből. Ettől a tökéletességtől, ami körbelengi a családot, egyszerűen felfordul a gyomrom.

– Abi, ezt most miért…?

– Tűnj a szobámból! – kiáltom rá, mire sértetten az ajkába harap, szeme azonnal könnybe lábad. Szóra nyitná a száját, de talán már sosem tudom meg, mi lett volna a mondata, mivel ekkor Nóra hangja csendül fel a házban.

– Judit, hol késlekedsz már? Gábriel épp az imént érkezett meg.

A lány arcán egy gyors fintor jelenik meg, majd rendezi az arcvonásait.

– Ki az a Gábriel? – szegezem a hátának a kérdést, mielőtt még lenne esélye kilépni a szobából.

Nem számítok válaszra, így igencsak meglepődöm, mikor visszafordul felém.

– A zongoraoktató tanárom – mondja úgy, mintha nagy fájdalmat okoznának neki a szavak. A szemében furcsa érzelem villan, és ha nem ismerném, azt hinném, inkább választaná azt, hogy az én szobámban bújik meg az örökkévalóságig, mintsem hogy Gábriel elé járuljon.

Alighogy magamra maradok, elhatározom, hogy meglesem, mégis miféle szerzet is ez a Gábriel, hogy az én szeretett féltestvérem tart a vele való találkozástól.

Nem húzok papucsot, így meztelen lábbal sompolygok a nappali ajtajához. A sarokban egy hatalmas, fekete zongora áll, az a zongora, melyen édesapám mindig olyan csodálatos hangokat tudott megszólaltatni. Emlékszem, mennyire szerettem, mikor ő kísért engem, míg énekeltem a karácsonyi énekeket már kicsi koromtól fogva. Ilyenkor éreztem magamhoz a legközelebb őt, úgy éreztem, hogy minden tökéletes az életemben, és még arról is meg tudtam feledkezni, hogy van egy féltestvérem. Az illúziót csak az rombolta szét, mikor anyám helyett Nóra ölelte át a vállamat és suttogta a fülembe, hogy mennyire csodálatosan énekelek. Talán ez lehet az oka annak, hogy többet már nem énekeltem nyilvánosság előtt.

Már évek óta nem hallottam játszani az apámat, igaz már nem is látogatom meg őt olyan sokszor, mint régen. Félő, hogy lassan teljesen elidegenedünk egymástól.

– Akkor én el is megyek – jelenti be Nóra. – Pár óra múlva jövök – búcsúzik el a lányától, majd int egyet Gábriel felé és kilép a szobából. Gyorsan félrehúzódom az ajtóból, nehogy rajtakapjon a hallgatózásban, és amint megbizonyosodom afelől, hogy nem fog visszajönni, odasimulok a falhoz, hogy minden egyes szót kihallgassak Gábriel és Judit beszélgetéséből.

Eleinte nem hallok semmit, csak papírok zizegését.

– Kezdjük ezzel! – fiatalos hangját hallva meglepetten vonom fel a szemöldökömet, majd bátorságot gyűjtve gyorsan belesek a szobába. Ekkor látom meg a nagyjából velem egyidős fiú körvonalait.

– Ne! – nyög fel Judit, mintha fizikai fájdalmat okozna neki Gábriel javaslata.

– Ez nem lesz nehéz, ígérem!

– Nem kezdhetnénk valami rövidebbel? Kicsit rossz napom van ma – kérleli a fiút, majd egy kis lapozgatás után így folytatja: – Mondjuk, ezzel?

Gábriel sóhajt egyet, majd így szól:

– Nem játszhatod mindig ugyanazt! Szeretném, ha valami újat is megtanulnál.

– Csak bemelegítőnek? – könyörög a lány, mire Gábriel vonakodva bár, de beleegyezik.

Judit fészkelődik egy kicsit a székén, mielőtt még leütné az első billentyűt. Ahogy az első hang felszáll, kíváncsian fülelni kezdek, hátha felismerem a dallamot, amit játszani készül, de csalódnom kell, ugyanis alighogy belekezd, már meg is áll a keze a billentyűk felett. Hamar kiderül, hogy azért, mert Gábriel állította meg.

– Nem jó! – dorgálja. – Kezdd újra! – kéri a fiú. Judit bosszús sóhajtását még a folyosóról is hallom.

Nem telik bele két másodpercbe, és végre felcsendül a várva várt dallam, és betölti a házat. Kisebb-nagyobb megszakításokkal sikerül végül befejeznie. Nem akarom megbántani Juditot – kivételes esetben –, de ha engem kérdez valaki, sosem lesz belőle profi zongorista. Úgy tűnik, nem örökölte apám tehetségét.

– Mintha már jobban menne, mint a múltkor! – dicséri meg Gábriel.

Hát, ha ez volt a jó, egyáltalán nem akarom tudni, milyen volt „múltkor”.

Hamar elunom magam, így kettesben hagyva őket felmegyek a szobámba. Hogy kizárjam a fejemből a szörnyű billentyűcsapásokat, fülhallgatót nyomok a fülembe és elindítok egy zeneszámot a telefonomon.

Ekkor ismét megakad a szemem a virágmintás mappámon, ami a polc tetején pihen. Szemöldökömet ráncolva oldalra billentem a fejemet, hogy aztán a következő pillanatban felegyenesedjek, és a párnák, meg a lábam köré tekeredett takaró mellett az egyensúlyomat megtartva a kezembe fogjam az értékes tárgyat. Törökülésben helyezkedem el az ágy közepén, és szép lassan felnyitom a mappa fedelét, majd előhúzom az első rajzot belőle. Majdnem fél órába telik, mire végignézem az egyes rajzokat, hol elgondolkodva tekintek rájuk, hol megmosolygom őket. Van, hogy homlokráncolva emelem a szemem elé azokat, amelyeket nem ismerek fel, mivel olyan régen készítettem már őket, hogy nem is emlékszem rájuk. De a zsírkrétás gyermekkori képeimet nem találom a mappában, pedig legfőképpen abban reménykedtem, hogy meglelem valahol azokat is.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve ismét felállok az ágyban, és ismét megnézem a polcot. A kezemet kutakodva végighúzom a polc lapján, amikor a kezem megakad valamiben. Egy kisebb, vékonyabb mappa az. Ismét elhelyezkedem az ágyban, és érdeklődve kinyitom. A tartalma nem okoz nekem csalódást, mosolyogva szemlélem meg a nagyjából ötéves koromban készített rajzokat. Egyesével szemlélem meg őket, így ahogy az egyikkel végzek, ráteszem az idősebb koromban készített képeim tetejére, mígnem a végére egy hatalmas képtengerrel találom szemben magamat, ahol a régmúlt emlékeim összekeverednek a közelmúltéval. Megbabonázva dőlök hátra, és veszem szemügyre a színkavalkádot, hol egy házikó, hol egy emberalak kukucskál ki a két kép közül, míg máshol ceruzarajz örökített meg egy vágtázó lovat, egy éjszakai tájat, vagy egy egyszerűnek tűnő, ámbár annál bonyolultabb ékszert.

Dübögő léptek zaját hallva kibillenek a gondolkozásból. Judit dühös lépteivel bevágtázik a szobájába, majd hallom, ahogy megreccsennek az ágyrugók, ahogy beledől a párnák nyújtotta védelembe. Minden bizonnyal vége már az órának. Észre sem vettem, hogy ilyen hamar eltelt az idő.

A faliórára nézve rádöbbenek arra, hogy milyen sivár, színtelen is valójában a szobám fala. Gyors pillantást vetek a sok rajzra az ágyamban, majd ismét a falra függesztem a pillantásomat. Nem telik bele pár másodpercbe, és lelkesen felpattanok az ágyból, hogy az asztalhoz lépve ragasztószalagot keressek. Örömömben elmosolyodom, mikor a kezem a szinte üres fiók belsejében rátalál egyre, majd egy ollóért nyúlok.

Fél óra alatt a képeim az ágyamból a falra kerülnek véletlenszerűen pakolgatva őket, és mivel több rajzom van, mint ahogy azt az első ránézésre fel tudtam mérni, így van, hogy egy kép a másik sarkát takarja ki, megkurtítva, és ez által titokzatosabbá téve a rajzon szereplő vonalakat, ábrákat.

Elégedetten lépek hátrébb, hogy megszemléljem a falat, és mint aki jól végezte dolgát, sóhajtva fekszem le az ágyba, hogy onnan is megcsodáljam.

Elkészült a képfalam.

* * *

Amikor legközelebb kilépek a szobámból, jócskán elmúlik már délután egy óra. Mivel nem volt étvágyam, így kihagytam az ebédet, de most már érzem, hogy a hasam követeli a tápanyagbevitelt. Kikerülve Nórát – akire megint rájött a takaríthatnék – elcsenek egy almát a gyümölcskosárból, majd fejemet a vállamhoz szorítva kilopakodok az udvarra. Bár anyám biztos díjazná, ha Nóra meg tudná tanítani nekem, hogyan tartsam rendben a házat, de szerintem ő sem rajongana érte, ha tisztaságmániást faragna belőlem. Azért mindennek megvan a határa. Meg különben is, én nem dolgozni jöttem apámhoz a nyári szünetben, hanem – elvileg – lazítani. Jobb dolgom is akad, minthogy Nóra utasításainak tegyek eleget.

Judit – rendes, tiszteletreméltó lányként – elment önkéntesként kutyát sétáltatni, így gyakorlatilag minden megvan ahhoz, hogy kicsit lazulgassak a kertben anélkül, hogy megzavarnának. Letelepszem egy hintaágyra, ami a kert egy eléggé eldugott részén található, de javára legyen írva, hogy legalább pont árnyékban van. Karomat a fejem alá fektetve lehunyom a szememet, és hagyom, hogy az agyam teljesen kikapcsoljon, nem akarok ugyanis egy ideig semmivel sem törődni.

Talán elaludhattam, ugyanis arra riadok fel, hogy egy hideg orr böködi a kézfejemet. Egy kíváncsi tekintetű labrador tekint rám, mikor kinyitom a szememet, ami aztán ijedten tágra nyílik, mikor a kutya közelebb hajol hozzám, hogy megszaglássza a kezemet. Miután megállapítom, hogy milyen szelíd kutyafajjal van dolgom, bátran végigsimítom a fejét.

– Szia, kislány – köszöntöm, mire megbökdösi az orrával a kezemet. Minden bizonnyal további kényeztetést vár.

– Örülök, hogy megismerkedtél Lucyval – hallom meg a hátam mögött felénk közeledő Judit hangját. – Nekem úgy tűnik, hogy kedvel téged.

– És ezt miből állapítottad meg? – kérdezem felvont szemöldökkel.

– Abból, ahogy rád néz. Nagyon szomorkás volt mostanában a hangulata, de most csak úgy csillog a szeme. Nézd csak!

A kutyára nézve igazat kell adnom Juditnak. Tényleg a boldogság apró szikrái csillannak fel a kutya átható barna tekintetében.

– Sokáig elvoltál – jegyzem meg Juditnak.

– Ühüm. A kutyák sok törődést igényelnek, nem szabad pár perc alatt elintézni egy sétát. Meg aztán nekem is jól esett a friss levegő. Miért, csak nem hiányoztam?

Elhúzom a számat, majd egy gúnyos mosollyal válaszolok. Bár viccel próbálok meg kibújni a válaszadás elől, az igazság az, hogy mindaddig, míg fel nem tette nekem a kérdést, bele sem gondoltam, hogy valójában tényleg hiányzott nekem. De ezt nem vallanám be neki semmi pénzért.

– Nem volt kit szekáljál, mi? – kérdezi Judit, majd Lucy mellé guggolva simogatni kezdi a kutya buksiját.

– Valamivel el kell ütni az időt, hogy gyorsabban teljen. De megnyugodhatsz, már csak tizenkét napig rontom nálatok a levegőt.

Judit némán lehajtja a fejét.

– Jó, hogy megjöttél, Judit! – halljuk meg hirtelen Nóra hangját. Épp felénk lépdel, haja meglebben az enyhe szellőben. – Megkérhetnélek, hogy elkísérd Abigélt ruhát vásárolni? Szívesen veletek tartanék, de a munkahelyemen hagytam valamit, amiért vissza kell mennem. Nem is tudom, hol áll a fejem – simítja a homlokára a tenyerét. – Ugye ellesztek ketten is, lányok? – néz egyikünkről a másikunkra.

– Hát persze! – mondja érzelemmentesen Judit. – De előtte vissza kéne vinnem Lucyt. A gazdija már várja vissza. Ugye, Lucy? Jó kislány! – paskolja meg játékosan a labradort.

– Annyi baj legyen, akkor majd kerültök egyet. Elmentek először beadni a kutyát, aztán visszafele betértek ruhát venni. Ami pedig téged illet, Abigél, nyugodtan válogass csak! Apád és én állunk mindent. Judit, te is vehetsz magadnak valami új ruhát, már úgyis nagyon régen nem kértél semmit.

Nagyon jól tudom, hogy Nóra jólelkűsége mindössze csak arra megy ki, hogy jó pontot szerezzen nálam. Sosem voltunk igazán jóban, de sosem adja fel a reményt, hogy egyszer majd második anyámként tekintek rá.

Nóra még egyszer utoljára mindkettőnkre rámosolyog, mielőtt még megfordulna, és abban a tudatban lép be a házba, hogy aztán a munkahelyére menjen, hogy Judit és én – mint ahogy az két lánytestvérhez illik –, jól elleszünk majd egymással.

* * *

– Semmi kedvem nincs ehhez az egészhez! – mondom dacosan. Úgy viselkedem, mint egy gyerek, döbbenek rá.

– Nincs miért panaszkodnod! – pillant rám Judit. – Használd ki a lehetőséget, amit anyámék kínálnak neked, ahelyett, hogy a homokba dugod a fejedet.

– Nem tudom, mikor adtam neked engedélyt, hogy beleszólj a dolgomba!

Majd pont ő fogja nekem megmondani, hogy mit csináljak.

Judit csak rám néz, aztán már el is fordul, próbál tudomást sem venni a megjegyzésemről.

Átveszem Lucy pórázát Judittól. Meglepődöm, milyen erős a kutya, ugyanis mikor megérzi, hogy gyengül a pórázon a fogás, gyorsan kihasználja, és hirtelen előrelendül. Ha nem szedném a lábamat, simán magával ragadna.

– Állj már meg! – kiáltok a kutyára, mire hirtelen megtorpan és én kis híján átesek rajta.

– Ne kiabálj a kutyával! – teremt le hirtelen Judit, és mivel nem vagyok a sétáltatáshoz szokva, inkább jobbnak látja, ha visszaveszi tőlem Lucy pórázát.

Jól látom, milyen erős és biztos a lány fogása, könnyen irányítja a kutyát. Ő sétáltatja Lucyt és nem fordítva, mint ahogy az az én esetemben történt.

Körülbelül tíz perc séta után megállunk egy nagyon szép kertes ház előtt. Judit megkér, hogy várjak a bejárat előtt, míg ő áttrappol a kutyával a kertet átszelő kis betonúton és bekopog az ajtón. Egy nagyon kedves, idős hölgy nyit ajtót neki, és mikor meglátja Juditot a kutyával, örömében elmosolyodik, majd megsimogatja a lány arcát. Váltanak pár szót, nem értem, mit, végül Judit elköszön.

– Miért csinálod ezt? – kérdezek rá pár perc néma séta után.

– Mit?

– Az önkéntes kutyasétáltatást.

– Egyszerű! Szeretek segíteni az idős embereknek. Lucy gazdája például már túl gyenge ahhoz, hogy sétálni vigye őt. Meg aztán mindig is szerettem volna egy kutyát, de mivel anyu allergiás a kutyaszőrre, így csak az önkénteskedés jöhetett szóba.

– Nem szokott rátapadni a szőr a ruhádra?

– De, néha. Anyu allergiás is rá. Viszont megállapodtunk abban, hogy azonnal leveszem azt a ruhát, amiben kutyát sétáltatok, és magam is mosom ki őket. Na és, te mit szoktál csinálni szabadidődben? – néz rám ártatlanul.

Fogalma sincs, hogy ezzel az egy kérdéssel milyen érzéseket vált ki belőlem. Hogy mit szoktam csinálni? Legszívesebben elmondanám neki, hogy alig két héttel ezelőtt minden percem boldogan telt el, önfeledt voltam, és nem féltem a holnaptól. De azóta sok minden megváltozott.

Többek között szakított velem a párom.

Tudom, még csak tizennyolc éves vagyok, a velem egykorú fiatalok úgy váltogatják a partnereiket, mint mások az alsóneműt, de én mindig is kivétel voltam. Patrikkal volt az első igazi kapcsolatom. Már több mint két éve együtt voltunk, ami azért már elég hosszú idő, amikor közölte velem, hogy már nem vagyok neki elég érdekes. Sőt még ezt is megtetézte azzal, hogy azt mondta, soha nem is szeretett engem. Teljesen a lelkembe tiport, és minden szép emlékemet besározta vele. Egyértelműen azt éreztem, nem voltam neki elég jó, és teljesen megalázva magamat kértem tőle, hogy adjon egy esélyt, hogy jobbá tegyem a kapcsolatot, de úgy lökött el magától, mint egy zsák szemetet. Teljesen magamba zuhantam, éjszakákat sírtam át, összetört, szerethetetlen tinivé váltam. Egyik pillanatban magamat utáltam, a következőben pedig őt tudtam volna felpofozni a kegyetlensége miatt.

Anya mindvégig mellettem volt, igyekezett elfeledtetni velem a történteket. Azt mondta, egy ilyen fiú nem érdemli meg még azt sem, hogy emlékezzek rá, nem hogy még ezek után is epekedjek utána, de az volt a szomorú igazság, hogy még mindig szeretem őt, és bármit megtennék azért, hogy újra egy pár legyünk.

És hogy mit szoktam csinálni azóta, mióta Patrik nincs velem?

– Igazán tudni akarod? – kérdezem Judittól.

– Hát persze!

– Semmit! – mondom indulatosabban, minthogy az indokolt lenne.

– Most meg mi a baj? – torpan meg hirtelen. A tekintetében furcsa érzelem villan. – Csak egy egyszerű kérdést tettem fel neked!

Kezem ökölbe szorítom mérgemben. – Ne hasonlítgasd össze az életedet az enyémmel! Engem nem érdekelnek az idős mamikák és a bolhás kutyájuk. Megvan a saját magam élete a magam problémáival!

– Komolyan, Abigél…! Néha nem értelek. Mit néha! Soha! – pirosodik ki az arca a dühtől. Látom a szemében a vívódást, legszívesebben faképnél hagyna, de mivel megígérte az anyjának, hogy elkísér ruhát vásárolni, inkább lenyeli sértettségét és kihúzott vállal ellépdel mellettem. – De ha ilyen nagy probléma, hogy beszélgetni szeretnék veled, akkor közlöm, nem kötelező, hogy egymáshoz szóljunk. Akár megtehetjük néma csendben is az utat hazáig.

Eltűr egy hajtincset az arcából, majd felém pillant. – Tudjuk le végre ezt az egészet, hogy aztán végre elég időd jusson a problémáid megoldására – veti még oda nekem a szavakat, aztán lassú tempóban útnak indul előttem. Egy ideig csak a hátára meredek, majd begyorsítok, hogy utolérjem.

– Szóval nem azért kérdezted, hogy mivel töltöm az időmet, hogy az orrom alá tudd dörgölni, hogy te milyen jó vagy mindenben? – kérdezem, de a szememet nem veszem le az előttem lévő útról.

– Hát persze, hogy nem! – esik le döbbenetében Judit álla. – Ezt mégis honnan vetted?

– Mégis honnan? – kérdezek vissza szememet forgatva. – Látom, hogyan néz rád apu. Mindig is te voltál az ő zseni kicsi lánykája, akire mindig is büszke volt, én pedig…? Hagyjuk – legyintek lemondóan.

– Nem, nem hagyjuk! Mondd csak! Te pedig…?

– Én nem vagyok egy éltanuló – mondom gondosan kerülve Judit pillantását. – Sosem vittem haza érmeket, nem is önkénteskedem, és ki tudja még, hogy miket nem csinálok, amik nálad egy átlagos, megszokott és jól kialakított napirendi pontnak számítanak.

– Azt hiszed, hogy ez olyan sokat számít? – kérdezi tőlem Judit csendben, lehajtott fejjel. – Hogy emiatt több lennék nálad? – néz fel rám. Ahogy a szemébe nézek, úgy érzem, mintha tükörből szemlélném a saját, három évvel fiatalabb arcvonásaimat. – Ez nem így van! – mondja nyomatékosan. – Apu nem tesz különbséget közöttünk. Örül a díjaimnak, mert nem tud mást tenni, hiszen a lánya vagyok. De te is az vagy, és téged is ugyanolyan szeretettel szeret, ahogy engem is. Ebben kétségem sincs.

Elhúzom a számat, és elfordulnék Judittól, de a lány, tudva mi a szándékom, ismét elém áll. – Nem, Abigél! Most ne akarj kivonulni a beszélgetésből.

– Tudod, nem ez az első eset, hogy nem értünk egyet valamiben – hagyom rá a dolgot.

– Pedig jól lenne, ha megértenéd, amit én már régóta tudok. Te azt hiszed, hogy az apukádnak van egy új családja és elfelejtett téged. Fölöslegesnek gondolod magadat. De ez nem így van! Én látom, hogyan néz rád apu. Igen, szigorú néha, de csak azért, mert tudja, hogy milyen rebellis egy természet vagy. Folyton aggódik miattad, és a ráncok még sokáig az általad keltette probléma megoldása után is ott maradnak az arcán. Igen, lehet, hogy mi ketten ellentétei vagyunk egymásnak, de mert ellentétnek akarjuk mutatni magunkat. Azt hiszed, én sosem akartam lázadni? Dehogynem! És azt is tudom, hogy te sem vagy ilyen – bök felém a mutatóujjával. – Csak ilyennek mutatod magadat.

Judit kesernyésen elmosolyodik, majd halkan hozzáteszi még: – Nem különbözünk mi annyira, mint gondolod.

Egy pillanatra nem szólal meg egyikünk sem. Csak némán nézünk egymás szemébe, és rájövök, nem is ismerem Juditot. Mindössze tizenöt éves, mégis több bölcsesség szorult belé, mint belém valaha is.

– Induljunk, a végén még beesteledik és bezár az összes bolt – mondom, aztán nagyot nyelve közömbösséget színlelek. Nem akarom, hogy Judit tudja, mennyire megindított engem a lelki beszédével.

A lány szemében csalódottan kihuny a fény, majd bólintva elindul mellettem.