Más szemmel - Nyomtatásban megjelent

Annamari28

3. nap, szombat

2019. július 18.

A harmadik nap nehezen indul el. Amióta apáméknál vagyok, ez az első, hogy az otthonom hiánya olyan mély űrt képez bennem, hogy legszívesebben felsikítanék. Összegömbölyödve szorítom a hasamhoz a párnámat, és erősen koncentrálok arra, hogy kizárjam a tudatomból, de nem járok sok sikerrel.

Még akkor is az önsajnálatomban dagonyázom, amikor Judit felöltözve, indulásra készen megáll a nyitott szobaajtóm előtt. Fogalmam sincs, mit mond nekem, ugyanis amint meglátom a száját mozogni, a fejemre húzom a takarómat. Mostohahúgom erre dúlva-fúlva kiviharzik a szobámból, de másodszorra már igen mesterkélten áll elém, egy pohár hideg vízzel a kezében megfenyeget, hogy lelocsol, ha nem kelek ki az ágyból. Egyszerűen csak kinevetem, gondolván, úgysem meri megtenni.

– Abigél! Ne kényszeríts, hogy megtegyem! Na jó! Te akartad!

Egyenesen a képembe zúdítja a pohár tartalmát. Mondani sem kell, sikítva ugrok ki az ágyból.

Miután meglátom Judit önelégült arcát és csípőre tett kezét, eltökélem, hogy körbekergetem őt a házban. Mindezt egy elnyűtt, térdig érő pólóban meg alsóneműben teszem meg végül.

– Apa! – sikít Judit segítségért. A konyhában vagyunk, és épp az asztalt kerülgetjük. Féltestvérem arca félelmet tükröz, főleg amikor rájön, addig nem adom fel, míg el nem kapom a grabancánál fogva. Nagyon dühös vagyok rá.

– Abigél, ne csináld már! Sajnálom!

– Az nem elég! – nyúlok át az asztal fölött és csak egy hajszálon függ, hogy elérjem őt, mire sikítva ugrik hátra.

– Hé, lányok! Mi ez a ricsaj? – halljuk meg apu hangját.

– Hála az égnek! Abigél megőrült! – siklik apánk mögé Judit, amint megjelenik a konyhában.

– Miről beszélsz?

– Meg akar ölni! – mutat rám.

– Megérdemelnéd! – vicsorítom.

– Elég lesz a cirkuszból! – szól ránk apa, majd Judithoz fordul. – Csak arra kértelek meg, hogy ébreszd fel Abigélt, nem arra, hogy csatatérré változtassátok a házat.

– Szabad megtudnom, hová is megyünk? – kérdezem.

– Vásárolni – mondja apu, majd kilép a konyhából.

* * *

Miután apu mindkettőnket jól leszidott, gyorsan felöltözöm – szerencsére már a saját ruhámba. Este, még lefekvés előtt gyűjtöttem be a ruhatáramat a mosókonyhából. Bár nem számítottam arra, hogy akcióm során összefutok Nórával, mégis könnyen vettem az akadályokat. Egy szó nélkül tűrte, hogy a táskával bevergődjek a szobámba. Talán az, hogy rájöttem, hová rejtette a cuccomat, egyfajta próbatétel volt számára, és most leszidás helyett csupán elismeréssel adózik felém.

Mivel még mindig harapós kedvemben vagyok a reggeli ébresztés miatt, apa utasítja, hogy én üljek előre a kocsiban, mert így jobban tud engem fegyelmezni. Judit csak fortyog magában, úgy érzi, hogy kitúrom őt a helyéről. Még akkor is irigykedő pillantásokkal méreget, amikor a bevásárlókocsit tologatva végigmegyünk a sorokon.

– Látom, ismét az apjához van száműzve az én Abigélem – hallok meg egy ismerős hangot. Meglepődöm, mikor felismerem a hang tulajdonosát.

– Oli! Alig ismerek rád – jelenik meg egy boldog, szívből jövő mosoly az ajkamon. – Hát igen, én újra itt! – fintorgok.

Olit kislánykoromból ismerem, négy éve láttam őt utoljára, mikor legutóbb itt töltöttem a téli szünetet. Sokat beszélgettünk aznap a fiúval, de nem gondoltam volna, hogy még valaha találkozni fogok vele.

– Pedig még csak most lett vége a tanévnek – mondja, majd kérdőn felhúzza a szemöldökét.

Igaza van, de nem válaszolok a fel nem tett kérdésére, helyette a polcokat nézegetem, és egy dobozos tejet teszek a bevásárlókocsiba.

– Anyám idén hamar meg akart szabadulni tőlem – próbálok viccelődni, de Oli komoly marad.

Fogalmam sincs, miért volt anyu számára olyan fontos, hogy ilyen hirtelen apámhoz utazzak, de tény, hogy szívből örülök annak, hogy nem kell állandóan a barátaim sajnálkozó pillantásaival szembesülnöm. Szomorkás mosolyukkal minduntalan csak arra emlékeztetnének, amit otthon magam mögött hagytam.

– Láttalak tegnap. A kertben – teszi hozzá Olivér, mikor meglátja értetlen arcomat. – Először azt hittem, a féltestvéred az, aztán megfordultál, és felismertelek. Integettem volna, de nem figyeltél.

Igaza van, tényleg kint voltam a kertben, és csakugyan nem figyeltem senkire. A depresszióm teljesen maga alá gyűrt. Mostanság megesik, hogy úgy telik el a nap legnagyobb része, hogy nem történik velem semmi érdemleges.

Némi vacillálás után végre elhatároztam magam; muszáj lesz valahogy rendbe hoznom a dolgokat. Csak ez a két hét ne volna! Az itt eltöltött idő megváltoztathatja a dolgok alakulását, és talán elveszítem annak a lehetőségét, hogy bármit is jóvátegyek. Bárhogy is csikorgatom a fogamat mérgemben, ezen a tényen nem fogok tudni egykönnyen változtatni. Mindössze annyit tehetek, hogy örömmel nyugtázom, hogy ebből a tizennégy napból már három el is telt.

– Szóval, még mindig nem szereted a csajt? – bök a fejével mosolyogva Judit felé, akinek fogalma sincs, mennyire jól néz ki karcsú alakjával, amit egyszerű fölsője és az átlagos farmerja még inkább kihangsúlyoz.

– Nem könnyű eset – mondom rövid töprengés után.

– Ahogy te sem vagy az! – mosolyog Oli mindentudóan. – De én így bírlak! – kacsint rám mosolyogva, mire félrenézek. Kényelmetlenül érzem magam a társaságában. Kisfiú volt még, mikor megismertem, de el nem tudtam volna képzelni akkor, hogy ennyire helyes srác lesz majd belőle.

– Na, és meddig leszel „lakat alatt”?

– Nem érzem úgy, mintha börtönben élnék – mondom csendesen, magamat is meglepve a válaszommal. – Két hétben egyeztek meg a szüleim – teszem hozzá.

– És mindezt Judittal összezárva? Te nem fogod túlélni! – szörnyülködik, majd elmosolyodik.

– Judit nem hagy gondolkodni, és ez jó – mondom merengve. – Miért van az, hogy mindig ellenkezünk, mikor tudjuk, hogy a másiknak van igaza?

– Nem értem. Mire gondolsz? – néz rám zavartan a fiú.

– Kezdek rájönni, hogy talán tényleg anyunak volt igaza – mondom lehajtott fejjel. – Amióta itt vagyok, Judit kitölti minden gondolatomat. Nagyon szeretem őt bosszantani – nevetek fel.

– Kezdesz totálisan összezavarni. Most örülnöm kellene vagy szörnyülködnöm, hogy nincs időd gondolkodni?

Zavartan sütöm le a szememet, míg a csuklómon lévő kék szalagot kezdem gyűrögetni, amit egyszerű karkötő gyanánt viselek. Olivér hirtelen nyúl ki, és megragadja a karomat, hideg ujjai a bőrömet simogatják.

– Ez egy karszalag? – kérdezi.

– Ühüm! Fogalmam sincs, miért nem vettem még le! – kacagok fel idegesen, majd kihúzva a kezem a szorításából, zavartan húzogatni kezdem a szalagot.

– Miért hordod magadon? Van valami jelentősége?

Bólintok, majd elfordulok. A hüvelykujjamat a számba nyomva rágni kezdem a körmömet, csakhogy csináljak valamit.

A kínos csöndet végül Oli töri meg.

– Ne csináld! Nem bírom nézni, ha valaki a körmét rágja.

Gyengéden a kezemre emeli a sajátját, mire abbahagyom a rágást, és elveszem az ujjamat a számtól.

– Amióta apunál vagyok, kezdem úgy érezni, hogy újra élek. Mintha szép fokozatosan megjelennének a színek is az életemben – mondom ki őszintén, amit gondolok. A szemem könnybe lábad, a mutatóujjammal gyorsan elmorzsolom a könnycseppet, mielőtt még végigfolyna az arcomon.

– Szerintem csak meg kellett tanulnod ismét ellazulni – mondja halkan Oli. Felpillantok rá, és hálásan elmosolyodom, mert tudom, hogy csak segíteni akar nekem. – Túlságosan merev voltál eddig, nem?

– Nem tudom – húzom félmosolyra a szám, majd rögtön az ajkamba is harapok, hogy visszafojtsam a feltörni kívánkozó zokogásomat.

– Abigél – jelenik meg mellettem hirtelen apu –, azt hiszem, minden megvan. Mehetünk fizetni.

Egy bocsánatkérő mosolyt küldök Olinak, de az arcán furcsa kifejezés ül, amit nem tudok megfejteni. Csak bólint egyet, majd megfordul, és eltűnik a sorok között. Sokáig nem is találkozunk.

Már épp fordulnék meg, mikor egyenesen nekiütközöm Juditnak.

– Hé! Nézzél már a szemed elé! – förmedek rá, majd dühösen ellépdelek tőle, míg ő döbbenetében tátott szájjal néz rám, de aligha hiszem, hogy a jogtalan beszólásom miatt, jobban el tudom képzelni, hogy az arcomon lévő könnyeim nyoma lepte meg őt.

* * *

– Miét csináltad ezt már megint, Abigél? – von kérdőre apu. Rántok egyet a vállamon lévő oldaltáskán és kerülöm a pillantását, amikor válaszolok.

– Nem csináltam semmit!

– Abszi? – néz rám apu átható tekintettel. Gyerekkori becenevemet hallva kényelmetlenül érzem magamat.

– Tudod, milyen vagyok – mondom az ajkamba harapva.

– Ha te nem lennél, ki kéne téged találni! Na, szállj be, de azonnal! – nyitja ki előttem az autó ajtaját. Jól látom, ahogy megpróbál elfojtani egy mosolyt. Meglep, hogy a szigorúságában egy kicsinyke él sincs. Titkon jót derül a csínytevéseimen.

Figyelmen kívül hagyom az utasítását és nem szállok be az autóba, legalábbis egyelőre.

– Még megvárom Juditot.

– Azt hiszem, ideje lenne végre fegyverszünetet kötnötök egymással.

– De mi… Elég jól megértjük egymást!

– Igen? – Apu kétkedőn néz rám.

Judit pont ezt a pillanatot választja arra, hogy kilépjen a boltból, és lázasan törölgeti az arcát egy fertőtlenítőkendővel.

– Ezt még megkeserülöd! – sziszegi, mikor a közelembe ér. Úgy tűnik, nem igazán díjazza, hogy véletlenül felráztam az innivalóját, mielőtt odaadtam volna neki, így mikor kinyitotta, ragadós meggylé spriccelt az arcába és a hajába.

Mielőtt még lenne esélye beülni a kocsiba, elkapom a csuklójánál fogva és visszahúzom őt, míg intek apának, hogy semmi gond. Apa csak a fejét csóválja, majd beül a volán mögé. Még épp elkapom, ahogy akaratától függetlenül elmosolyodik.

Arrébb húzom magammal a féltestvéremet.

– Mit akarsz? – néz rám sértetten Judit.

– Egyezséget.

– Mégis mire gondolsz? – húzza össze a szemét, mint aki már előre fél attól, amit mondani akarok neki.

– El kell érned, hogy a szülők elhiggyék, jóban vagyunk. Hogy szeretsz velem lenni.

– Mégis miért kéne ezt tennem?

– Muszáj lesz, hiszen ez az egyetlen lehetőség, hogy elhiggyék, hogy jól érzem magam itt, hogy átlábaltam a depresszión. Ha elhiszik, akkor talán előbb hazamehetek.

– Elmondanád, mégis hogyan csinálnám?

– Valahogy megoldod.

– Nem várhatod el, hogy neked színészkedjek a nap huszonnégy órájában. Ez képtelenség! – dühe csak úgy tapintható.

– Nem várom el, nyilván én sem vagyok lökött. A lényeg, hogy azt higgyék, minden rendben velünk, de ha nem látják, akkor ugyanúgy utálhatjuk egymást, mint eddig. Ez nem csak nekem, neked is jó lenne, nem igaz?

– Már miért gondolod, hogy én ebbe belemegyek?

Elmosolyodom, majd összefonom a mellkasom előtt a kezemet. – Nem gondolok én semmit. Tudom, hogy így lesz.

– Én nem fogok hazudni senki kedvéért sem.

– Dehogynem, fogsz – mondom.

– Mégis miért vagy ennyire magabiztos a dolgodban?

– Úgy tűnik, elfelejtetted, hogy van valami nálam, ami a tiéd. És ha jól gondolom, igen értékes is a számodra.

– Csak nem a… – csillan értelem a szemében.

– Pontosan – bólogatok.

– Nem fenyegethetsz meg engem! – sziszegi Judit állva a pillantásomat.

– Szeretnéd visszakapni azt a nyavalyás díjat, vagy sem?

– Úgyis vissza fogod adni nekem. Előbb vagy utóbb – mondja.

– Valóban? – kérdezem gonosz mosollyal, amitől azonnal gondolkodóba esik. Maga sem tudja, hogy mire vagyok képes valójában.

– Rendben – adja meg magát végül. – Most boldog vagy?

– Nem. De bármire képes vagyok azért, hogy hazajuthassak.

– Anyu biztosan nem fogja bevenni! – rázza a fejét.

– Hm… Ennyire fontos neked az a szobrocska?

Judit összeszorítja mérgében a száját, dühös pillantással méregetve zárja ökölbe a tenyerét.

– Tudod, hogy bármikor beköphetlek azért, mert elvetted tőlem a szobrom.

– Eddig is megtehetted volna, mégis hallgattál – vonom fel a szemöldökömet.

– Nagyon jól tudod, hogy nem tudom megjátszani magam.

– Nem látom be, miért! Hisz nagyon jó móka – nevetek fel, mire Judit az autóhoz lépve beül az anyósülésre. A száját összeszorítva néz ki a szélvédőn, nem válaszolva apának, mikor az felé fordul.

–  Hát rendben – szól ki apa a letekert ablakon át. – Nem kérdezem meg, hogy mit tettél Judittal, hogy most ennyire fel van dúlva, de a revansnál ne tőlem várj segítséget. Most pedig, szállj be! – utasít, én pedig készséggel elfoglalom a hátsó ülések egyikét, miközben magamban mosolygok. Judit hazáig egy szót sem szól, biztos azon gondolkodik, megéri-e neki segíteni nekem.

* * *

Hazaérve türelmesen várom, hogy Judit mit lép, de a visszavágás csak nem akar bekövetkezni. Egyszerűen átnéz rajtam, mintha ott sem lennék, és kerüli, hogy hozzám kelljen szólnia. Ebédnél a szülők előtt persze rám mosolyog, és kedvesen megkér, hogy adjam neki oda a sószórót. Nem tudom eldönteni, hogy épp hadban állunk egymással, vagy már kezdetét is vette a színjáték.

Egész nap tengek-lengek a házban. Unatkozásomat bizonyítják az ujjaimon lévő tintafoltok. Egy bátor próbálkozásom jeleként egy elhervadt rózsát rajzoltam a combomra. Épp az utolsó simításokat végzem rajta, mikor Judit belép a szobámba. Az ajka harapdálásából arra következtetek, hogy nagy zavarban van, és fogalma sincs, hogyan kezdjen neki a beszélgetésnek. Aggodalomfelhője hamar eloszlik, mikor észrevesz engem, amint az ágyon kiterülve húzkodom a tollat a lábamon.

– Te meg mit művelsz? – hördül fel. Elkerekedett szemekkel néz rám, ajka elnyílik, amint közelebb szökkenve felém észreveszi az alkotásomat.

– Rajzolok.

– És nem találtál jobb alapot hozzá a bőrödnél? – kérdezi teljesen sokkolva.

Megsemmisítő pillantást vetek rá, majd felülök az ágyban. A takarómra fektetett lábfejemre függesztem a pillantásomat, és hogy idegesítsem Juditot, mozgatni kezdem a feketére festett körmű lábujjaimat.

– Nem kopogtál – jegyzem meg higgadtan.

– Tessék? – néz rám zavartan a lány.

– Az ajtón. Nem kopogtál, így nem volt esélyem azt mondani, hogy bejöhetsz. És ami azt illeti, nem, nem szabad bejönnöd a szobámba! – mondom határozottan, mire felfújja az arcát.

– Csak beszélni akartam veled! – biggyeszti le az ajkát.

– Nem érdekel! – mondom egyszerűen. – Bármit is akartál, ráér holnapig. Vagy holnap utánig. Az örökkévalóságig – legyintek lazán.

– Rendben! – mondja emelt hangon. – Akkor várhatsz a hazameneteleddel is az örökkévalóságig, ha már ennyire ráérsz – mondja egy levegővétellel, majd kivágtat a szobámból. Az ajtó nagyot csapódik mögötte.