Kedvencekhez adás
22

Megjátszott kapcsolat

1. fejezet

Annabell

Régóta arra vágyom, hogy valamit megtudjak az apámról. Hiába minden próbálkozásom, édesanyám még azt sem hajlandó elárulni, hogy hol van, miért nincs velünk. Nem emlékszem rá, és gyakorlatilag semmit nem tudok róla. Ennek az álmomnak a megvalósítása lehetetlennek tűnik, de nem adom fel a reményt. Talán lesz alkalom, mikor rávehetem anyát, hogy legalább beszéljen arról, ami történt – elmélkedésem kopogás zaja töri meg. Sóhajtok.

– Szabad! – kiáltom, mire anyám egyből kitárja az ajtót, majd közelebb érve leül az ágyam végére, de előtte átrak egy ruhakupacot a fotelembe, amin még van egy kis szabad hely. Fintorogva pillant körbe a szobában, de nem szól egy szót sem.

Anyukám olyan, mintha a barátnőm lenne. Negyvenegy éves, elég fiatalon szült engem, de állítása szerint nem bánja. – Mit tehetek érted? Masszírozzam meg a hátadat? – ajánlom fel, miközben felpillantok a rajzlapomról. Szeretek alkotni, igaz, még nem annyira megy, de nem adom fel. Általában arcokat rajzolok. Mással is próbálkoztam, például tájakkal vagy tárgyakkal, de azok az alkotásaim nem tetszettek, nem is olyanra sikerültek, amilyenre számítottam. Megmaradtam az arcvonásoknál, amik kifejezik az érzéseimet. Ezt szeretném tökéletesíteni.

Amikor az anyukám összefogta a vörös haját, szembetűnőbbek lettek a vonásai. Nem értem, miért nem talál magának pasit. Mindig elegánsan öltözködik, nagyon ad a kinézetére, egy kellemes társ lehetne valaki számára. Az a valaki, szeretném, hogy az apám legyen.

Anyu szeret főzni, figyel a tisztaságra, nem szereti a rendetlenséget – emiatt alkalomadtán összeveszünk, mert az én szobámban mindig az van –, és szinte bármiről el lehet vele beszélgetni. Azóta nem volt senkije, amióta az eszemet tudom. Hogy lehetséges ez?

– Tudom… – köhint egyet, és az ujját tördeli. Van egy olyan érzésem, hogy nem kellemes témát akar felhozni. – Sokat beszélek erről, de tényleg szeretném, hogy találj magadnak egy…

– Pasit? – vágok a szavába felvont szemöldökkel. – Megint ez a téma? – sóhajtok fel hangosan. – Hónapok óta ezzel nyaggatsz! – Az asztalra ejtem a kezemben lévő ceruzámat, ezzel egy firkantást ejtve a művemen, amin több napja ügyködöm. – Jaj! Ne! Na, ezt ne! – Kétségbeesetten fürkészem, hogy menthető-e, de úgy látom, ez már nem. – Ezt nem hiszem el! – Kiakadva dőlök hátra a gurulós székemen. A férfi arcát elcsúfítottam. Tetoválással vagy heggel tudnám javítani, de nem olyanra terveztem, ezért hagyom a fenébe.

– Mi a baj? – érdeklődik anya nagyokat pislogva. Szemében látom az aggódást, de az okát nem tudom, és ez nagyon zavar. Miért akarja ennyire, hogy legyen egy barátom?

– Á! – kiáltok fel. – Semmi! – mondom a vállamat megrántva. – Napok óta ezen dolgoztam. – A fejem a már felhúzott térdemre hajtom. A rajz a legkisebb gondom, nem azért vagyok ingerült, hanem ettől a pasis témától.

– Sajnálom! – mondja őszintén, de a tényen nem változtat. – Mindenesetre – húzza ki magát –, találok én neked valakit! – Döbbenten nézek fel rá, de azonnal feláll és távozik a szobából, mielőtt bármit is tehetnék.

Megőrjít! Imádom, meg minden, de én tényleg megvagyok egyedül is!

***

Másnap reggel hangos csengőszó ébreszt fel. Én nem várok vendéget, tehát anyuhoz jöttek, vagyis alszom tovább. A csengő viszont nem hallgat el, így nyöszörgések közepette kimászok a meleg takaró alól. Tudnám, hogy anyu miért nem képes kinyitni. A faliórámra pillantva az időt nézem. Hét órakor ki a franc lehet? Felkapom a köntösömet és morcosan a bejárathoz ballagok. Ajtót nyitva egy nő fogad komor tekintettel, de amikor rám pillant, egyből mosolyra húzódik a telt ajka.

– Jó reggelt! – köszöntöm a reggeli, rekedtes hangomon. – Anyu talán alszik, vagy nem tudom, merre van. Netalán hozzám jött? – kérdezem felvont szemöldökkel, közben gyorsan végig nézek rajta. Olyan magas, mint én, tehát százhatvannyolc körül lehet. Mellig érő, gesztenyebarna haja a telt keblére omlik.

– Szia, neked is! – köszön mosolyogva, közben ő is végi pillant rajtam. Kellemetlenül érzem magam, hiszen most keltem. Kócos hajammal és nyúzott arcommal elég ramatyul nézhetek ki. Összehúzom a köntösöm, mert alatta csak egy vékony hálóing van. – Hozzá, igen. A munkatársa vagyok. Mi még nem találkoztunk! – nyújtja felém a vékony kezét, amit lassan fogadok. – Caithlyn Payn vagyok, de szólíts nyugodtan Caitnek. – A kedves és barátságos mosolyával egészen feldobja a reggelem.

– Akkor örvendek a találkozásnak, Cait! – mosolygok. – Az én nevem Annabell. Fáradjon beljebb, megnézem, itthon van-e.

– Köszönöm!

Anyu szobájának ajtaján kopogtatok, amikor nem szól ki, benyitok, ám ő nincs sehol. Meg is lepődtem volna, hogy képes olyan mélyen aludni, még a csengőre sem ébred fel.

Visszabattyogok az előszobába, ahol a nőt hagytam. Vidáman mosolyog rám, látszólag nagyon jó kedve van.

– Nincs itthon, de felhívom. – Cait bólint, mire a szobámba szaladok a telefonomért, azután vissza hozzá, hogy addig se legyen egyedül. Két csörgés után fel is veszi a telefont.

– Szia, anyu. Merre vagy? – hallgatom, ahogy beszél, közben bólogatok, mintha ő állna előttem. – Értem. Viszont itt van a munkatársad, Cait, szóval ne várasd meg! – szólok bele a telefonba nevetve, majd kinyomom a hívást. – Boltba ment és állítása szerint valahova írt is egy cetlit… – Megindulunk a konyha felé, ahol az asztalon hever az a bizonyos papír. Sóhajtok. – Azt üzeni, hogy tíz perc, és megérkezik.

– Rendben van, ráérek! – mondja határozottan. Nem hagyhatom magára, ezért a türelmét kérem, míg átöltözöm. A szobámba rohanok, ahol az ágyamról felveszek pár ruhát. Kicsit gyűröttek, de nem állok neki vasalni. Ezután sietek a konyhába.

– Visszatértem – mondom nevetve, majd felpattanok a pult mellett lévő székre. – Jaj, de modortalan vagyok! – csapok a homlokomra. – Kér esetleg valamit inni? – kérdezem zavartan. Annyira reggel van, este sokáig fent voltam, kell egy kávé, hogy felébredjek.

– Semmi gond! – mondja kedvesen. – Egy kávét tejjel és egy kiskanál cukorral elfogadok, köszönöm. – Helyet foglal az ablak melletti széken.

A kész kávét elé csúsztatom, majd a saját bögrém is megtöltöm. Feketén iszom. Keserű, de pont azért jó, mert legalább felébreszt.

– Már sokat hallottam rólad. Szebb vagy, mint ahogy Mary leírt – kuncogja, közben belekortyol a kávéba. – Egyetemre jársz, ugye? – pillant fel rám.

– Köszönöm! – mosolyodom el. – Igen, és ügyvéd szeretnék lenni, persze előtte a jogász diplomát is meg kell szereznem – jelentem ki büszkén, kihúzva magam.

– Az jó! Már, ha nem kirendelt leszel, mert az nem kap olyan sokat – magyarázza, amivel egyébként én is tisztában vagyok.

– Igen, igen – bólogatok. – Tudom!

– Mi a hobbid?

– Szeretek rajzolni és festeni, valamint járok futni, emellett szombat esténként táncolni.

– Értem. Egész jó elfoglaltságok – mondja lelkesen, majd a szájához emeli a csészét és megissza a tartalmát. – A barátoddal… – kezdi hezitálva, és várja a reakciómat.

– Nincsen barátom – felelem mosolyogva, ezzel kimutatva, hogy cseppet sem zavar.

– Az jó! – feleli legnagyobb meglepettségemre. – Mármint… – folytatná, de kattan a zár, és nyílik az ajtó.

– Hazaértem! – kiáltja anyu. Szuper! Megmenekültem a témától. Megyek inkább tanulni, bőven van mit.

Magukra hagyom őket, hadd csevegjenek.

Nehéz, sokat kell magolnunk, de mindig is ez volt az álmom, ezért nem nyűg számomra. Bizonyítani szeretnék.

***

Másnap reggel a zsúfolt buszon állva várom, hogy minél előbb leszállhassak. Büdös izzadság szag terjeng a levegőben, szinte megfullaszt. Az emberek telefonálnak, hangoskodnak, lökdösődnek. Alig várom, hogy leszálljak. Tíz perc múlva meg is érkezünk a megállóhoz, ahol az egyetem van. Végre, friss levegő! Kinyílik az ajtó, éppen lépnék le a lépcsőn, amikor valaki hátulról meglök. Váratlanul ér a dolog, az egyensúlyom elvesztve lezuhanok a buszról. A jobb karom valahogy a testem alá szorul, a bal kezemen viszont felhorzsolom a tenyeremet és a könyökömet is. A harisnyámon keresztül látom, hogy a beton annyira felsértette a térdem, hogy vérzik. Csessze meg! Nagyon remélem, hogy nem tört el a karom! A hirtelen fájdalomtól alig látok, nehéz másra koncentrálnom. Ez a valóság? Tényleg velem történik? Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Sírni tudnék.

Amikor egy pillanatra felnézek, még látom a srác arcát, mielőtt bunkó módon elrohan. Két apró anyajegy van a jobb szeme alatt, ez alapján meg fogom ismerni, ha újra összehoz vele a sors. Ha megtörténik, akkor kitekerem a nyakát!

Próbálok feltápászkodni, de csak még jobban megnyomom a jobb kezemet, amibe olyan fájdalom nyilall, amilyet még soha nem éreztem. Nehezen tartom vissza a könnyeimet. Kínlódva csúszom a pad felé, aminek nekidőlök, és egy kézzel előhalászom a telefonomat. A járda hideg, de egyedül nem tudok felállni, nagyon fáj a térdem is. Erősen megüthettem.

Még szerencse, hogy egy prezentáció miatt Dr. Shorne megadta a telefonszámát, így őt hívom odaérni a megbeszélt időre, így lemaradok egy fontos tárgyalásról, amiből sokat tanulhatnék. Úgy volt, hogy az egyetem udvarán találkozunk, és együtt megyünk a bíróságra, de nem fogok tudni menni.

 

Dr. Shorne Noah

Éppen a diákokat várom az előadóteremben, amikor megszólal a telefonom. Előkapom a farzsebemből a készüléket, a kijelzőn Anna nevét látom meg. A már itt lévő diákoktól távolabb megyek, hogy nyugodtan tudjunk beszélni.

– Jó reggelt, Dr. Shorne! – szólal meg a túloldalon nyöszörgő hangon, mintha fájdalmai lennének. Mi történhetett?

– Magának is! Mikorra ér ide?

– Már az egyetemnél vagyok, de most biztosan nem tudok bemenni… – feleli alig hallhatóan. Nem hagyom, hogy folytassa.

– Történt valami? – kérdezem értetlenül. Az egyik legjobb tanítványom, megengedhetem magamnak, hogy aggódjak érte.

– Lelökött a buszról egy srác. Lehet, hogy eltört a karom – válaszol sóhajtva. – Ne aggódjon, mindjárt te… – Nem hallgatom tovább, kinyomom a hívást. A diákokkal közlöm, hogy pár perc és jövök, aztán rohanok a buszmegállóhoz.

Ahogy leérek, meg is látom az út túloldalán. Innen is kivehető, hogy majdnem elsírja magát. Ahogy látom, a harisnyája is elszakadt, kicsit vérzik a térde, de a jobb karja az, amit az ölében tart és a másik kezével fog.

Átérve a zebrán egyből leguggolok hozzá.

– Azóta itt ül? Rögtön keljen fel! – Szinte parancsolom, közben felkarolom őt a járdáról, és leültetem a padra. Olyan könnyű, hogy lazán felkapnám a vállamra.

Szőkésvörös tincsei összekuszálódtak. – Ki volt az a vadbarom? – kérdezem ingerülten.

– Nem tudom, de köszönöm, hogy felsegített. Most már menjen vissza, mert a többiek biztosan várják. – mondja sóhajtva. – Telefonálok az anyukámnak, ő majd eljön értem.

– A többiek tudnak várni. Telefonálok a mentőknek és megvárom, míg ideérnek. Az anyját később értesítsük – hadarom el, közben a farzsebemből előveszem a telefonom és hívom a mentőket.

 

Annabell

A kórházba érve megröntgenezték a jobb karomat, és kiderült, hogy valóban jól éreztem, eltört. A csuklómtól egészen a könyökömig begipszelték. Anyu jött értem és mondhatom, teljesen kiakadt a történtek miatt.

Dr. Shorne nagyon rendes volt, amiért felhívta a mentőket, és meg is várta, míg kiértek. Vajon bármelyik más diákkal is így tett volna?

Az első előadás után, amin részt vettem, megkeresett, és érdeklődött a hogylétemről. Biztosan azért aggódott, mert az egyik legjobb tanuló vagyok. Mi más oka lett volna rá? Talán rosszul gondolom, de mit akarna egy harmincnyolc éves férfi egy húszévestől, aki ráadásul a diákja is? Fenéket… Mikre gondolok már? A sok stressz elvette az eszem.

Bejárok az előadásokra. Sajnos jegyzetelni nem tudok, mivel a jobb kezem tört el, a ballal meg olvashatatlan az írásom. Amíg a többiek körmölnek, addig én a telefonom hangrögzítőjével felveszem az előadást – szerencsére a tanárok engedélyezték –, otthon pedig megkérem anyut, hogy írja le nekem.

Szörnyen lassan telt el a négy hét, mire levették a gipszemet. Rajzolni sem tudtam, ami szintén bosszantó volt. Jó lett volna kiadni magamból a felgyülemlett feszültséget, aggodalmat és fájdalmat. Anya barátnője, Cait minden nap átjött hozzánk valami apróság miatt, mintha direkt kitalált volna indokokat, csak hogy beszélhessen velem. Pénzesek, mégis képes volt átjönni, akár egy doboz tejért, vagy lisztért, vagy egy receptért, a végén pedig legalább egy órát beszélgetett velem. Kiderült, hogy meg akar ismerni, ezért már nem kitalált okok miatt jött át.

Egyértelművé vált, hogy ő is anyám pártján áll ezzel a párkapcsolati dologgal, mert folyton arról csacsog. Egyelőre még nem tudtam meg, miért is akar ennyire megismerni, de gondolom, idővel kiderül. Azért egy kicsit furcsa.

Kedves velem, tényleg nagyon megkedveltem, csak az zavar benne, hogy nem száll le a pasis témáról. Hárman sütögettünk, főztünk, filmet néztünk, és beszélgettünk. Cait közben felmondott, de nincs is szüksége munkára, mert a férje eltartja. Itt volt akkor is, amikor anyu dolgozott.

– Anyud áthívott egy vasárnapi ebédre. Remélem, nem gond, ha elhozom a férjem is – kérdezi mosolyogva.

Várom, hogy megismerhessem! – válaszolok lelkesen. Biztosan egy rendes férfi lehet. – Jó éjszakát!

– Anyu! – kiáltom megnyújtva az u betűt. – Caitnek el kellett rohannia. Azt mondta, a holnapi vacsorára áthozza a férjét is. Te találkoztál már vele? – érdeklődöm a szobájába benyitva, ahol látom, hogy az ágyán a ruháit hajtogatja. Közelebb érve lehuppanok a ruhakupac mellé.

– Ó, rendben. Majd beszélek vele telefonon! – sóhajt. – Persze. Ő egy rendes fickó, aki roppant sármos és egy úriember! – Megáll egy pillanatra mozdulat közben, felegyenesedve rám néz. – A fiuk egyébként arra az egyetemre jár, ahova te is. – Reménykedhet abban, hogy vele összehoznak, de kétlem, hogy a Földön létezik olyan férfi, akivel én összhangban tudnék élni. Emellett nem akarok randizni senkivel. Dave a volt barátom, elérte, hogy ne tudjak bízni a férfiakban.

– Juj! – játszom el, hogy ez mennyire felvillanyoz. – Tényleg? – emelem a szemöldököm, s egy pillanatra úgy csinálok, mintha érdekelne. – Akkor én mentem aludni! – Azzal elrugaszkodom a matracról és a szobám felé veszem az irányt.

***

Másnap délben eljött az idő, bármelyik percben itt lehetnek. Elegánsan öltöztem, hogy jó benyomást tegyek Cait férjére.

– Cait azt mondta, hogy a férje kedvence a Ribeye streak. Nagyon remélem, hogy jó lett! – hadarja anyu, miközben az utolsó simításokat végzi az asztalon. Precíz, mindennek pontosan úgy kell állnia, hogy tökéletes legyen.

– Ne izgulj, anyu! Biztosan nagyon finom lett! – nyugtatgatom.

A lakást rendbe raktuk, minden kész van, most már jöhetnek. A következő pillanatban meg is szólal a csengő, mire vidáman topogok ajtót nyitni, ám a vendég látványától elakad a lélegzetem.