Néha
MaikoWolfFülszöveg:
Van, mikor az ember képtelen érzelmek/gondolatok feldolgozására bizonyos okokból adódóan. Viszonyt ez az ok mindenkinél más és más.
Nem tudok írni.
Nem tudok beszélni.
Nem bírok gondolkodni.
Elvágtam a tollam a szobám másik felébe, miközben felálltam a székemből, és a konyha felé indultam. Töltöttem magamnak egy pohár vizet, amit általában soha nem szoktam, majd megittam. A fejfájásom már öt napja tart. Gyógyszer nem hat, ahogy a víz sem.
Megindultam a bejárati ajtó felé, kiültem az udvaron lévő padra. Előkotortam zsebemből az iszonyatosan büdös Dunhillt, majd ajkaim közé szorítottam egy szálat. Öngyújtómat is kikotortam a dobozból, majd lassan meggyújtottam. Egy hosszú szippantás után komótosan kifújtam a levegőt, majd hátra dőltem szememet lehunyva, és merengeni kezdtem.
Túl sokat ülök a számítógép előtt? Nem vagyok kint a friss levegőn? Nem alszok? Túl sok kávét iszok? Épp nem vagyok motivált az íráshoz a fejfájásom miatt?
Kifogások, kifogások. Bárcsak ilyen kibaszott egyszerű lenne mindenre a megoldás. Jöhetne a logikus magyarázat, miszerint a gép előtt ülés miatt nem alszok eleget és emiatt fáj a fejem. Innentől pedig kimagyarázható, hogy miért nem vagyok képes arra, hogy egy normális magyar mondatot leírjak miután a fejemben megszületett.
El vagyok baszva.
Ennél egyszerűbben és tömörebben semmit sem lehet megfogalmazni. Már az sem segít, ha zenét hallgatok. Tök mindegy, mennyire hangos, a fejemben és a mellkasomban élő démonok mindent túlüvöltenek. Nem bírok figyelni. Nem vonja el semmi sem a figyelmem.
Beképzelem? Valójában semmi bajom sincs?
Az egész fejem egy káosz.
Beképzelem magamnak az összes létező bajom? Az álmatlanságtól elkezdve a depressziót?
Még gondolkodni sem tudok ezen, mert a démonok csak üvöltenek és üvöltenek. Szinte már röhögnek rajtam.
Nem tudom megmagyarázni senkinek, ez milyen érzés. Milyen az, hogy a gondolataid nem érnek el hozzád teljesen, mert annyi érkezik egyszerre, hogy összekavarodnak. Nem bírod szétszedni őket. A végén pedig marad egy nagy semmi.
A mellkasomban lévő érzések is ilyenek. Több akar megindulni egyszerre, de képtelen vagyok feldolgozni már az alapjáraton káoszban lévő gondolataim miatt sem.
És mi marad?
Semmi.
Nem gondolok semmire és nem is érzek semmit.
A démonok még mindig üvöltenek?
Igen.
Sírhatnékom van, de vagy egy könny se folyik végig arcomon vagy képtelen vagyok őket megállítani.
Mindig így van ez?
Nem.
Néha elhalkulnak ezek a démonok vagy éppen elég erős vagyok ahhoz, hogy elhallgattassam őket. Nem szűnnek meg létezni.
Mindig bennem élnek.
Velük vagyok az, aki.
Gondolkodni és érezni is képes vagyok. Vannak pillanatok, amikor viszont képtelennek tartom magam ezekre az alapvető emberi cselekvésekre.
Semmi rossz nem történik, és a könnyeim megállás nélkül folynak. Meg tudom magyarázni?
Nem.
Egy olyan dolgot élek át, ami miatt jelentő fájdalmat kellene, hogy érezzek.
Nem érzek semmit. Vajon ezt meg tudom magyarázni?
Szintén nem.
A démonjaim pedig azon az estén is üvöltöttek.
El tudtam őket hallgattatni?
Nem.
Túl tudta valaki üvölteni őket?
Nem vagyok biztos benne. Nem emlékszem, hogy történt volna ilyesmi.
De néha meghallom a saját üvöltésem az ő üvöltésük között elvegyülve.