Kedvencekhez adás
46

Nézőpontok

Adam a házibuliban

Szerzői megjegyzés:

A 28. fejezet Adam nézőpontjából

A házibuli olyan, mint a zsákbamacska. Az ember sosem tudhatja, mire számíthat, mert lehet nagyon jó vagy kifejezetten rossz is.

A legutóbbi buli, amit Greg szervezett, ritka rossz volt. A sör hamar elfogyott, nem maradt más csak vodka és whisky, ami egyenes úton vezetett a teljes lerészegedéshez. Ha másnap nem kellett volna a jogosítványomért küzdenem, még talán jól is éreztem volna magam. Így viszont csak álltam a kólámmal, és bámészkodtam, míg David le nem hányta a cipőmet. Ráadásul még letakarítani sem maradt időm, mert megjelentek a rendőrök, és kitört a káosz. Kénytelen voltam hányásos cipőben hazaszaladni Peterrel a nyomomban, aki mindezt kifejezetten viccesnek találta. Néha nem értem a humorát.

– Nem túl hangos a zene? – kérdezte Joseph.

Mellettem állt a konyha egyik sarkában, mégis alig hallottam a hangját.

– Dehogy! – vágta rá Greg vigyorogva, és nagyot húzott poharából.

Az átható alkoholszagból ítélve, amit árasztott, tudtam, nem sör volt benne. Alig kezdődött el a buli, a házigazda máris be volt csípve, és ez nem volt túl jó ajánlólevél az estére. Nagyot sóhajtottam, felmarkoltam egy adag pattogatott kukoricát, és a konyhapultnak támaszkodtam. Míg elmajszoltam, felmértem a konyhát a részegedő Greggel, a köré gyűlt srácokkal és néhány lánnyal az asztal túlsó felén, akik kíváncsian pásztázták a nappaliban tolongó tömeget. Nem hittem volna, hogy ilyen sokan eljönnek.

– Ránk fogják hívni a zsarukat – morgott Joseph mellettem.

Tekintve, hogy az apja a rendőrségen dolgozott, igaz kizárólag az irodában, megértettem felháborodását. Egyszer kapják el, és élete végéig szobafogságot kap.

– Az erősítővel van a baj – jött a válasz másik oldalamról.

– Meg kellene nézni – kapott a lehetőségen Joseph. – Adam, tavaly a sportbálon nem te bütykölted meg a hangfalat?

Meglepetten néztem rá. A karburátorhoz értek, a hangszórókhoz kevésbé.

– Nem, az Peter volt – válaszoltam egy újabb adag kukoricát zsákmányolva.

– Tényleg, ő hol van? – kurjantotta Greg.

Minél többet ivott, annál hangosabb és idegesítőbb lett. Vállat vontam, és befaltam még egy adag kukoricát. Már nagyon untam, hogy mindenki rajtam kereste. Először Chalotte támadt le gyakorlatilag a küszöbön, aztán meg egy ismeretlen lány valószínűleg a másik gimiből. Még a srácok is engem faggattak, mintha tudnám, merre jár. Régebben tényleg tudtam, mert amerre ő volt, ott voltam én is, illetve fordítva. Azóta azonban sok dolog megváltozott. Először én mondtam vissza a közös programokat, mert nem akartam Rafaellel vagy a haverjaival találkozni, aztán meg ő. Már nem lógott együtt velük, mégsem keresett gyakrabban, sőt az utóbbi időben, mintha kifejezetten került volna. Hiába hívtam, nem vette fel, és még anyukám ebédmeghívásait is hárította, ami meglehetősen gyanús volt. Gimi első évében szinte minden nap nálunk ebédelt, és nem ritkán maradt éjszakára is. Még mindig a szobám sarkában volt a hálózsákja, és a fürdőszobában eggyel több volt a fogkefe.

Greg gyorsan túllépett a dolgon, és addig kacsintgatott és bókolt az asztal túlsó felén álldogáló két lánynak, míg közelebb nem jöttek. A párhuzamos osztályba jártak, a nevüket azonban nem tudtam, de nem is nagyon érdekelt. Olyan lányok voltak, mint osztálytársaim többsége, kihívóak és kacérak, ám amint komolyra fordult a dolog, azonnal továbbálltak. Nem akartam velük kezdeni, nem akartam minden este más lány mellett kikötni, nekem bőven elég lett volna egy, de az az egy legyen csak velem és senki mással.

– Peter! Hát mégis eljöttél? – kiáltotta Greg kizökkentve gondolataimból.

Olyan lelkesre itta már magát, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha a nyakába ugrik, és megölelgeti, de beérte egy kézfogással. Peter vigyorogva nézett rám kérdőn felhúzott szemöldökkel, mire visszavigyorogtam, és vállat vontam. Fogalmam sem volt, mitől csípett be ennyire, de nem is érdekelt. Aztán közelebb jött, és a többieket is üdvözölte. Jó kedve volt, amit már a szeme csillogásából láttam. Mögötte egy lány toporgott félszegen. Barna haját hátrafogta, így kellett néhány másodperc, mire felismertem. Még sosem láttam ennyire tisztán az arcát, és még sosem tűnt ennyire bizonytalannak. Tekintete a suliban mindig dühösen villogott, és a tartásában is volt valami feszültség, mintha folyamatosan ugrásra készen állna. Most viszont egy kicsit rémülten bámult rám, és szinte elveszett Peter bőrdzsekijében.

– Szia! – mosolyogtam rá.

Aprót bólintott, amitől csak még szélesebb lett a mosolyom. Ez a lány egy igazi rejtély volt. Nap mint nap láttam a suliban, mégsem tudtam róla semmit. Sosem tűnt ki, sosem emelte fel a hangját, sosem barátkozott, most viszont újra és újra szembetaláltam magam vele.

– Hát te, ki vagy? – kérdezte Greg a piától kissé élesen.

– Mennyit ittál? – kérdezett vissza Peter.

Greg meglepetten pislogott rá. Nem csupán a nyelve, hanem az agya is egyre lassabban forgott. Valahol azonban még meg is értettem értetlenségét, hiszen az a Csodabogár, akit mindenki ismert, biztosan nem tenné be a lábát egy házibuliba és főleg nem Peter kíséretében.

– Csak megismered az osztálytársadat. Ő Ann – világosítottam fel.

– Marks? A Csodabogár? Hú, tényleg sokat ittam – dörzsölte meg Greg zavartan az állát.

A srácok nevetni kezdtek, és ezzel lezártnak tekintették a kérdést, csak Ann állt továbbra is szótlanul kissé gyanakvó tekintettel méregetve minket. Biztosra vettem, hogy nem értékelte a gúnynevét.

– Adam azt mondta, értesz az erősítőkhöz. Nézd már meg, mert így idő előtt fogják ránk hívni a zsarukat – ragadta meg Joseph a lehetőséget, amint elhalt a nevetés.

– Kicsit túlzás azt mondani, hogy értek hozzá – válaszolta Peter.

Greg viszont fellelkesült, ahogy a részegség következő fázisába lépett, és mindent érdekesnek és remeknek talált. Josephnek több sem kellett, a házigazda segítségével úgy terelte Petert a nappali felé, mintha attól félne, ha félrenéz, megszökik. A lelkesedése teljes hiányából ítélve, erre jó esély is volt.

– Ezek szerint, te vetted rá, hogy eljöjjön – léptem Ann mellé.

Meglepve kapta rám tekintetét, amivel a nappali tömegébe olvadt triót követte, mintha nem hinné el, hogy megszólították.

– Nem éppen, inkább ő vett rá engem – válaszolta.

Kíváncsian mértem végig újra. Nem igazán értettem, miért akarná Peter, hogy eljöjjön, mikor csak húzta a száját, valahányszor megemlítettem a házibulit. Ráadásul ez a lány cseppet sem olyan volt, mint osztálytársaink többsége. Biztosra vettem, hogy nem hízelgett a meghívásért, és azt sem hittem volna, hogy erre az estére teljesen lazára vette volna a dolgokat. Eszembe jutott sápadt arca és rémült tekintete, amivel a szemtelenkedő Davidet figyelte. Ha akkor nem lépek közbe, biztosan elsírta volna magát. David kétségkívül átlépett egy határt, de ezt egy könnyelmű lány nem vette volna ennyire a szívére.

Ann lehúzta a bőrdzseki cipzárját, és a nappali felé nézett.

– Rengetegen vannak – jegyezte meg.

– Hát igen. Bár szinte a felét sem ismerem – mosolyogtam rá.

Visszamosolygott, amitől szinte felragyogott az arca. Kíváncsi lettem, Peter mit látott benne. Kell, hogy legyen valami, különben nem hívta volna el, és főleg nem adta volna kölcsön a dzsekijét.

– Adam! Gyere táncolni! – hallottam Hanna éles hangját.

Miután a küszöbön leráztam Charlotte-ot, Hanna csípett el, ám ő nem Peter felől érdeklődött, hanem kijelentette, hogy jövök neki egy tánccal. Azt állította, tavaly a sportbálon elszöktem előle, és most ideje törlesztenem. Nem volt más választásom, rábólintottam, ám most mégis haboztam. Nem akartam Annt magára hagyni. Nem tartoztam felelősséggel érte, mégis úgy éreztem, jobb, ha figyelek rá, hiszen bármikor feltűnhet David vagy valaki hozzá hasonló.

– Menj csak! Elvagyok – mosolygott rám, mintha meghallotta volna gondolataimat.

Nem volt több kibúvóm, így bólintottam, és megindultam a nappali felé. Hanna elégedetten terelt beljebb, míg én a tömeget pásztáztam. Szerettem volna visszaküldeni Petert a konyhába. Ha elhívta, maradjon is vele. Hanna azonban nem engedte, hogy rajta kívül bárki másra figyeljek. Úgy pörgött a zsúfolt nappaliban, mintha cseppet sem zavarnák a többiek. Két dalt is végigtáncoltunk, kezdett melegem lenni. Hanna azonban maga volt az életre kelt energia, alig akarta elengedni a kezemet, mikor pihenőt kértem. Kinevetett és puhány alaknak titulált, ám én csak felkacagtam, és eloldalogtam a tánctér szélére.

Hanna a maga módján kedves lány volt, de nekem túl sok. Nyughatatlan lélek, és amint visszanéztem rá, láttam, hogy már új partnert talált. Aztán megpillantottam Petert. Charlotte húzta a tömeg közepére egy széles mosollyal. Mielőtt azonban jobban megfigyelhettem volna őket, Eva Temple lépett hozzám.

– Táncolj velem! – kérte, és meg sem várva válaszomat, már vont is beljebb.

Nem ellenkeztem. Eva volt az egyetlen lány, akivel akár az egész estét végigtáncoltam volna. Általánosban egy ideig szerelmes voltam belé, vagy legalábbis azt hittem, hogy az vagyok. Olyan szép volt, és annyira megközelíthetetlennek tűnt. Aztán elmondtam Peternek. Rávett, hogy legalább beszéljek vele, ami elsőre szörnyen hangzott, de cseppet sem volt kellemetlen. Eva kedves volt és közvetlen, könnyen összebarátkoztunk, a varázs azonban elszállt. Már nem volt elérhetetlen, így már nem is vágytam rá.

– Charlotte már megint nagyon tapad – súgta a fülembe, hogy halljam a zenében.

Nem kellett sokáig keresnem, hamar kiszúrtam pár méterre mellettünk. Valóban mindent bevetett, ami csak a rendelkezésére állt. Nevetett, ringatózott, és igazán tapadt.

– Megmentsük? – kérdezte Eva vigyorogva.

– Szerintem megoldja – vigyorogtam vissza.

Igazam lett, Peter már fejtette is le magáról Charlotte hálóit. Sosem jöttem rá, hogyan volt képes ennyire lazán lerázni valakit úgy, hogy utána nem kiabáltak rá kígyót és békát. Én csupán egyszer utasítottam vissza egy lányt, és az majdnem néhány csontom épségébe került. Charlotte kissé csalódottan nézett Peterre, de amint ellépett tőle, megenyhült, és szinte vidáman tört utat magának a konyha felé.

– Peter! Erre! – kiáltotta Eva magunkra vonva több tekintetet.

Peter hamar mellettünk termett, és csak kacagott Eva megjegyzésén, mi szerint úgy vonzza a hibbant lányokat, mint méz a darazsakat. Aztán megjelent Greg, és lecsapott Evára.

– Ha nem jönnék vissza öt percen belül, hívjátok a rendőrséget! – súgta Eva, majd hagyta, hogy Greg botladozva a táncoló forgatagba vezesse.

– Greg teljesen elázott – jegyeztem meg, míg a nappali szélére húzódtunk.

Peter csak bólintott, és épp kitért Joseph pohara elől, aki szinte a semmiből tűnt fel mellettünk. A pohár tartalma így a szőnyeg szélére loccsant sötét foltot hagyva.

– Jó a buli! – kiáltotta. – Kár, hogy kevés a jó csaj!

Meglepve figyeltem, ahogy körbekémlelt, és kritikusan végigmérte a közelben táncoló lányokat. Peter csak nevetett rajta, én viszont nem bírtam megállni szó nélkül.

– Azért akad bőven szép lány.

– Például? – kérdezte Joseph felhörpintve a poharában maradt piát.

– Eva – vágtam rá gondolkodás nélkül.

– A jégkirálynő – gúnyolódott. – Őt ugyan soha senki nem kaphatja meg.

Peter tovább kuncogott, de nem óhajtott belefolyni a beszélgetésbe, így én folytattam.

– Az már a te bajod.

– Mondj olyat, aki elérhető is! – vágott vissza Joseph.

Kedvem támadt rámordulni, amiért ennyire lekezelően viselkedett, de inkább hallgattam. Nem volt értelme folytatni a beszélgetést, mikor egyértelműen más véleményen voltunk.

– Na, ő csini! – bökött a poharával a tömegre.

Követtem a kiürült pohár által mutatott irányt, és meglepetten szólaltam meg.

– Hanna? Azt hittem, a múltkori pofon után lemondtál róla.

Peter felkacagott, ahogy neki is eszébe jutott az eset, míg Joseph arca mélyvörösre váltott, ami még a félhomályban is világított. Zavartan dörzsölte meg szabad kezével az arcát, mintha még mindig érezné a lány tenyerének csattanását, és dühösen nézett rám.

– Hanna kész istencsapása, de a barátnője dögös.

Ismét a táncolókra néztem, és rögtön kiszúrtam az említett istencsapását. Nevetve forgott körbe egy másik lánnyal. Hanna szőke tincseit hosszú, sötét fürtök követték a levegőben, ahogy összekapaszkodva forogtak.

– Cassy Hall – szólalt meg Peter.

A dal véget ért, így a lányok megtorpantak tovább kacagva. A hangszórókból azonban új zene csendült, és figyeltem, ahogy Cassy kisimította arcára tapadt tincseit. Nem volt rajta semmi különös. Egyszerű farmert és egy fekte pólót viselt, mégsem bírtam levenni róla a szememet. Volt valami a mozdulataiban, vagy az orra ívében, amitől kitűnt a tömegből.

– Na, őt szívesen ágyba vinném – jegyezte meg Joseph.

A varázs elszállt, és újra a fiúkra néztem. Peter gúnyosan meredt Josephre, és tudtam, mit fog mondani, és azt is, nem lesz benne köszönet. Mielőtt azonban kinyithatta volna a száját, valaki megragadta a karját.

– Azt ígérted, hazakísérsz! Vigyél haza most! – kiáltott rá Ann, és rángatni kezdte a kijárat felé.

Az arca kipirult, és bár még mindig szinte elveszett Peter bőrdzsekijében határozottnak tűnt.

– Mi? Miért? – kérdezte Peter.

Kíváncsian nézett rá, mintha észre sem vette volna, hogy épp megpróbálták arrébb vonszolni kevés sikerrel. Ann azonban riadtan tekintett körbe.

– Csak menjünk már! – kiáltotta.

– Mi történt? – szaladt ki számom a kérdés.

Volt valami a rémületében és abban, ahogy szorította Peter karját, hogy a legrosszabbra gondoljak. Talán David megint szemétkedett vele? Ann azonban teljesen figyelmen kívül hagyott.

– Ha nem jössz, megyek egyedül! – nézett Peterre.

Valami csillant kék tekintetében az ijedtség mellett. Valami nyíltság, amit nem értettem igazán. Egy hosszú pillanatig meredtek egymásra, mintha szavak nélkül próbálnák megérteni egymást, aztán Ann összerezzent. Valóban egyedül akart átvágni a tömegen, mintha üldöznék. Peter azonban utánanyúlt, elkapta a kezét, és hátra sem pillantva elindult a kijárat felé. Gyorsan eltűntek az emberhadban.

– Dilis ez a Csodabogár – jegyezte meg Joseph.

Rápillantottam, és ugyanazt az önelégült felsőbbrendűséget láttam az arcán, amit olyan sok emberen körülöttünk. Mind tele voltak előítéletekkel, mind jobbnak hitték magukat másoknál, és egyikük sem vette volna a fáradtságot, hogy megkérdezzen egy ilyen „dilist”, mi a baj. Pedig volt valami baj, ok nélkül nem látszott volna ennyire ijedtnek, és ezt úgy tűnt, csak Peter és én fogtuk fel. Elegem lett Josephből, így én is utat kezdtem törni magamnak a tömegben. Elég volt a házibuliból is, és ahogy egyik srácból a másikba ütköztem, és egyik lány után a másik simult hozzám, kezdtem úgy érezni, nincs elég levegő. Aztán sötét haj libbent a szemem előtt, és oxigén helyett valami mást kaptam, egy szippantásnyi eperillatot, amitől megtorpantam.

Cassy Hall táncolt előttem. Egyedül volt, de nem úgy nézett ki, mintha ez zavarná. Lehunyt szemmel ringatózott a zenére a körülötte lebegő sötét tincsek védőgyűrűjében. Gyönyörű volt. „Ha csak bámulod, sosem fog észrevenni” – hallottam Peter hangját a fejemben. Olyan könnyedén mondta ki a nyilvánvaló dolgokat, hogy sosem volt lehetőségem ellenkezni. Mégis két nap kellett, mire elhatároztam magam, megszólítom Evát ezzel vágva vissza neki. Most azonban csak egy lélegzetvételnyi ideig haboztam, hátha sikerül még elcsípnem valamennyit az eperaromából, aztán közelebb léptem, és megérintettem Cassy vállát. Azonnal megdermedt, és kinyitotta a szemét.

– Szia – nyögtem ki sután.

– Szia – nézett rám kíváncsian.

A tekintete sötét volt, tökéletesen passzolt a hajához, és őszinte érdeklődéstől csillogott.

– Adam vagyok.

Már akkor megbántam, mikor kimondtam, mégsem jutott eszembe semmi más. Sőt, örültem, hogy a saját nevemre legalább még emlékeztem, mert hirtelen azt sem tudtam, mi a fenét művelek.

– Tudom – mosolygott rám.

A mosolya cseppet sem volt gúnyos, sőt kifejezetten kedvesnek tűnt, amitől nekem is mosolyogni támadt kedvem.

– Táncolunk? – böktem ki, mikor valaki a vállamnak ütközött, és felfogtam, hol is álltunk.

Cassy mosolya még szélesebb lett, ahogy bólintott, így közelebb léptem hozzá. Könnyedén fogtam meg a kezét, és próbáltam a zenére koncentrálni. Mintha elszállt volna hosszú tincseinek varázsa, egyre sűrűsödött körülöttünk az emberhad. A második dalnál már szorosan egymás mellett mozogtunk. Úgy tűnt, Cassy szívesebben súrolt engem, mint a többieket körülöttünk. Egy lassabb ütemű számnál átkaroltam a derekát, és közelebb húztam magamhoz. Nem volt tudatosság a mozdulatban, ösztönösen tettem, ahogy a háta mögött egy srác két teli pohárral próbált meg átegyensúlyozni a tömegen. Cassy egy pillanatra a mellkasomhoz simult, aztán bal kezét a vállamra tette. Már készültem elengedni, hogy visszaadjak valamennyit személyes teréből, mikor átkarolta a nyakamat, és rám mosolygott. Olyan közel volt hozzám, hogy ismét éreztem eperillatú parfümjét és a bőréből áradó meleget. Teljes összhangban mozogtunk a zenére, és hol a vállunk, hol a lábunk simult össze, mert nem akartam elengedni. A tömeg ritkulni kezdett körülöttünk, így már nem volt okunk erre a közelségre, mégsem távolodtunk el. Úgy éreztem, ha megszűnik a fizikai kapcsolat, és elengedem, vége a varázsnak. Cassy mintha hasonlóan gondolkodott volna, amit kósza és könnyed érintései mutattak. Úgy simította tenyerét a karomra, mintha milliószor megtette volna már.

– Szomjas vagyok – súgta a fülembe.

Meleg lehelete cirógatta a nyakamat, és bár semmi kedvem nem volt elengedni, bólintottam. Éreztem, ahogy egy verejtékcsepp végigszaladt a gerincemen, és Cassy haja is kissé csapzottan tapadt a homlokára. Kedvem támadt kisimítani tincseit, de inkább megadóan hátrébb léptem. Nem tudtam, mennyi ideig táncoltunk a fülledt nappaliban a rengeteg ember között, mert teljesen elveszítettem az időérzékemet. Cassy megfogta bal kezemet, és a konyhába húzott. Egy vigyorral mentem utána, és próbáltam levegőhöz jutni.

A konyha meglehetősen rendezetlen volt az asztalon és pulton szétszóródott ropogtatnivalóktól és felborult műanyag poharaktól. A padlón pedig üvegszilánkokat is láttam, ahogy a mosogatóhoz léptünk. Cassy olyan rutinosan vett elő két poharat a szekrényből, mintha itt lakott volna. Aztán megtöltötte őket vízzel, és az egyiket felém nyújtotta. Tudtam, ez a búcsú ideje, és ahogy az órámra pillantottam, megleptek a számok. Késő volt. Cassy előhúzta nadrágja zsebéből mobilját, és távolabb lépett tőlem, ám még így is hallottam a hangját, mert a hangos zenében kénytelen volt kiabálni. Valakit faggatott, merre van, majd méltatlankodott, amiért úgy tűnt, magára hagyták. Dühösen csapta le a telefont, és pillantott felém.

– Hazakísérhetlek? – kérdeztem még mindig az üres poharat szorongatva.

Hálásan elmosolyodott.

– Messze lakom.

– Nem baj – vágtam rá, és letettem a poharat. – Legalább lesz időnk beszélgetni.

Cassy mosolya még szélesebb lett, ahogy bólintott, és míg elhagytuk a házat, azon kezdtem agyalni, mégis miről kellene csevegnem vele. Az agyam teljesen üres volt, és viszketett a tenyerem, hogy újra a derekára simulhasson, így a dzsekim zsebébe süllyesztettem. Egy ideig csendben sétáltunk, majd megkérdeztem, kivel jött, és beindult a beszélgetés. Olyan könnyedén csevegtünk először a barátairól, majd sportokról és mandulás süteményekről, mintha nem ez lett volna az első hosszabb beszélgetésünk. Legalább olyan összhangban voltak szavaink, mint tánc közben mozdulataink. Nem akartam, hogy vége legyen. Szerettem volna tovább hallgatni a hangját, nézni a mosolyát, és figyelni, ahogy könnyedén a füle mögé simított néhány sötét hajtincset. Azonban még ennél is jobban szerettem volna átkarolni, magamhoz vonni, hogy érezzem eperillatát és a bőre melegét. El kellett hívnom egy randira.

– Ott lakom – mutatott egy sövénykerítéssel szegélyezett nagy házra.

Megtorpant, így én is megálltam a repedezett járdán két villanyoszlop között félúton.

– Köszönöm, hogy elkísértél – nézett rám.

Kihúztam kezemet a zsebemből, és ellazítottam ujjaimat, mintha ezzel elűzhettem volna a feszültséget.

– Szívesen máskor is – válaszoltam.

Aztán csak bámultam rá bután, miközben azon agyaltam, hogyan bírhatnám még néhány percnyi maradásra. Szerettem volna jobban megfigyelni, hogy elraktározzam magamban az orra ívét, a szája lágy vonalát, sötét szemének kiismerhetetlen színét és a szemöldöke formáját. Olyan volt, mintha nem is egy embert csodáltam volna, hanem egy műalkotást. Minden apróság hozzátett valamit az egészhez, amit hihetetlenül szépnek találtam.

– Felhívhatlak? – kérdeztem, és egy kicsit magam is meglepődtem.

Cassy bólintott, így rögtön előhúztam telefonomat, és kissé ideges ujjakkal elmentettem az elsuttogott számsort. Aztán zsebre vágtam a mobilt, és kimondtam az elkerülhetetlent.

– Jó éjt!

– Jó éjt, Adam!

Tetszett nevem csengése a hangjában, és ahogy közvetlenül mellém lépett, és felém libbent, gondolkodás nélkül hajoltam közelebb hozzá. Éreztem puha ajkát a szám sarkán könnyedén és lágyan. Eperillata elbódított, és mielőtt eltávolodhatott volna, jobb kezemet az arcára simítottam, és visszahúztam. Ujjaim hegye elérte a sötét tincseket a tarkóján, miközben finoman megcsókoltam. Nem mutatott ellenállást, sőt puha ajkai elnyíltak, így felbátorodva folytattam a csókot. Visszacsókolt, és a szívem őrülten dübörgött bordáimon, ahogy egy újabb dologban találtuk meg a teljes összhangot.

A pillanat azonban olyan gyorsan elszállt, mintha csak képzeltem volna, és Cassy kicsusszant a kezemből. Selymes tincsei végigsimítottak a tenyeremen, ami még mindig tartotta arca emlékét, míg én bámultam utána. Gyors léptekkel haladt a járdán, hosszú haja lebegett mögötte, és az egész lány olyan volt, mint valami vízió. Gyors, könnyed és édes, mint a csókunk. Aztán eltűnt a szemem elől a sövénykerítésnél, így nem volt több okom a járdán szobrozni. Ismét zsebre dugtam kezemet, és sarkon fordultam. Vigyorogva sétáltam haza epres parfümtől megrészegülve.