Kedvencekhez adás
52

Nézőpontok

Cassy elhatározása

Szerzői megjegyzés:

40. és 41. fejezet Cassy nézőpontjából

Úgy éreztem magam, mint egy betörő. Lopakodtam a folyosókon, mintha tilosban járnék, és képes voltam anyukám leselejtezett, rózsaszín pulóverét is felvenni, nehogy felismerjenek. Ráadásul mindezt egy fiú miatt. Ha Hanna látott volna, biztosan kiröhögött volna.

Nagyot sóhajtottam, és bekukucskáltam a tornaterembe. A játékosok már biztosan a meccs előtti szertartásokat végezték, és kíváncsi lettem, vajon Adamnek van-e ilyen rituáléja. Én mindig fel-alá ugráltam az öltözőben fülemben a zenelejátszómmal, amiből az Eye of The Tiger üvöltött. Jó lett volna most is ezt tenni, hiszen legalább olyan fontos dologra készültem, mint egy röplabdameccs. Lejátszó azonban nem volt nálam, csak egy baseballsapka. Mivel úgy vettem észre, már megtelt a lelátó, a sapkát a fejembe húztam a lehető legmélyebben, és beléptem a tornaterembe. Megcsapott az ismerős gumiszerű illat és a nézőtér moraja, amiből a pályán soha nem érzékeltem semmit. Gyorsan körbekémleltem a hátsó sorokban, és ki is szúrtam egy üres helyet az egyik oldalon. Sietős léptekkel masíroztam oda, és véletlenül sem pillantottam a nézőtér túlsó oldalára. Egyáltalán nem hiányzott, hogy a suliból bárki felismerjen.

– Bocsi, szabad ez a hely? – szólítottam meg a szélén ülő lányt.

Meglepetten nézett rám, de szó nélkül beljebb csúszott szabaddá téve a lépcső melletti ülőhelyet. Nem haboztam lehuppanni, aztán felmértem az előttem ülőket. A leghátsó sorból mindig remek volt a kilátás, és gyorsan el is lehetett tűnni, bár eszem ágában sem volt meghátrálni. Valamitől mégis ideges lettem, és ahogy elfordítottam a fejemet, megtaláltam az okát. A mellettem ülő lány nagy szemekkel bámult rám. Pislogás nélkül viszonoztam tekintetét, és gondolatban felkészültem mindenre. Lehet, hogy felismert. Lehet, hogy hallott a házibuliról. Lehet, hogy tudta, miért, vagyis pontosabban kiért voltam itt. Mindez azonban nem számított, mert nem hagyhattam, hogy bárki szabotáljon. Mielőtt kinyithattam volna a számat, hogy mindezt közöljem is vele, hirtelen elkapta a tekintetét, és legnagyobb meglepetésemre elpirult. Nem tudtam eldönteni, a felismeréstől jött zavarba, vagy csak feszélyezte a tekintetem. Anyukám gyakran rótt meg, amiért a pillantásom túlságosan éles volt és kihívó. Szerinte egy hölgynek nem illik így bámulnia, szerintem viszont ez volt az egyik legjobb fegyverem. Ki akartam próbálni Adamen is, hogy lássam, meghátrál-e.

A játékosok a pályára léptek, így a mellettem ülő helyett inkább rájuk koncentráltam. Adam kék mezt viselt, ami szabadon hagyta erős karjait. Eszembe jutott, milyen volt, mikor tánc közben átölelt, és felszikrázott bennem a harag. Válaszokat akartam. A két csapat barátságosan viselkedett, hiszen mind jól ismerték egymást. A város két gimnáziumának meccsei hatalmas látványosságnak számítottak. Engem azonban most hidegen hagyott az eredmény, mert néhány göndör, barna hajtincs és egy felvillanó mosoly teljesen elterelte a figyelmemet.

– Darren iszonyat jó pasi! – hallottam egy lány hangját tőlem jobbra.

– Kár, hogy van barátnője – tette hozzá egy másik.

– Nem számít! – vágta rá egy harmadik. – Amint megismer engem, dobni fogja a csajt.

A szememet forgattam, amiért sikerült pont egy csapat agyatlan liba mellé ülnöm. Tudtam, hogy nem a sport szeretete vonzotta ide őket, hanem a hormonjaik. Reméltem, hoztak magukkal vödröt vagy zacskót a nyálcsorgatáshoz. Ahogy elképzeltem őket színes műagyag vödrökkel az ölükben, kuncogni kezdtem. A lányok tovább csacsogtak, ezúttal Joshról, és bár jókat kacarásztam magamban megjegyzéseiken, igyekeztem kizárni őket. A meccs elkezdődött, tekintetemet így visszairányítottam Adamre, és ott is tartottam. Figyeltem mozgását, játékstílusát, hogy mennyire volt összhangban a többiekkel, és kissé bosszúsan állapítottam meg, hogy tetszett, amit láttam. Adam igazi csapatjátékos volt. Mindig tudta, hol voltak a többiek, és cseppet sem bizonyult önzőnek. Ha valaki picit is jobb helyzetbe került nála, már át is passzolta neki a labdát. Ez pedig kifejezetten imponált, mert elegem volt az önző fiúkból.

– Olyan kár, hogy kihagytad Greg házibuliját – ért el hozzám az egyik lány hangja.

– Igen –válaszolt egy másik. – Hallottam, mi mindenről maradtam le.

Megfeszültek izmaim. A pletykákból is elegem volt. Ha tudtam volna, hogy ennyi embert foglalkoztat, kivel táncolok, kétszer meggondoltam volna, hogy egyáltalán elmenjek-e a házibuliba. Semmi kedvem nem volt a megjegyzéseikhez, és azt sem szerettem volna, hogy rájöjjenek, ki vagyok, így kicsit lejjebb csúsztam, és karomat is védekezőn összefontam a mellkasom előtt. Aztán meglepetten észleltem, hogy a mellettem ülő lány pont ugyanígy tett. Tekintetünk ismét összekapcsolódott, és csak ekkor vettem észre, hogy ő is egy olyan bő pulóvert viselt, mint én.

– És még az is történt, hogy Peter nem Charlotte-tal jött el – folytatódott a pletykálás.

A lány mellettem láthatólag legalább annyira kényelmetlenül érezte magát, mint én, miközben a pletykát hallgattuk. Kíváncsi lettem, ő vajon mit tett azon a házibulin, amiért egy szürke kapucnis pulcsiban rejtőzködött.

– Hiszen Cassandra Hallnak senki sem felel meg. Csak játszik Adammel – tapintottak a pletykás lányok érzékeny pontomra.

Azonnal kihúztam magam, és a pályát kezdtem bámulni. Utáltam, ha Cassandrának hívtak. Az annyira hivatalos volt, és egy öreg néni jutott róla eszembe hat macskával, én azonban határozottan kutyapárti voltam. Ráadásul anyukám csak akkor nevezett így, ha bajban voltam.

– Vagy két tucat pasi fut utána, de mindegyiket csak fűzi – folytatták a rosszmájú megjegyzéseket, és betelt a pohár.

– Nem maradnátok csendben? Szeretném figyelni a meccset – förmedtem rájuk.

Megdöbbenve néztek rám, és a szürke pulóveres lány szeme is kikerekedett.

– Téged meg ki kérdezett? – vágta rá a leghangosabb pletykás.

Aztán ott folytatták a nyelvük köszörülését mások magánéletén, ahol abbahagyták..

– Hisztis libák – morogtam, és ismét lejjebb csúsztam ültömben.

Nem volt értelme tovább vitatkozni velük, így inkább a meccsnek szenteltem figyelmemet, ám ez sem kötött le igazán. Újra és újra a péntek este felé kalandoztak gondolataim. Egyszerűen nem tudtam továbblépni. Nem ez volt az első eset, hogy valakivel a buli hevében csókolóztam, mégis szokatlan élménynek találtam. Adam nem tánc közben csókolt meg, pedig akkor számítottam rá, hanem utána, mikor egyáltalán nem vártam. Ráadásul olyan természetességgel tette, mintha megszokott volna, és én sem haboztam viszonozni. Volt valami ebben a srácban. Valami a meleg, barna szemében, göndör tincseiben és finom illatában, ami egyszerre nyugtatott meg, és rántotta görcsbe a gyomromat. Mintha nem is lett volna kérdés, hogy táncolunk, hogy megcsókol, hogy megadom a számomat, pedig az ilyesmit általában alaposan átgondoltam.

Még a két félidő közti szünetben is azon törtem a fejemet, mitől volt ez a fiú olyan más, mint a többiek, aztán a játékosok ismét a pályára léptek. A kék mez mindegyiküknek kifejezetten jól állt, míg a mi csapatunk narancssárga szerelése még a leghelyesebb srácon is furcsának hatott. Valahol értettem a pletykás lányokat, hiszen akadt bőven látnivaló a női szemeknek. Hiába lettem elfogult Adam felé, attól még láttam, hogy Josh kihívó viselkedése mennyire vonzó tudott lenni, főleg Fred kisfiús mosolyával kontrasztban. Azt is észrevettem, Peternek mennyire jól állt a hosszú haj, és hogy Darren mellkasán szabályosan feszült a mez. A kapitány a nézőteret kémlelte, és bár kissé gondterheltnek tűnt a pillanatnyi állás miatt, amint megpillantott, elmosolyodott. Nem tudtam eldönteni, ez azt jelentette, örült a jelenlétemnek a csapatuk szurkolótáborában, vagy tudta, mi történt Adam és köztem. Gondolatmenetemet női hangok éles kórusa szakította meg.

– Ismered? – kérdezték többen egyszerre.

– Nem! – vágtam rá reflexből védekezve legnagyobb döbbenetemre teljes összhangban a mellettem ülő lánnyal.

Ismét egymást kezdtük bámulni, míg a pletykások továbblépve folytatták a beszélgetést. Egyszerűen nem értettem ezt a lányt. Egyértelműen bujkált, mint én, és egyértelműen ismerte Darrent, mint én. Sípszó harsant, és a szürke pulóveres elkapta rólam kék tekintetét, és izgatottan nézett a pályára. Ismerte őket, ebben bármiben fogadtam volna, a kérdés már csak az volt, mennyire.

– Darren rád mosolygott? – szólítottam meg.

– Lehet – motyogta.

Nem voltam teljesen elégedett válaszával, mégis elmosolyodtam, mert a hangja is pont olyan védekező volt, mint az enyém.  Épp tovább akartam faggatni, mikor újra megszólalt.

– Vagy talán rád.

– Lehet – vágtam rá kacagva.

Tetszett kétértelműsége, és tetszett, hogy nem kérdéssel felelt kérdésemre. Olyan volt, mint mikor egy betörő egy másik betörőbe botlik. Ő azonban nem osztozott vidámságomon, sőt kifejezetten komornak tűnt. Úgy éreztem, hogy számára nem olyan új a rejtőzködés, mint nekem. Lejjebb csúsztam kicsit, és felé nyújtottam jobb kezemet.

– Örülök a szerencsének Darren lehet barátja – mondtam.

A lány azonnal elmosolyodott, és kezét a tenyerembe csúsztatta..

– Ann Marks – mutatkozott be.

– Cassy Hall.

Vidámságom azonban a következő percben eloszlott, ahogy Ann felkiáltott.

– Az a bizonyos Cassandra Hall?!

Rögtön kirántottam kezemet tenyeréből, és reméltem, hogy a többi ember által keltett zaj elnyomta szavai nagy részét.

– Ne olyan hangosan! – szóltam rá.

– Bocsi!

A pletykás lányokra pillantott, és egy pillanatra elöntött a pánik, hogy lebuktat, de aztán visszafordult felém.

– Nem a másik oldalon kellene lenned? –kérdezte a kissé kínosan hosszúra nyúlt hallgatás után.

– Azt mondtam, nem jövök.

Mindenki úgy tudta, hogy más dolgom akadt, még Hannának sem mondtam el, mire készültem. Nem akartam, hogy lebeszéljen, vagy tanácsokat adjon. Szerettem, a legjobb barátnőm volt, de csapnivaló érzéke volt a fiúügyekhez.

– De mégis itt vagy – jegyezte meg Ann.

Már felkészültem a további faggatásra, és gondolatban leteremtettem magam, amiért felfedtem kilétemet, mikor újra megszólalt.

– Ne haragudj! Nem akarlak faggatni, és tőlem nem tudja meg senki, hogy mégis eljöttél.

Nem tudtam eldönteni, ezzel próbált sarokba szorítani, vagy komolyan megbánta a faggatózást. A következő pillanatban visszafordult a pályára, mintha lezártnak tekintené a dolgot, és elégedetten nyugtáztam, hogy az utóbbi a helyes feltételezés. Jobban végigmértem, és észrevettem néhány apróságot. A bő, szürke pulóver kissé megviseltnek látszott, és bár néhány számmal nagyobb volt a méreténél, mégis teljesen természetesen állt rajta, mintha gyakran hordaná. Rajtam ellenben idegenül lógott anyukám leselejtezett kocogós pulóvere. Hosszú, barna haja elérte a hátát, és félig eltakarta az arcát. Profi volt a rejtőzködésben, mivel kék tekintete volt az egyetlen élénk dolog rajta.

– Nem a meccs miatt vagyok itt – szólaltam meg, mikor csillapodott körülöttünk az éljenzés.

Ann rögtön felém fordult, és már sokadszorra láttam meglepettséget az arcán.

– Adammel akarok beszélni – folytattam.

Bólintott, jelezve, hogy érti és figyel. Magam sem tudtam, miért, de muszáj volt végre elmondanom valakinek, mire készültem.

– Gondolom, elég pletykát hallottál már rólunk – mondtam a pályára nézve. – Kíváncsi vagyok, ő milyen pletykákat indított.

Ez volt a keserű igazság. Nem csak azt akartam tudni, miért nem hívott fel, hanem hogy volt-e része a nagy figyelemben, amely hirtelen körülvett minket.

– Adam nem mondott semmit – szólalt meg Ann hirtelen. – Az összes kérdést elhárította, és szerintem nem sok embernek mondta el, hogy mi történt valójában.

Újabb üdvrivalgás söpört végig a teremben, miközben elmosolyodtam. Nem is tudtam, mennyire szerettem volna megnyugtató szavakat hallani, míg ez a rejtőzködő lány meg nem tette.

– Épp ezt akartam hallani. – böktem ki őszintén. – Adam nem egy hencegő típus, csak olyan sok ostoba pletykát hallottam, hogy kezdtem kételkedni.

Ann viszonozta mosolyomat, és úgy bólintott, mintha teljesen megértene.

– Ezt akarod megbeszélni vele? – kérdezte.

– Részben. Tudni akarom, mit gondol rólam. A meccs után odaállok elé, és megkérdezem, mit akar ezután.

A tervem egyszerű volt, logikus és tiszta.

– És ha nem azt a választ adja, amit szeretnél? – faggatott tovább.

– Akkor legalább tudni fogom. Minden jobb, mint a bizonytalanság.

A hangom meggyőződéstől csengett, és tudtam, így kell lennie. Sosem futottam el a kihívások elől. Pontosabban csak egyetlen egyszer. Nyolcévesen megfutamított egy csapat fiú. A parkban fociztak, és megkérdeztem, beállhatok-e, mivel pont hiányzott még egy ember. Kinevettek és kicsúfoltak. A fejemhez vágták, hogy a foci nem lányoknak való, hogy biztosan ügyetlen vagyok, és mikor tiltakoztam, az egyikük ellökött. Hangos kacagásuktól könnyek szöktek a szemembe, és sírva szaladtam haza apukám karjaiba. Azon a napon hallgattam meg először a meccsek előtti rituális dalomat, és fogadtam meg, többé nem futok el. Apukám tanácsát követve másnap nem kérdeztem meg, beállhatok-e, hanem közéjük szaladtam, elkobozta a labdát, és gólt rúgtam. Csupán a kapus meglepettsége miatt sikerült, és utána ott is hagytam őket, mégis életem egyik legnagyobb győzelme volt.

– És te, ki elől bujkálsz? – kérdeztem meg kíváncsian.

– Mindenki elől.

Meglepve bámultam rá, mert nem tudtam, viccelt vagy komolyan mondta.

– Van néhány ellenségem – tette hozzá halkan.

Újabb éljenzés tört ki, még fel is ugráltak az emberek, így tudtam, a meccs állása megfordult. Mégsem néztem a pályára, tekintetemet továbbra is a szürke pulóveres lányon tartottam. Kék szeme csillogott, ahogy a meccset fürkészte, és az arca kissé kipirult. Tudtam, hogy egy konkrét személyt nézett ennyire belefeledkezve, mégis egész más volt, mint a pletykás lányok. Az ő rajongása sokkal szelídebbnek tűnt.

– Jól ismered őket? – kérdeztem.

– Nem igazán, bár a fél csapat az osztálytársam.

– Adam osztályába jársz?

Ann bólintott, amitől izgatott kíváncsiság lett úrrá rajtam. Első kézből szerezhettem információkat róla, ezt nem hagyhattam ki.

– Akkor mesélhetsz nekem róla – fűztem tovább a beszélgetést. – Eddig csupa jót hallottam, de ez kicsit gyanús.

– Pedig hidd csak el! Nem ismerem annyira jól, de én sem tudok rosszat mondani róla – nevetett, amitől egy újabb kő esett le a szívemről.

Élveztem a beszélgetést, így közelebb húzódtam hozzá, hogy az egyre nagyobb hangzavarban folytatni tudjuk.

– Én viszont tudok. Nem keresett a házibuli óta. Azt vártam, hogy legalább felhív.

Ostoba módon tényleg vártam a hívását. Kezdetben lazán és lelkesen, aztán ahogy teltek a napok, egyre görcsösebben. Már kezdtem azon rágódni, talán rosszul mondtam a számomat, hiszen gondolkodás nélkül adtam meg neki, mikor elkérte.

– Biztos volt rá valami oka – bíztatott Ann..

– Én is így gondoltam egy ideig, és türelmesen vártam, de már nem bírom tovább. Tudni akarom, mit gondol. Ma pedig ki is derítem.

Muszáj volt megtudnom. Nem üldögélhettem tovább arra várva, hogy keressen, mikor láthatólag eszébe sem jutott megtenni. Azt sem hagyhattam, hogy így érjen véget, ahhoz az a csók túlságosan édes volt.

– Rólam nem lehet csak úgy megfeledkezni – jelentettem ki. – Főleg az után a csók után.

A tömeg ismét felélénkült körülöttünk, így tekintetemet visszairányítottam a pályára. Lassan véget ért a játékidő és a kínzó tétlenség is. Nem bírtam tovább várni. Lábaim megfeszültek, ahogy legszívesebben lerohantam volna a pályára, hogy itt és most kérdőre vonjam, miért csókolt annyira finoman, ha nem kívánt ismétlést.

A meccs véget ért, ideje volt eltűnnöm a tömegből, mielőtt valaki felismert volna. Nem akartam több pletykát, láthatatlanná válni azonban mégsem volt olyan könnyű. Szakértői segítségre volt szükségem.

– Ann, segítesz nekem? – kérdeztem.

Kék szeme ismét meglepetten villant rám, mintha minden mondatom összezavarta volna, mégis bólintott. Nem volt idő magyarázkodásra, így azonnal megragadtam a kezét, és felpattantam. Célirányosan törtem utat a mozgolódni kezdő nézőtéren, és úgy húztam magam után Ann-t, mint egy játék babát. Nem ellenkezett, keze erőtlen volt a tenyeremben. Csak az ajtónál kellett kissé jobban megrángatnom a karját, mert egy pillanatra mintha meg akart volna állni. A folyosók még üresek voltak, így kihasználva az alkalmat, gyorsan besurrantam az első szimpatikusnak tűnő terembe, és húztam magam után Ann-t is. Bezárkóztunk, és mivel nem akartam kimutatni idegességemet, a járkálás helyett felpattantam az egyik pad tetejére. Lábam azonban önkéntelenül is mozgásba kezdett előre és hátra.

El kellett terelnem a figyelmemet, de a terem unalmas volt, mint minden suliban. Az egyetlen dolog, amit figyelhettem, a szürke pulóveres lány volt, aki félszegen álldogált előttem. Elveszettnek tűnt, és ha kicsit nagyobbak lettek volna az árnyékok és mozdulatlan marad, akár a falba is belesimulhatott volna. Egyértelműen a legtökéletesebb társat választottam a rejtőzködéshez.

– Szerinted feltűnő vagyok? – kérdeztem.

Jól jött volna néhány tanács, a háttérben meghúzódás ugyanis nem az én műfajom volt. Nem igazán kerestem a figyelmet, mégis mindig a középpontjában találtam magam. Ann gondolatai egyértelműen máshol jártak, mert értetlenül pislogott rám.

– Mármint a ruhám – folytattam, és leugrottam a padról.

Nyomatékot adva kérdésemnek tettem egy fél fordulatot előtte, hogy rendesen végigmérhessen.

– Ez a rózsaszín elég merész – szólalt meg.

– Igazad van, de csak ezt találtam a szekrényem alján. Nem akartam olyan ruhában jönni, amit gyakran hordok.

Újra végigpillantottam magamon. Anyukám bő pulóvere valóban túlságosan élénk volt, cseppet sem segített az elvegyülésben.

– Cseréljünk pulcsit! – jött hirtelen az ötlet. – Csak ma délutánra. Túl feltűnő vagyok ebben.

Ann úgy nézett rám, mintha a veséjét kértem volna el. Vagy nagyon ragaszkodott szürke pulóveréhez, vagy még soha semmit nem kértek tőle kölcsön, ám ebben erősen kételkedtem.

– Kérlek! – tettem hozzá.

Megadóan sóhajtott, és kibújt pulóveréből, így én is azonnal megszabadultam az enyémtől.

– Köszönöm! – mosolyogtam rá hálásan a kellemesen puha szürke pulcsiban.

– Nincs mit.

Ann teljesen elveszett a rózsaszín ruhadarabban, mégis jól állt neki. Már nem a tekintete volt az egyetlen élénk dolog rajta, és már nem tudott volna az árnyékok közé simulni. Magamban számoltam a másodperceket, és épp annyit vártam, hogy biztos legyek benne, már mindenki végzett a zuhannyal, mikor kikémleltem a folyosóra.

– Az öltözők ezen a folyosón vannak, ugye? – kérdeztem.

– Igen, a tornaterem felé.

Már egy lélek sem járt erre, végre akcióba léphettem, így kiléptem a teremből. Célirányosan haladtam az öltözők felé, és Ann készségesen jött a nyomomban. Mikor néhány megkésett szurkolóba botlottunk, tökéletes álcámnak köszönhetően rám egyetlen pillantást sem vesztegettek. Útitársamat viszont végigmérték, ezért még hálásabb voltam a pulóvercseréért.

– Szerinted, melyik csapat, melyik öltözőben van? – kérdeztem az ajtók előtt megállva.

Ann vállat vont, így kénytelen voltam megérzéseimre hagyatkozni.

– Szerintem ebben lesznek – léptem a fiúöltöző ajtaja elé.

Nem feltételeztem, hogy átengednék a saját öltözőjüket az ellenségnek, mert mi sem tettük ezt soha.

– Te mész előre, hogy ha tévedünk, ne bukjak le – közöltem a haditervet.

– De ez egy öltöző!

Ann hangja éles volt és kissé rémült, engem azonban cseppet sem érdekelt.

– És?

– És bármilyen meglepő, az öltözőben öltözni szoktak.

Úgy mondta, mintha nem tudnám, mi egy öltöző funkciója.

– Ne izgulj, a fiúk gyorsabban átöltöznek, mint a lányok! – nyugtattam meg.

– Én ide akkor sem megyek be – makacskodott.

Nem értettem, miért csinált ilyen nagy ügyet belőle, főleg mert biztosra vettem, hogy akadt valaki az ajtó túloldalán, aki nem volt számára közömbös. Nem tűnt sportrajongónak, ezért nem volt nehéz kitalálni, mi vonzotta a meccsre.

– Azt mondtad, segítesz – próbáltam hatni rá.

Semmi kedvem nem volt pont a sulim kosárcsapatának magyarázkodni. Főleg mert korábban két srác is randira hívott közülük, és mindkettőt visszautasítottam. Óvodás korunk óta ismertük egymást, így olyan lett volna, mintha egyik rokonommal randiztam volna, és biztosra vettem, hogy megmérgezte volna a barátságunkat. Mintha csak megérezték volna, a lányöltöző ajtaja hirtelen kinyílt, és két számomra túlságosan ismerős alak lépte át a küszöböt. Nem volt idő tovább vitatkozni.

– Francba! – mordultam fel, aztán feltéptem a fiúöltöző ajtaját, egyszerűen belöktem rajta Ann-t, és utána siettem.

Hiába csaptam be magam után az ajtót, és láttam rögtön, jó helyen voltam, nem lettem nyugodtabb. Darren ugyanis azonnal hozzánk lépett, és neki sem volt kedvem magyarázkodni.

– Ann, szia, örülök, hogy eljöttél! – mosolygott melegen az előttem szobrozó lányra.

Ann azonban csak kukán bámult rá. Az arcszíne legalább olyan élénknek tűnt, mint a rózsaszín pulóver. Kissé rosszul éreztem magam, amiért kényelmetlen helyzetbe hoztam. Lehet, hogy Darren volt az, akit olyan lelkesen figyelt a pályán?

– Szia! – álltam a kosárcsapat kapitánya elé.

– Cassy? – lepődött meg, vagyis az álcám megállta helyét.

Mielőtt bármit mondhattam volna, David füttyentve lépett hozzánk.

– Mit szeretnétek, lányok? – kérdezte, és a mosolya olyan önelégült volt, hogy kedvem támadt beverni a képét.

Nem volt különösebb bajom vele, bár jóban sem voltunk. Csak pár szót váltottam eddig vele, most mégis meg akartam ütni. Valami határozottan nem volt rendben velem. A feszültség péntek este óta nőtt bennem, és már nagyon kikívánkozott.

– Biztosan gratulálni jöttek – szólalt meg Josh.

Az ő mosolya is önelégült volt, így neki is szívesen behúztam volna egyet. Sőt, úgy éreztem, a világ összes fiúja megérdemelné, hogy bemossak nekik egy nagyot, amiért felelőtlenül csókolóznak, könnyelműen elkérnek telefonszámokat, és utána csesznek felhívni.

– Részben – morogtam..

– És pontosan hogyan is szeretnél gratulálni, cukorfalat? – provokált tovább David.

Sosem szerettem, ha becéztek, és hiába pillantottam körbe, Adamet nem láttam, így a bennem dúló feszültséget csak a jelenlévőkre tudtam zúdítani.

– Ki mondta, hogy neked akarok gratulálni, cukorfalat? – vágtam vissza.

Riposztom azonban nem  meghátrálásra késztette őket, hanem további hergelésre. Kinevettek, és David folytatta bosszantásomat.

– Harapós a kicsike – jegyezte meg.

Kezem ökölbe szorult, és csupán azért nem ütöttem meg, mert egy hang teljesen kizökkentett.

– Cassy?

Adam mintha a semmiből került volna elő. Az egyik pillanatban még sehol sem volt, a másikban pedig ott állt előttem farmernadrágban, pólóban és göndör, barna hajtincsei víztől csillogtak. Hiába voltam rettentően dühös rá, hiába akartam üvöltve kérdőre vonni, gondolataim elárultak. Amint a szemébe néztem, csak arra tudtam gondolni, milyen puha az ajka. Már nem akartam verekedni, bár úgy éreztem, képes volnék fizikai erőszakot alkalmazni, hogy még egyszer megcsókoljon.

– Szia! – motyogtam.

Mióta szoktam motyogni? Nem értettem magamat. Mielőtt azonban visszanyerhettem volna határozottságomat, Fred kilépett a zuhanyzóból. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, hogy fülig elvörösödjön, és ijedten kapjon a dereka köré tekert törülközőhöz. Ha Adam nem engem nézett volna még mindig, jót kuncogtam volna rajta és Ann látványos zavarán. Úgy kezdte ugyanis a padlót bámulni, mintha az élete függött volna tőle. Talán mégsem a kapitány, hanem Fred volt az, akit a pályán éberen figyelt?

– Ha pár perccel korábban jöttök, még jobbat is láthattok – jegyezte meg David.

– Ne kérkedj Darren nevében! – vágta rá Josh.

A fejemet csóváltam, amiért ilyen gyerekesen cukkolták egymást, de ahogy Adam felkacagott, nem bírtam megállni, hogy ne nevessek együtt vele. Fred alulöltözött belépője oldotta kicsit a köztünk vibráló feszültséget.

– Na, menjünk! –indítványozta Josh.

Ann végre befejezte a padló bámulását, és érdeklődve pislogott körbe. Nem akartam Adamet bámulni, így inkább őt figyeltem.

– Hé, lajhárok! Mikor jöttök? – állt meg Josh az ajtóban.

– Öt perc! – kiáltotta Fred a szekrények közül.

– Majd utánatok megyek – mondta Adam.

A szívem ugrott egyet a hangjára és az abban csendülő ígéretre. Örültem, hogy nem kellett erővel rávennem egy beszélgetésre. Azonban még mindig nem voltunk kettesben, főleg mert Peter is csatlakozott hozzánk.

– Szerintetek, meglincselnek, ha átmegyek a szomszédba? – kérdezte.

Hosszú haja vizesen csillogott, és egy kisebb törülköző volt a vállára terítve, hogy felfogja a lehulló cseppeket. Hanyagul stílusos volt, így értettem, Hanna miért volt olyan lelkes a tavalyi sportbálon. Két napig másról sem tudott beszélni, csak hogy megcsókolta Peter Andersont. Néha kifejezetten zavart, hogy sportszerűen gyűjtötte a helyes fiúk csókjait.

– Nem hiszem, hogy örülni fognak neked – válaszolta Josh.

Magamon éreztem Adam pillantását, így inkább belefolytam a beszélgetésbe. Nem akartam megint olyan kukának tűnni, mint motyogós köszönésemnél.

– Miért akarsz átmenni? – kérdeztem.

Peter kissé meglepetten nézett rám, így tudtam, az álcám nála is működött.

– Mert csak a lányöltözőben van hajszárító – válaszolta.

– Nem véletlenül – mondta David piszkálódva.

Peter azonban elengedte a füle mellett a sértést, és Adamre nézett. Tudtam, hogy tudta, miatta voltam itt. Nem kellett volna meglepődnöm, hiszen köztudottan legjobb barátok voltak általános iskolás koruk óta, mégis bosszantott. Zavart, hogy esetleg Adam elmondta neki, mi történt péntek este, és ezzel Peter többet tudhatott a miértekről, mint én.

– Jól van Rapunzel, mi megyünk. Sok sikert a kamikaze akcióhoz! – szólalt meg Josh, majd  kisurrant az ajtón.

Peter törülközője így a zárt ajtóhoz csapódott, miközben az öltözőt ismét nevetés töltötte be. Még Ann is elmosolyodott.

– Majd gyertek utánunk! – vigyorgott Darren.

Aztán ő is kisétált az öltözőből Daviddel és Simonnal a nyomában. A kosárcsapat legújabb és legfiatalabb tagjának láthatóan nem sikerült még teljesen beilleszkednie. Csendben szemlélte az eseményeket, és csak akkor nevetett, ha Josh vagy David is. Még láthatóan kereste a helyét. Peter vigyorogva vette fel a padlóról eldobott törülközőjét. Szerettem volna, ha ő is a többiek után megy, hogy végre kettesben maradhassak Adammel, de nem tette. Maradt, és Ann is tovább álldogált szótlanul. Fogytán volt a türelmem, így Adam szemébe néztem, aki visszanézett rám. Nem tudtam olvasni meleg, barna tekintetéből, és idegesnek sem találtam, ami cseppet zavarta büszkeségemet.

– Kész vagyok – lépett ki Fred a szekrények közül, immár teljesen felöltözve.

Nem igazán érdekelt viselt ruhát, avagy sem, hiszen nem ő volt az egyetlen srác, akit félmeztelenül láttam. Életemben mindig helye volt a sportnak, a sportolók pedig nem voltak épp szégyenlősek, így nem hozott zavarba néhány szabadon maradt bőrfelület. Pedig az lett volna az elfogadhatóbb, ha Fred meztelenségétől pirulok, és nem a talpig felöltözött Adam látványától rándul görcsbe a gyomrom.

– Menjünk! – szólalt meg Peter.

Majdnem felkiáltottam: Na, végre! Aztán mégis sikerült visszafognom magam. A fiúk az ajtóhoz léptek, így hálásan pillantottam rájuk.

– Adam, te nem jössz? – kérdezte Fred, így kedvem támadt megfojtani.

Nem akartam, hogy bárki esélyt adjon neki a szökésre, így dühösen meredtem az értetlen srácra. Mielőtt azonban szóban is kiadhattam volna haragomat, Peter megelőzött.

– Nem – vágta rá.

Megkönnyebbülten figyeltem, ahogy megragadta Ann karját, és ajtó felé kezdte húzni. Ann most sem állt ellen, és ahogy felpillantott Peterre, nyilvánvalóvá vált, ki miatt jött el a meccsre. Az arca ugyanúgy kipirult, mint mikor a pályát figyelte, és kék szeme élénken csillogott. Mielőtt azonban kilépett az ajtón a fiúk nyomában, hátrapillantott rám. Tekintetünk találkozott egy másodpercre, és rájöttem, megkedveltem. Aztán az öltöző ajtaja becsukódott, így egy hét után végre ismét kettesben maradtam Adammel.

– Miért nem hívtál fel? – vontam kérdőre azonnal.

Adam meglepetten nézett rám, bár cseppet engem is váratlanul ért a dühös él hangomban, igyekeztem teljesen magabiztosnak látszani. Karom lazán lógott oldalam mellett, habár legszívesebben megfeszítettem volna minden izmomat.

– Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet – szólalt meg.

Hiába tudtam, hogy a válaszok nem feltétlenül fognak tetszeni, attól még bíztam benne. Reméltem, hogy nem bánta meg azt a csókot, hogy nem csak hirtelen ötletből kérte el a számomat, és hogy legalább egyszer eszébe jutottam az elmúlt napokban.

– Igazad van, pocsék ötlet lett volna – vágtam rá dühösen.

Fájt, hogy tévedtem. Fájt, hogy nem voltam „jó ötlet”, és a napok óta gyűjtögetett feszültség kikívánkozott.

– Hadd adjak egy jó tanácsot – szólaltam meg ridegen. – Legközelebb csak akkor kérd el egy lány számát, ha tényleg fel akarod hívni.

Adam barna szeme még mindig olyan melegen irányult rám, hogy nem volt kedvem tovább vitatkozni vele. Hiszen úgyse lett volna értelme. Ezt a csatát elvesztettem, ideje volt visszavonulnom. Már fordultam volna sarkon, mikor Adam hirtelen tett egy lépést felém.

– De hiszen én akartalak.

Értetlenül néztem rá, és már nem csak a szemét figyeltem, hanem minden rezdülését. A válla feszült volt, néhány göndör hajtincse még mindig nedves, és kissé riadtan nézett rám, ahogy folytatta.

– Legalább húszszor akartalak hívni.

– Mégsem tetted.

A hangom túlságosan vádló volt, de nem érdekelt. Nem volt értelme titkolni, számítottam hívására, mikor a jelenlétemből ez egyértelműen látszott. Adam lemondóan sóhajtott.

– Nem. Nem volt elég bátorságom hozzá.

Annyira meglepett, hogy meg sem tudtam szólalni.

– Attól féltem, dühös vagy rám – tette hozzá.

– Miért?

– A csók miatt.

Értetlenül ráncoltam  homlokomat, mert kezdtem elveszíteni a fonalat. Miért lettem volna dühös, mikor életem egyik legfinomabb csókja volt?

– Nem szoktam csókot lopni, nem is értem, miért csináltam.

Adam őszintesége teljesen összezavart. Valóban lopta azt a csókot, hiszen én csak egy jó éjt puszit akartam adni neki, mire ő megcsókolt. Azonban, ha tolakodónak találtam volna, nem viszonoztam volna, nem keltem volna másnap széles vigyorral az arcomon, és nem vittem volna magammal még a vécébe is a telefont, nehogy elmulasszam a hívását.

– Szóval azt hitted haragszom, amiért megcsókoltál? – kérdeztem.

Adam bólintott, mire hisztérikusan felkacagtam. Egyszerre könnyebbültem meg és lettem újra dühös. Olyan könnyen értettük félre egymást, olyan könnyen gondoltuk azt, hogy a másik elfelejtett, és olyan könnyen ért volna így véget minden. Ezt pedig abszurdan nevetségesnek találtam. Kissé értetlenül nézett rám, így megráztam a fejemet, és rámosolyogtam.

– Nem. Egyáltalán nem haragudtam – jelentettem ki.

Adam mosolya gyönyörű volt. Őszinte és ragályos. Úgy nézett rám, mintha a világ legjobb hírét közöltem volna vele, amitől a gyomrom ismét görcsbe rándult, a szívem viszont őrülten boldogan kalapált.

– Nagy marha vagyok, ugye? – kérdezte.

Nem volt mit szépíteni, tényleg az volt, de egy aranyos marha szexi mosollyal. Nevetve bólintottam, és velem nevetett. Tetszett kacagása, tetszett, hogy nem próbált szépíteni, nem keresett kibúvót. Beismerte hibáját, ami nem is volt olyan szörnyű hiba, mert valahol rettentően vonzónak találtam bizonytalanságát.

– Cassy, adsz még egy esélyt?

– Fel akarsz hívni?

– Igen.

– Mikor? – incselkedtem.

Adam elvigyorodott, és a zsebébe nyúlt. Előhúzta telefonját, és már tárcsázott is.

– Te hülye vagy – nevettem, mikor az öltözőt betöltötte csengőhangom.

Natasha Bedingfield napfényről énekelt, Adam pedig várakozón nézett rám a szája sarkán egy mosollyal.

– Nem veszed fel? – kérdezte.

Teljesen abszurd volt, mégis kivettem a zsebemből telefonomat, és a fülemhez emeltem.

– Haló?

– Szia! Itt Adam. Bocsánat, hogy megvárakoztattalak. Lenne kedved találkozni?

Csupán két méterre voltunk egymástól, mégis telefonon beszéltünk, miközben tartottuk a szemkontaktust. Ennél ostobább, mégis valahol kedves élményben sosem volt még részem.

– Mikor? – kérdeztem vissza.

– Mondjuk most.

– Nem a csapattal kellene ünnepelned?

– Ez fontosabb.

Hálásan elmosolyodtam. Adam rögtön viszonozta, és úgy éreztem, mintha az egész világ mosolygott volna.

– Rendben – egyeztem bele, és letettem a telefont.

Adam is zsebébe süllyesztette mobilját, és egy pillanatig csak bámultunk egymásra. Újrakezdtük tiszta lappal, és már cseppet sem bántam, hogy ilyen sokáig kellett várnom rá, hogy felhívjon. Az elmúlt napok alatt ugyanis rengetegszer elképzeltem, milyen lesz a szemébe nézni, így most hogy megtehettem, olyan volt, mint egy régóta várt ajándék.

– És most? – kérdeztem, mikor eléggé kibámészkodtam magam.

Adam közelebb lépett, és néhány centire állt meg előttem. Magasabb volt nálam, és a sapkám simlédere miatt teljesen hátra kellett hajtanom a fejemet, hogy felnézhessek rá.

– Most szeretnélek megcsókolni.

Éreztem, ahogy elpirultam, és szívem dübörögni kezdett mellkasomban. Adam hangja nyugodt volt, míg az enyém cérnavékony.

– Rajta!

A következő pillanatban jobb kezével végigsimított az arcomon. A bőröm bizsergett a nyomán az államtól a homlokomig. Aztán finoman levette baseballsapkámat a simléderénél fogva. Míg lehunytam szememet, éreztem, ahogy a sapka végigsiklott lófarokba fogott hajamon, és Adam lélegzete csiklandozta az arcomat. Ajka pont olyan puha volt, mint emlékeztem rá. Elöntött a boldogság, miközben viszonoztam lágy csókját. Olyan könnyedén találtuk meg a közös ritmust, mintha csak pár perc telt volna el legutóbbi csókunk óta és nem egy teljes hét.

Barna szeme csupa kedves dolgot jutatott az eszembe, ahogy közvetlen közelről bámultam rá a csók után. Bele tudtam volna veszni ebbe a meleg barna színbe.

– Gyönyörű vagy – suttogta.

– Ebben a pulcsiban?

Bármennyire jólesett a bók, eléggé hihetetlennek találtam ebben a helyzetben. Hiszen épp egy láthatatlansági álcát viseltem, ami ráadásul nem is passzolt rám. Adam azonban elnevette magát, és átkarolta a derekamat. Pont olyan könnyedén húzott magához, ahogy Greg házibuliján.

– Igen. Ebben, bármiben, mindig.

Mielőtt felfoghattam volna, hogy életem legszebb bókját közölte velem olyan lazán, mintha egyértelmű tényről lenne szó, ismét megcsókolt. Nem haboztam viszonozni. Átkaroltam a nyakát, és még közelebb simultam hozzá. Göndör hajtincsei a tarkóján még mindig nedvesek voltak a zuhanytól, így hidegen simultak ujjaim közé. Ölelése azonban kellemesen meleg volt, és rájöttem, nem csupán a tekintetében vesznék el szívesen.