Nirvána

LBRedding

2018. július 4.

Mindig is különös egy dolog kerített hatalmába, amikor a régi dalokat hallgattam. Nem tudom, miért alakult ki azon ferde hajlamom, hogy a szüleim tinikorában népszerű dalokat hallgatom nap mint nap. Vagy nem feltétlenül a szüleim generációjának nagy slágereit, talán kicsit újabbakat, vagy régebbieket. Valamiért képes voltam abban a három percben olyan mély letargiába esni, hogy egy napig úgy maradtam, holott általában nem voltak kifejezetten depresszívek a dalok. Talán a rengeteg rájuk rakódott idő tette őket olyan szomorúvá. Vagy hogy meghalt az énekesük. Nem tudom, hogy vannak ezzel mások, de engem kifejezetten le tud törni, hogyha egy olyan dalt hallok meg, amit már sosem fognak élőben, eredeti módon elénekelni, mert az énekes már alulról szagolja az ibolyát.

Mégis egyetlen egy dal volt, ami idegileg egyszerűen a padlóra tepert. Igazából először egy nagyon utópisztikus hangulatú feldolgozását hallottam, amiről utólag megtudtam, hogy egy nem túl népszerű horrorfilm előzetesében található meg. Aztán valahol sikeresen rábukkantam az előadóra, ami nem volt más, mint a Nirvana.

Igen, a Smells like teen spirit-ről van szó. A legnépszerűbb és talán a legközhelyesebbnek tekinthető dala az egész Nirvana együttesnek, ugyanis ez egy olyan dal, amit ha valaki hangosan elkezd üvöltetni az utcán, a felnőttek fele hátrafordul. Amikor meghallottam az eredeti változatát, egy kisebb sokk ért, mert annyira nem tartottam jónak, hogy rajongani lehessen érte. Aztán szépen belemászott a fejembe, és már nem volt menekvés. Az a gitárszóló egyszerűen megőrjíti az embert az elején.

Nem is tudom, milyennek gondoltam a dal hangulatát az elején. Lázadó? Szomorkás? Talán. Mindenesetre elsőre nem nyerte el a tetszésemet, csak később szerettem meg nagyon. Volt egy lüktetése, amire az ember önkéntelenül elkezdi a fejét rázni, és valahogy üvölt belőle minden. Na jó, meg a kedves Kurt Cobain is üvölt benne bizonyos mértékig.

Egyszer valamilyen oknál fogva utánanéztem a fordításának. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy nagyjából értelmetlen zagyvaság az egész, amit az embernek nem ötször, nem tízszer, inkább ezerszer kéne elolvasnia, hogy bizonyos mértékig felfogja az értelmét. Talán ez a bizonyos felfoghatatlanság benne az, ami sosem hagyott nyugodni, olyannyira, hogy beállítottam csengőhangnak és ébresztőnek.

Aznap éjjel is ott ültem az ágyamon egy pizsamának titulált rongyban, ölemben a laptopommal, miközben ott üvöltött a fejembe Kurt Cobain rekedtes hangja. Monoton gépeltem a sorokat, szinte rá sem néztem a klaviatúrára, és a képernyő lassan már kiégette a szemem. Mellettem az ágyon különböző tárgyak végtelen sora: tolltartó, vázlatfüzet, egy novelláskötet, amiből nagyjából egy mondatot voltam hajlandó elolvasni, mert ebben az időszakban olyan szinten nem fogott már az agyam; a telefonom a hangszórójából üvöltő Nirvanával, a zöld vázlatfüzetem, amibe írni szoktam rajzolás helyett, és persze néhány könyv, mert az ember környezetében mindig legyen legalább egy könyv kartávolságon belül. Én szerettem legalább megduplázni ezt a számot.

A rongyosra hallgatott dal csak háttérzeneként szólt mellettem, miközben folyamatosan kattogott az agyam. Szerettem, ha az agyam kattogott, olyan érzés volt, mintha lelkileg is életben lennék. Ha felesleges dolgokon járattam az elmepalotám mozgatórugóit, akkor az sokkal nagyobb lendületet adott, mint egy liter kávé. Ezért is ültem le gépelni.

„Mi is az a Nirvána?” – virított a képernyőmön az a bizonyos mondat, aminek a láttán az ujjaim rejtélyes módon önálló életet kezdenek el élni, és elkezdek mindenféle zöldségről ömlengeni, mint ahogy jelenleg is látható.

Odakintről behallatszott a közeli főút zaja, aminek nem nagyon sikerült túlharsognia mindazt, ami a fejemben üvöltött.

Felfoghatatlan.

Töltsd meg a fegyvereid és hozd a barátaid, jó veszíteni és tettetni – érthetetlen. Az első két sorban rögtön. Persze, magyarra fordítva hülyén hangzik.

Üveges szemmel bámulok a szemben lévő fehér falra, és egy pillanatra elkap az érzés, hogy legszívesebben a padlóhoz vágnám a laptopomat mindenestül, na meg persze a telefont, legyen csak végre csend, mint ahogy éjszaka szokás…

Csend. Kívül és belül.

Nem hallok semmit. Nem üvöltenek a fejemben a gondolatok, de még annak is örülnék, ha csupán suttognának. De hallgatnak. Ami még sosem fordult elő.

Helló, helló, helló, milyen mély?

Szinte visszhangzik. Mint ez az egy sor mindig a refrénben. Az agyam egyszerűen megáll. Nem gondolkodik. Vagyis gondolkodik, méghozzá azon, hogy miért nem gondolkodik. Miért álltak meg az ujjaim a billentyűzeten? Annyit akartak még mesélni… Mesélni mindenkinek, elmesélni, mi van az üvöltő, mély elmémben, ami most kiürült, mint lagzin a boroshordó.

Helló, helló, helló…?

Semmi válasz. Csak ismétlés, csupán a visszhang, mint a dalban. Halott visszhang, ami csak visszaverődés, mint a tükörkép. Elfogyott minden. Elfogytak a gondolataim. Nincs mit leírnom. Vége.

Hátradőltem az ágyon, és olyan érzés fogott volna el, mintha befejeztem volna. Végeztem volna mindennel. Nincs már az égvilágon semmi dolgom, a gondolataim elfogytak, mindent leírtam, ami valaha is úszkált a zavaros elmém mélyében, ahova soha senki nem teheti be a lábát.

Talán ez lenne a Nirvána? A befejezés? Hogy már minden elfogyott, és nincs más hátra, mint a beteljesülés?

Lehet, hogy Kurt Cobain ezért lőtte agyon magát. Mert üressé vált, és mindent elénekelt, amiről csak tudta, hogy ki akarja adni, hogy mások is ismerjék meg, mert nem maradhatott benne az, ami kikívánkozott. Még ha egy ilyen badarságokkal teli dal is, mint a Smells like teen spirit.

Hülyének érzem magam és fertőzöttnek – pontosan. Hülyének. Mert már nincs odabent semmi. Üres. Befejeztem. Kiürültem egy mondat közepén. Leírtam a vesszőt, de utána már nem volt semmi, ami következhetett volna. Mindennel végeztem, amivel valaha végezni akartam.

Kurt is végzett. Végzett a dalokkal, mindent elmondott az emberiségnek, hol üvöltve, hol pedig éppen csak suttogva, de az emberek vagy nem értették, vagy elfelejtették. És én is végeztem. Kiüvöltöttem a világba mindent. És egyszerűen átjárt a megelégedettség érzése. A boldogság, hogy már nem nyomja a vállam a rengeteg üvöltő hang.

Talán ez lenne a Nirvána?