Kedvencekhez adás
361

Revulsion

1. Fejezet

Ann Marks vagyok. Imádok rajzolni, festeni és zenét hallgatni. Szeretem a sajtos makarónit, a narancslét és a pillangókat. Utálom az aljas és képmutató embereket, vagyis az osztályomat. Nem is, inkább az egész iskolát. Vagy talán a mindenki jobb szó lenne?

Gondolom, ebből már rájöttél, hogy én vagyok az a flúgos csaj, aki folyton egyedül van. Akit mindenki kerül és átnéznek rajta. Mondhatnám, hogy ez sosem zavart, de kit akarok átverni? Én is szerettem volna együtt ebédelni a barátaimmal. Vásárolni a többi lánnyal, annak ellenére, hogy üresfejű libáknak tartom őket. Szerettem volna más lenni. Valaki, akit szeretnek. Valaki, akinek számít a véleménye, akin nem gázolnak át és nem mutogatnak rá ujjal.

Igaz, nem tettem semmit azért, hogy megváltozzak. Nem próbálkoztam mindenáron bejutni a legmenőbb csajok közé. Nem tettem a szépet az iskola macsóinak, és még a stréberek közé sem álltam be. Szinte beleolvadtam a falba, mivel csak melegítőfelsőt vagy kinyúlt pólót és farmert hordtam. Nem vacakoltam sminkeléssel, vagy hogy a legújabb divat szerint hordjam a hajam. Egyszerűen nem érdekeltek a külsőségek, mert tudtam, hogy a legdivatosabb ruha vagy a legvagányabb smink sem elég, hogy valaki meglássa, ki is vagyok valójában. Így hát maradtam egyedül a rajztömbömmel, a szénceruzámmal és újonnan kölcsönkapott akusztikus gitárommal.

Ebédidőben a tetőre szoktam felmenni. Két és fél év gimibe járás után jól tudtam, hogy nincs számomra szabad hely az ebédlőben. Egyik asztal sem kért a társaságomból és nem vágytam az egyedül ücsörgésre a zsúfolt és hangos teremben, ahol mindenki láthatta, mennyire magányos vagyok. Inkább félrevonultam.

Jól éreztem magam a tetőn a kék ég alatt. Az egyetlen felvezető ajtó mellé telepedtem és nekiláttam a gyakorlásnak. Csak pár hete kaptam kölcsön a gitárt unokatestvéremtől, aki főiskolára ment, és nem volt ideje játszani rajta. Elég béna voltam hozzá, de próbáltam szorgalommal elérni valamit.

Mikor szünetet tartva letettem magam mellé a gitárt, hirtelen kivágódott mellettem az ajtó. Szerencsém volt, hogy erre az oldalra ültem és nem a másikra, ahol nagy lendülettel csapódott a falnak a vasajtó. Egy fiú viharzott a tető pereméhez és ragadta meg a korlátot, majd lehajtott fejjel próbált megnyugodni. Magas volt, ami hozzám képest nem csoda, mivel alig voltam százhatvannégy centi. Márkás, sötétkék farmert, fekete Converse tornacipőt és fekete pulcsit viselt. Sötétbarna haja hátulról elég hosszúnak tűnt.

­– A rohadt életbe! – üvöltötte lehajtott fejjel.

Kicsit megbátorodtam és felálltam. Idegesen gyűrögettem szürke melegítőfelsőm ujját, ami hosszabb volt a szükségesnél. Figyeltem, ahogy a fiú háta gyorsan emelkedett és süllyedt zaklatott lélegzete miatt. Kezei úgy szorították a korlátot, hogy ujjai teljesen elfehéredtek.

– Bassza meg! – szitkozódott tovább.

Vettem egy mély lélegzetet és közelebb léptem. Kicsit elfordítottam a fejemet, így profilból megpillanthattam az arcát. Egyből felismertem. Peter Anderson volt, az osztálytársam és a legmenőbb srác az egész iskolában. Ő volt minden üresfejű liba álma és a stréberek titkos imádottja. Gazdag családból származott. Sportolt és jó tanuló volt, bár gyakran lógott az órákról. Mindig sok ember vette körül, akik lesték minden mozdulatát. Népszerű volt, ezért irigyeltem kicsit. De ez a srác, aki szinte tökéletes, mert valóban jól nézett ki, szép vonású arca volt, sötét, hosszú szempillái és megnyerő szürke tekintete, mit keres a tetőn?

Vettem egy mély lélegzetet és bátorságot gyűjtöttem. Mivel régebben én voltam a piszkálódások céltáblája, tizenhét éves koromra kifejlesztettem egy lekezelő stílust, amit csak mások jelenlétében használtam.

– Mi bajod van? – kérdeztem kicsit több flegmasággal a hangomban, mint szerettem volna.

A fiú lélegzete megállt egy pillanatra, aztán ellökte magát a korláttól, és hirtelen szembe találtam magam vele. Tekintete dühös volt és még kisebbnek éreztem magam mellette, ami nem meglepő, hiszen úgy száznyolcvan magas volt.

– Mit érdekel az téged? – kiáltott rám.

Először hátrálni akartam és hagyni az egészet, de ez mégis csak az én törzshelyem volt. Nem adhattam csak úgy fel ezt is, mint annyi minden mást.

– Kis híján rám csaptad az ajtót. Ha dührohamot akarsz kapni, tedd olyan helyen, ahol nem veszélyeztetsz másokat.

– Egyáltalán, mi a francot keresel a tetőn? – kiabált még mindig.

– Ezt én is kérdezhetném – válaszoltam erőltetett lazasággal, mert egyre fenyegetőbb volt a tekintete. Szemöldökét dühödten húzta össze szürke szeme felett. Jó néhány tincs az arcába lógott árnyékokat vetve tökéletes vonásaira, amitől még ijesztőbbnek tűnt.

– Rohadtul nem érdekel a véleményed, Csodabogár!

Na, tessék, hát tudta a nevem. Igaz, a Csodabogár csak a gúnynevem volt, de ez is valami. Mindig felment bennem a pumpa, ha így hívtak.

– Ó, jaj, szegény macsó félre akart vonulni hisztizni egy kicsit az egyik szánalmas problémáján, de valaki meglátta, most mi lesz?

Éreztem, hogy túllőttem a célon, de megérdemelte. Arra viszont nem gondoltam, hogy felébresztem az alvó oroszlánt. Egy szimpla „Anyád!” beszólásra számítottam és nem arra, ami következett. Dühtől izzó tekintettel tornyosult fölém, én pedig elvesztettem minden bátorságomat, és lassan hátrálni kezdtem.

– Ezt nagyon megbánod – mondta csendesen.

Egyre jobban megrémültem és csak hátráltam, de ő jött felém, halkan szűrve a szavakat fogai közt.

– Semmit sem tudsz rólam. Nem ismersz. Nincs jogod kioktatni, pláne nincs jogod szánalmasnak nevezni.

Addig hátráltam, míg elértem a falat a vasajtó mellett. Teljesen hozzásimultam, de ő csak jött felém továbbra is. Szinte odapréselt a falhoz. Éreztem a lélegzetét az arcomon, és a mellkasa súrolta az enyémet. Még sosem kerültem ennyire közel egy fiúhoz sem.

– Ide hallgass, Csodabogár! Ha bárkinek el mered mondani, amit most láttál, azt is megbánod, hogy megszülettél.

Nyeltem egy nagyot iszonyú hangosan. Rémülten néztem szürke szemébe és láttam, hogy nem viccel. Tényleg bármire képes lenne.

– Megértettél?

Válaszolni nem tudtam, így bólintottam.

– Helyes!

Faképnél hagyott és lesétált a vasajtó mögötti lépcsőn. A szívem a torkomban dobogott. Rémülten kapkodtam a levegőt még jóval a távozása után is. Nem értettem, mi ütött belé. Bunkó voltam, azt elismerem, de mégiscsak túlzás megfenyegetni valakit egyetlen beszólás miatt.