Kedvencekhez adás
69

Revulsion

44. Fejezet

Nem gondolkodtam, nem észleltem semmit, és szinte a józan eszemet is elveszítettem egy időre, mivel egyáltalán nem tudtam, hogyan jutottam el ehhez az ajtóhoz. Megtérő gondolataim pedig elkéstek. Az ajtó kinyílt, és az utca sötétje utáni hirtelen fényár, mintha kiégette volna a retinámat. Mikor kinyitottam a szememet, lassan hozzászokva a fényhez, mindent megértettem. Tudtam, hol vagyok, és azt is, hogy miért. Az egyetlen ember, akihez fordulhattam, és akinek a társaságára mindennél jobban vágytam, állt előttem meglepetten.

– Csurom víz vagy – szólalt meg.

Megkönnyebbülten fújtam ki az eddig visszatartott levegőt, majd továbbra is Peter szürke szemébe bámulva válaszoltam.

– Esik.

A hangom borzalmas volt. Rekedt és halk.

– Nem mondod – jegyezte meg gúnyoson, ám a hozzáillő mosoly elmaradt.

Csak bámultam rá, és tudtam, hogy szörnyen néztem ki, de nem érdekelt. Nem számított más, csak hogy olyan volt, mint mindig. Úgy állt előttem, mint elmémben hátul összefogott tincseivel, szabályos vonásaival és gyönyörű szemével. A szorítás továbbra is mellkasomra nehezedett, mégis észleltem némi változást szívemben.

– Gyere be! – tárta szélesre az ajtót.

Néhány hosszú másodpercig haboztam. Hiszen csak ennyit akartam, látni őt, semmi többet. Agyam viszont még mindig nem nyerte vissza teljesen az irányítást testem felett. Úgy csoszogtam át a küszöbön esővíztől cuppogó tornacipőmben, akár egy zombi. Aztán megtorpantam a fényárban úszó lakásban, és csak bámultam magam elé a padlóra. Cipőm sáros volt és vizes, ruháimról nagy kövér cseppek hullottak a világosbarna parkettára, és arcomon még mindig folytak a vízerecskék teljesen átázott hajam miatt. Érzékeltem, hogy az ajtó becsukódott mögöttem, és Peter mozgásba lendült, bár meglehetősen lassúnak tűnt.

– Feltalálták már az esernyőt – jegyezte meg, míg elhaladt mellettem.

Nem válaszoltam, csak bámultam utána. Néztem, ahogy átvágott a nappalin, majd eltűnt egy ajtó mögött. Amint magamra maradtam, gondolataim a helyükre kerültek. Nem értettem, mit keresek itt. Mit akarok ezzel elérni? Mire számítok? Még mindig fejemben visszhangzott az a bizonyos mondat, és a lábam alatt gyűlő pocsolyát kezdtem szemlélni. Szánalmasnak éreztem magam. Ostobának és gyengének. Mielőtt azonban jobban belemerülhettem volna az önsajnálatba, Peter fekete zoknit viselő lába tűnt fel látóteremben. Egyből felpillantottam rá.

– Fürdőszoba – mutatott az ajtóra szinte közvetlenül mellettünk.

Fáradtan szakítottam el tekintetemet szürke szemétől, és néztem a szóban forgó ajtó felé.

– Törülköző a legfelső polcon – folytatta.

Lassan visszafordultam, és értetlenül néztem rá. Nehezemre esett összeszedi gondolataimat. Ő azonban határozott volt, mint mindig, és néhány ruhát nyomott a kezembe. Bátortalanul fogtam meg őket.

– Öltözz át, mielőtt megfázol!

Ellenkezni akartam, ám tekintete nem tűrt ellentmondást. Aztán sarkon fordult lezárva a még meg sem kezdett vitát. Otthagyott, és eltűnt a boltív mögötti helyiségben. Összeszedtem maradék erőmet, és a kezemben szorongatott puha valamikkel a fürdőszoba ajtaja felé vettem az irányt. Nem gondolkoztam, csak tettem, amit mondott. Bent, ahogy felkapcsoltam a villanyt, tátva maradt a szám. A helyiség csupa márvány volt, és az ajtóval szemben egy hatalmas tükör foglalt helyet. A legnagyobb döbbenet pedig akkor ért, mikor találkoztam saját képmásommal. A csukott ajtónak vetettem hátamat, és csak néztem egy jó ideig sápadt arcomra. Fekete pulóverem teljesen átázva tapadt rám, tincseim vizesen és kuszán álltak, ráadásul mindkét szemem vörös volt a sírástól. Borzalmasan festettem. A tudat pedig, hogy Peter ilyen állapotban látott, visszahívta értelmes gondolataimat. Tétova léptekkel haladtam beljebb, majd megálltam a két mosdókagylót magába foglaló márványlap előtt. A kezemben szorongatott ruhadarabokat letettem rá, aztán jobban körbepillantottam.

A dupla mosdókagylón kívül a szokásos berendezés fogadott. Fürdőkád, zuhanyzó, szekrény, vécé és egy törülközőszárító. Igaz, mindenből a legdrágább és a legjobb minőség, amit jól mutatott a hatalmas sarokkád. Az ajtó melletti szekrényhez léptem, és a legfelső polcon meg is találtam szépen összehajtogatva a Peter által említett törülközőket. Kivettem a legfelsőt, egy puha halványkéket, és azt is a márványlapra tettem. Aztán sietősen megszabadultam vizes ruháimtól, mivel egyre jobban fáztam, ahogy visszatérő tudatom a hideget is érzékelni kezdte. Tornacipőm teljesen átázott, így a zoknim is. Nadrágom csupán a térdemig, míg a pulóveremből és az alatta viselt melltartómból szabályosan facsarhattam ki a vizet. A puha törülközővel gyorsan szárazra dörzsöltem bőrömet, majd szemügyre vettem, mit nyomott Peter a kezembe.

Egy egyszerű fekete póló és egy sötétkék nadrág volt. A pólóba rögtön belebújtam, és megállapítottam, hogy saját ruhatárából válogatott nekem, mivel meglehetősen nagy volt rám. Mégis jól éreztem magam benne. Bár hiába vettem mély levegőt a szövet illatából, csupán a mosóport és az öblítőt éreztem rajta, Peter kellemes illatát nem. Kihajtogattam a nadrágot, és sokáig csak méregettem. Igaz, néhány számmal nagyobb ruhákat szoktam hordani, ez mégis túlzásnak tűnt. Talpam azonban fázni kezdett, és nem mutatkozhattam csupán egy pólóban, illetve egyetlen szárazon maradt ruhadarabomban. Habár a póló hossza nagyjából annyit takart belőlem, mint Charlotte legkurtább szoknyája. Belebújtam hát a kölcsönnadrágba, és elégedetten vettem észre egy madzagot a derekán. Egy nagy masnival rögzítettem a bőségét, majd feltűrtem mindkét bokámnál, nehogy orra bukjak a túlságosan hosszú szárában. Összeszedtem vizes ruháimat a padlóról, és a törülközőszárítóra terítettem őket. Aztán ismét végigmértem magam a hatalmas tükörben. Arcom még mindig sápadtnak tűnt, és hajam is nedvesen tapadt fejbőrömhöz, ám immár száraz ruhában voltam, és meglepett, hogy nem tűntem elveszettnek Peter ruháiban.

Néhány mély lélegzet után, vizes tornacipőmmel a kezemben hagytam el a fürdőszobát. A nappali még mindig barátságos fényárban úszott, és Peter, amint meglátott, felpattant a fekete bőrkanapé karfájáról, ahol bizonyára eddig ücsörgött. Nem törődtem méregető tekintetével, csak gondosan a többi lábbeli mellé helyeztem tornacipőmet. Gondolataim lassan visszatértek, ami kezdte megtörni fásultságomat. Aztán kénytelen voltam Peter felé fordulni. Bátortalanul pillantottam végig rajta, és állapítottam meg, hogy mindegy, mit visel, nálam ugyanolyan hatást vált ki. Egyszerű fehér pólóban és a kölcsönkapott nadrág testvérében állt meg előttem. Így is tökéletesnek találtam megjelenését. Szívverésem felgyorsult, ám még mindig a fásultság és a gyengeség uralkodott rajtam. Félszegen viszonoztam pillantását.

– Szóval, minek köszönhetem a látogatást? – tért rögtön a lényegre.

Lehajtottam a fejemet, és igyekeztem nem gondolni arra, mi vezetett pont hozzá. Csendben szemléltem a parkettát hosszú percekig. Peter pedig csak állt velem szemben türelmesen, és várt. Olyan volt, akár egy szobor. Nem tett semmit, nem szólalt meg, sőt még csak meg se mozdult. Én mégis egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Szívverésem a fülemben dübörgött, és száműzött gondolataim hívatlanul tértek vissza. Lassan kezdett összeállni a kép, amivel a szorító fájdalom is újult erővel jelentkezett. Nem tudom, meddig álltunk ott a nappali szélén, de bizonyára elég sokáig, mivel Peter egy nagy sóhajjal vetett véget a csendnek. Még mindig a padlót bámultam, mégis érzékeltem, hogy mozgásba lendült, és elsétált a fürdőszobába. Hamar vissza is tért, és ugyanolyan pózban talált engem, mint ahogy otthagyott. A következő pillanatban közvetlenül elém állt, és a puha, kék törülközőt a fejemre terítette.

– Meg fogsz fázni. Hozzak hajszárítót? – kérdezte.

– Nem kell – motyogtam immár mellkasát bámulva.

Fásultságom és kimerültségem miatt nem éreztem magamban elég erőt a mozgásra, sőt nehezemre esett még a fejemet felemelni is. Pedig szerettem volna a szemébe nézni, és köszönetet mondani. Megköszönni, hogy beengedett. Erőt vettem magamon, és felemeltem kezemet, hogy a törülközővel kissé megszárítsam vizes tincseimet. Úgy éreztem, ennyi talán még lakozik bennem, és legalább eleget teszek Peter kérésének, ha már megköszönni nem tudom.

– Ez meg mi? – kérdezte, miközben elkapta bal kezemet.

– Elestem.

A horzsolás égni kezdett tenyeremen Peter érintésének köszönhetően.

– Na persze! – mordult fel ingerülten.

Meglepett ez a hangnem, így felfelé irányítottam tekintetemet mellkasáról az arcára.

– Ráestél egy borotvapengére, mi? – szólalt meg ismét gonosz gúnnyal a hangjában.

Rémülten néztem szürke szemébe, ami sötéten és hidegen csillogott. Legutóbb szerettem volna elérni nála ezt a hatást, most mégis váratlanul ért. A felismerés, hogy nem a horzsolásokról beszélt, elemi erővel csapott le rám, és elengedtem a jobbommal eddig tartott törülközőt, ami így puhán landolt a padlón.

– Teljesen elment az eszed? – kérdezte egyenesen a szemembe nézve.

Szívverésem őrült tempót diktált.

– Eressz el!

Peter azonban még mindig szorosan tartotta bal kezemet nem törődve azzal, hogy épp a lehorzsolt bőrfelületet szorongatta. Igazából engem sem érdekelt, csupán az számított, hogy látta. Észrevette a karcolásokat csuklómon, ez pedig félelemmel töltött el.

– Nem, amíg nem válaszolsz!

– Eressz! – makacskodtam, és megpróbáltam elrántani a kezemet esélytelenül.

– Nem!  – nézett rám elsötétült tekintettel, ami még jobban megrémített.

Tudtam, hogy nem bántana, mégis páni félelem lett úrrá rajtam. Ilyen dühösnek csupán egyszer láttam az iskola tetején.

– Eressz már el! – kiabáltam, miközben próbáltam lefejteni kezemről ujjait.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen ostoba és önző vagy!

– Mit érdekel téged?

Esélytelen volt, mégis próbáltam szabadulni szorításából. Mivel pedig erővel nem mentem semmire, beszélni, vagyis inkább kiabálni kezdtem.

– Eressz el, és ne tegyél úgy, mintha érdekelne!

– Addig nem engedlek, amíg meg nem magyarázod.

– Mégis mit? – rángattam továbbra is kezemet, tekintetemet viszont inkább visszairányítottam szürke szemére.

– Azt, hogy lehetsz ilyen hülye! – vágta rá indulatosan, és továbbra sem engedett.

Tekintete a lehető legsötétebben csillogott, én mégis álltam azt. Egyenesen a szemébe néztem, úgy folytattam a veszekedést.

– Mit érdekel? Mit érdekel bárkit is, mi van velem?

A fájdalom, ami a lelkemre nehezedett újult erővel csapott le rám. Fásultságomnak vége szakadt, és visszatért minden gondolatom.

– Nem számít! Egyáltalán nem számít! – folytattam.

Már nem próbáltam szabadulni. Nem menekülhettem tovább a bennem fortyogó indulattól és fájdalomtól. Nem volt hova futnom, és az elfojtott érzelmek, a ki nem mondott szavak utat törtek maguknak.

– Úgysem számítok én sem!

– Hülye! – kiáltott rám Peter szinte szikrázó szemekkel.

– Ez az igazság!

– Igazság? Francokat! Ez önzőség, semmi más!

Már nem érdekelt a sötét aura, ami körbelengte, sem az, hogy sikerült ennyire felhúznom. Csak ki akartam mondani végre azt, ami belülről emésztett.

– Miért ne lehetnék önző? Nekem nem jár semmi? Miért foglalkozzak másokkal, ha ők nem törődnek velem?

A feszültség ismét megindította könnyeimet, amik már rutinosan törtek utat maguknak arcomon.

– És erre a legjobb megoldás az öngyilkosság? – vágott vissza.

– Nem akartam megölni magam!

A könnyeim már megállíthatatlanul folytak, mégis felszegtem a fejemet, és Peter szemébe néztem.

– Csak érezni akartam valamit! Érezni, hogy élek, hogy tényleg létezem!

Szemem elfátyolosodott, és hogy végre kimondtam, elszállt az erőm. Tekintetemet ismét a világosbarna parkettára irányítottam, és kapkodva vettem a levegőt.

– Úgyse tudja senki – motyogtam könnyeimtől elcsukló hangon.

Peter hirtelen elengedte a kezemet, ami így ernyedten hullott le. Habár épp ezt akartam, mégsem éreztem jobban magam. Sőt, érintése nélkül egyre elveszettebb voltam. Egész testemben reszketni kezdtem a sírástól, pedig igyekeztem visszafogni magam.

– Senkit sem érdekel, hogy létezem, vagy sem – folytattam a motyogást.

Tovább sírtam lehajtott fejjel, és igyekeztem nem arra gondolni, mennyire szánalmas vagyok.

– Ostoba – hallottam Peter kellemes hangját.

Már nem kiabált, sőt szinte teljesen nyugodt volt. Irigyeltem ezt a gyors váltást, mivel belülről még mindig szorongattak a makacs kis gondolatok, illetve lelkem fájdalma. A következő pillanatban Peter megtette a köztünk lévő egy lépés távolságot, és éreztem, ahogy karjai körülölelnek.

– Nincs igazad – mondta lágyan.

Aztán magához húzott, és én engedtem neki. Ernyedten simultam bele ölelésébe, és hajtottam arcomat mellkasára, miközben jobbjával a vállam, míg baljával a derekam környékén vont közelebb magához. Amint megéreztem illatát, teste jóleső melegét és szívdobogását, ami kissé szaporának tűnt, felzokogtam. Engedtem utat törni érzéseimnek a könnyeimmel együtt. Kezemmel erőtlenül csimpaszkodtam Peter pólójának szegélyébe, és csak sírtam.

Nem mondott semmit, nem is volt rá szükség, hiszen úgysem hallottam volna meg hangos zokogásom mellett. Csak bújtam hozzá, simultam karjába, és áztattam pólóját könnyeimmel és még mindig vizes hajammal. A hosszú percekkel pedig a nyomás enyhült mellkasomban, majd szép lassan feloldódott. Kezdtem elcsendesedni, és érzékelni, mi történik velem. Görcsösen kapaszkodtam Peter pólójának szegélyébe, és igyekeztem lecsillapodni. Lassan igazodtam légzése ritmusához mélyen beszívva kellemes illatát. Nyugalom lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, védve vagyok minden goromba megjegyzéstől gyengéd ölelésében, amit csak fokozott, hogy Peter időközben jobb kezével körkörösen simogatta a hátamat, hogy megnyugodjak végre.

A fojtogató érzés megszűnt, és könnyűnek éreztem magam. Könnyeim elapadtak, és már csak húztam az időt, amit ilyen közel tölthettem hozzá. Figyeltem szívdobogását, és igyekeztem emlékezetembe vésni kellemes illatával együtt. A pillanat azonban nem tarthatott örökké. Peter keze megállt a hátamon, majd lassan kibontott öleléséből, és tett egy lépést hátra. Kelletlenül engedtem el pólója szegélyét, és néztem fel rá. Szürke szeme a szokásos árnyalatban csillogott, és tudtam, hogy fülig elpirultam, amit csak fokozott a hatalmas folt mellkasán könnyeimnek köszönhetően.

– Jobban vagy? – kérdezte lágyan.

Csak egy bólintásra tellett.

– Bocs, hogy kiabáltam.

Meglepetten néztem rá, és éreztem, hogy még mindig akadt néhány könnycsepp könnycsatornáimban. Hiszen egyáltalán nem volt miért bocsánatot kérnie.

– Hihetetlen érzékkel húzol fel – vigyorodott el.

Erőtlenül mosolyogni kezdtem. Aztán gyorsan elmaszatoltam könnyeimet az arcomon.

– Ülj le, és érezd otthon magad! – szólalt meg újra.

Aztán megindult a nappali belseje felé, és átvágott a hatalmas fehér szőnyegen, majd eltűnt az egyik ajtó mögött. Megkönnyebbültem, hogy végre kiadtam magamból a felgyüremlett feszültséget, így könnyed léptekkel mentem én is beljebb a fehér szőnyegre, majd süppedtem bele a kényelmes bőrkanapéba. Lábamat felhúztam magam mellé, és kissé megdörzsöltem karomat. Peter meleg ölelésében egyáltalán nem fáztam, ám nélküle reszketni kezdtem. Hajam még mindig nedves volt, és nem viseltem zoknit.

Peter kilépett a szobából az egyik kezében egy piros és zöld kockás pléddel, a másikban pedig egy csomag papír zsebkendővel. Utóbbit a kezembe nyomta, majd rám terítette a takarót.

– Hozok egy forró italt, az majd felmelegít – mondta, míg bevackoltam magam a takaróba.

Ismét csak egy bólintásra futotta. Peter azonban megelégedett ennyivel, és eltűnt a boltív mögötti helyiségben. Reszketésem alábbhagyott, és a pléd melegéből szemléltem környezetemet. A nappali még mindig hatalmasnak tűnt, és szinte elvesztem az óriási bőrkanapén. A fehér szőnyeg előttem már nem csak puhának látszott, hanem tudtam jól, hogy az. Az üvegasztalon a napi újság, illetve Peter mobilja pihent, és a velem szemben álló plazmatévé fekete képernyőjén figyeltem saját tükörképem sziluettjét.

Peter visszatért a nappaliba két bögrével a kezében. A kéket a kezembe nyomta, míg a pirosat megtartotta magának. Óvatosan vettem el, mivel nem csupán a tartalma, hanem a bögre is forró volt. Míg beletekintettem, és kíváncsian szemléltem a barna löttyöt, Peter lehuppant mellém a kanapéra.

– Mi ez? – kérdeztem halkan felé pillantva.

A hangom meglehetősen rekedt volt.

– Kakaó.

Meglepetten bámultam Peterre.

– Kakaó?

– Igen. Nem szereted?

– De, csak nem erre számítottam – válaszoltam, miközben öntudatlanul elmosolyodtam.

Kiszámíthatatlan volt, mint mindig. Peter vállat vont, majd belekortyolt saját adagjába. Én pedig jólesően szippantottam be a bögréből felszálló forró gőzt.

– A kávé elfogyott, a teának pedig több idő kell. De főzhetek azt is, ha szeretnéd.

Mosolyogva fordultam felé, és megráztam a fejemet.

– Nem kell. A kakaó tökéletes.

Nyomatékosítva kijelentésemet bele is kóstoltam. Jólesett a forró és édes ital, mivel szinte éreztem, ahogy átmelengette testemet, és kihűlt végtagjaimba ismét visszatért az élet. Csendben iszogattunk a fekete bőrkanapé kényelmében.