Kedvencekhez adás
107

Revulsion

45. Fejezet

Az üresség lassan eltűnt, és valami más vette át a helyét. A piros és zöld kockás takaró melege, a kakaó édes íze, vagy talán az a néhány perc, amit Peter ölelésében tölthettem.

– Elmondod, mi történt? – kérdezte.

Piros bögréje már az üvegasztalon pihent üresen, így teljes figyelmét felém fordította. Én azonban még mindig az erőt gyűjtöttem a kakaó utolsó cseppjeiből. Gondolataim lassan rendeződtek. Minden kitisztult, és bár továbbra is emlékeztem az összes fájdalmas mondatra, a nyomás mégsem jelentkezett. Letettem hát a kék bögrét az asztalra, és mély levegőt vettem.

– Összevesztem a mostohaapámmal – kezdtem bele.

A fehér szőnyeget bámultam a kanapé és az asztal között, miközben halkan folytattam.

– Nem jövünk ki túl jól. Mindenben, amit teszek vagy mondok, hibát talál. Nem lehet neki megfelelni.

Éreztem, hogy Peter engem nézett, ám ezzel most nem hozott zavarba.

– Ma is veszekedtünk. Elegem lett, és eljöttem.

A fehér szőnyegről tekintetemet Peterre irányítottam. A kanapé túlsó felén ült felém fordulva, és figyelmesen hallgatott. Egyszer már láttam ilyennek, mikor Andyt baleset érte, és összefutottunk a kórházban.

– Ne haragudj, de csak a te címed jutott az eszembe – zártam le a mesélést.

Nem akartam részletezni, miket vágott Ted a fejemhez, vagy hogy milyen sűrűn kaptunk össze. Épp elég volt hangosan kimondani nem túl rózsás kapcsolatunk fő jellemzőit.

– Nem gond. Úgyis unatkoztam – mosolyodott el.

Halványan viszonoztam mosolyát, és a pólóját kezdtem figyelni, pontosabban könnyeim nyomát, ami lassan száradt.

– Azért legalább kabátot vehettél volna – jegyezte meg.

– Tegnap a suliban hagytam a táskámmal együtt – válaszoltam lemondóan, és ismét a szőnyegnek szenteltem minden figyelmemet.

Jelenléte, tekintete nem hozott zavarba, a péntek délután emléke viszont igen. Idegesen kezdtem babrálni a meleg takaró szélével, és próbáltam nem gondolni a kis tanteremben történtekre.

– Azt hiszem, tartozom egy magyarázattal – szólalt meg Peter.

Meglepetten fordultam felé. Nem értettem, mire gondolt, és ez bizonyára az arcomra volt írva, mivel folytatta.

– Tegnap talán egy kicsit nyers voltam.

A délután emlékei elöntötték tudatomat, így újra érzékeltem a csalódást, amit okozott.

– Inkább hagyjuk! – vágtam rá gyorsan.

Nem akartam egy újabb kínos és fájdalmas beszélgetést. Főleg nem akkor, mikor végre megnyugodtam kicsit.

– Csak hallgass végig! – kérte.

Méregetni kezdtem. Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Nem akartam több fájdalmas igazságot, kíváncsiságom mégis felélénkült. Hiszen pont azért álltam elé tegnap, hogy magyarázatokat kapjak. Visszaemlékeztem a délután történtekre, a kosármeccsre, a kínos pillanatokra az öltözőben és Cassy határozottságára, amiből erőt merítettem. Lassan bólintottam megadva az engedélyt a folytatásra. Peter pedig bele is kezdett magyarázatába.

– Tegnap jól megleptél. A házibuli elég régen volt, és váratlanul ért a kérdés.

Kíváncsian figyeltem egyre szaporább szívritmussal. Féltem, hogy megismétli azt a bizonyos két szót.

– Elég őszinte vagyok, vagy talán egy kicsit túlságosan is – vigyorodott el. – Csak arra nem gondoltam, hogy te ezt másképp érted.

– Mit lehet ezen másképp érteni? – fakadtam ki hirtelen.

Peter azonban még mindig teljesen nyugodt volt. Továbbra is nekem szentelte minden figyelmét, ahogy egyenesen a szemembe nézett.

– Nem szorult belém túl sok romantika, és nekem egy csók semmit sem jelent.

Meglepetten bámultam rá, és tudtam, hogy teljesen komolyan gondolta.

– Tudom, érzéketlen vagyok meg hasonlók. Már megkaptam párszor.

– Az vagy – vágtam rá.

Peter elnevette magát, és nem ellenkezett. A gombóc a torkomban, mintha elpárolgott volna. Halványan én is elmosolyodtam, de még nem tisztázódott minden, így folytattam a beszélgetést.

– De miért próbálkoztál nálam, ha nem jelent semmit?

Abbahagyta a nevetést, és komolyan nézett a szemembe.

– Megszokás, rutin, vagy hívd, aminek akarod. Hiszed vagy sem, a legtöbb lány erre megy, főleg, ha célozgat.

– Én nem célozgattam – motyogtam zavartan fülig pirulva.

Tényleg csupán félreértettük volna egymást?

– Most már tudom – mosolygott.

Szívverésem egyre gyorsult, és kezdett melegem lenni a takaróban. Rettentő zavarban voltam. Valami azonban még mindig motoszkált a fejemben.

– Ezért nem számít neked egy csók?

Egyre kíváncsibb lettem, hogyan viszonyult az ilyen dolgokhoz. Peter pedig készségesen válaszolt a szokott őszinteségével.

– Nem. Szerintem túlértékelik és kész.

– Túlértékelik?

Peter bólintott, én azonban egyáltalán nem értettem, mire gondolt.

– Az a sok dolog, amit belemagyaráznak, szerintem nem létezik.

Eltöprengve néztem rá. Rezzenéstelen és teljesen komoly volt a tekintete. Agyamban a csókról szerzett összes információ kavargott. Véleményem róla az évek során, ahogy kezdtem felnőni, egyre csak változott. Már én sem hittem annyira varázsában, mégsem lettem teljesen közömbös.

– Ez úgy hangzik, mintha még nem lettél volna szerelmes – gondolkoztam hangosan.

– Mert nem voltam.

Tágra nyílt tekintettel bámultam rá.

– Nem?

Peter csak a fejét csóválta, mintha ez olyan természetes dolog volna.

– Egyik eddigi barátnődbe sem?

– Nem.

Annyira egyszerűen válaszolt, mintha nem is a magánéletéről faggatnám, hanem mondjuk az időjárásról. Nem tudtam túllépni a dolgon.

– És ezt ők tudták?

– Természetesen.

Még meglepettebben néztem rá, és bizonyára elég bamba képet vágtam, mert felkacagott.

– Váltsunk témát, mielőtt teljesen lesokkollak – vigyorgott.

Igyekeztem összeszedni elhagyott államat, és felvenni lazaságát. Egyáltalán nem akartam témát váltani, sőt. A suliban terjengő pletykákból tudtam, hogy volt már jó néhány barátnője, és állítólag az egyik meglehetősen hosszú ideig tartott. Szinte biztos voltam benne, hogy volt már szerelmes, legalább egyszer.

– Csak meglepődtem – magyaráztam. – Azt hittem, hogy legalább az egyik barátnőddel komolyan gondoltad.

Peter abbahagyta a vigyorgást.

– Komolyan is gondoltam.

Megráztam a fejemet.

– Nem igaz. Nem gondolhatod komolyan, ha nem érzel semmit.

– Ki mondta, hogy nem éreztem semmit?

Kíváncsian fürkésztem az arcát.

– Csak azt mondtam, hogy nem voltam szerelmes. Nemcsak szerelemre lehet kapcsolatot építeni.

– Hanem mire? – kérdeztem kíváncsian.

El sem tudtam képzelni egy olyan párkapcsolatot, aminek nem a szerelem az alapja. Számomra ez nélkülözhetetlen feltétel volt.

– Vonzalomra, bizalomra, vagy akár barátságra.

Eltöprengve bámultam rá. Fehér pólóján már alig látszott könnyeim nyomi. Ismételten úgy éreztem, hogy egyáltalán nem ismertem. Állandóan meglepett, nemcsak viselkedésével, hanem gondolkodásával is.

– És mi a helyzet veled? – zökkentett ki gondolataimból.

Kíváncsian néztem rá.

– Voltál már szerelmes?

Arcom pirulni kezdett, így inkább a kockás takaróra irányítottam tekintetemet Peter szürke szeme helyett. Most is az vagyok – szaladt át agyamon a gondolat. Válaszom azonban csak egy apró bólintás volt. Szívem a torkomban dobogott, mivel nem akartam elárulni magam.

– Akkor gondolom, nem értesz egyet.

Megkönnyebbültem, hogy nem kérdezett többet, így fel mertem pillantani. Még mindig kissé kipirult lehetett az arcom, de határozottan válaszoltam.

– Nem, szerintem egy csók igen is számít.

Peter úgy nézett rám, mintha előre tudta volna, hogy ezt fogom mondani.

– De csak akkor, ha van mögötte érzelem – fűztem hozzá.

Elmosolyodott, amitől ismét zavarba jöttem.

– Mi a különbség? – kérdezte kíváncsian.

Kezdtem egyre kényelmetlenebbül érezni magam. Olyan könnyedén beszélt a magánéletéről, míg én fülig elpirultam, pedig csak hallgattam. Le akartam zárni a dolgot. Már így is eleget megtudtam, hogy ismételten új színben lássam a péntek este történteket.

– Nem tudom megmagyarázni – motyogtam. – De biztos vagyok benne, hogy van különbség.

– Ez nem túl meggyőző.

Ismét a takaró szegélyével kezdtem babrálni, mivel nem tudtam, mit válaszolhatnék. Egyszerűen úgy éreztem, hogy van különbség. Hiszen épp ezért utasítottam vissza közeledését házunk küszöbén. Tudtam, hogy az a csók csak nekem jelentett volna nagyon sokat, és ez nem volt elég. Hamis reményeket és még több kétséget váltott volna ki belőlem, és nem felhőtlen boldogságot, amit egy igazi csóktól elvártam.

– Saját tapasztalatokra alapozol, vagy mások romantikus tévképzeteire?

Peterre néztem. Gúnyos mosoly ült az arcán, ami bosszantott, így gondolkodás nélkül adtam választ.

– Így gondolom, és kész, még úgy is, hogy egyáltalán nincs tapasztalatom.

Amint a mondat elhagyta a számat, és Peter szürke tekintete meglepetten irányult rám, fülig elpirultam. Gyorsan a takaró szegélyének szenteltem minden figyelmemet, és reménykedtem, hogy nem hallja szívverésem heves ritmusát, ami a fülemben dübörgött zavaromnak köszönhetően.

– Ez azt jelenti, hogy…

– Az lett volna az első – vágtam rá gyorsan, mielőtt hangosan is kimondja, milyen szánalmasan tapasztalatlan vagyok.

Tudtam jól, hogy a korombeliek már rég átélték az első csók varázsát, vagy épp csalódását. Nekem azonban, mivel nem keltettem fel egy fiú figyelmét sem, nem lehetett részem benne.

– Bocs, hogy majdnem elrontottam.

Felpillantottam a takaróról, és egyenesen Peter szemébe néztem. Komolynak tűnt.

– Semmi baj, végül is nem történt semmi – válaszoltam egy halvány mosollyal.

Aztán tekintetemet a fehér szőnyegre irányítottam, és újra átgondoltam a dolgot. Már teljesen világos volt, mi történt péntek este. Szívem kicsit fellélegzett, hogy végre tisztázódott minden, mégis motoszkált egy makacs kis gondolat agyam egyik szegletében. Peter bocsánatot kért, amiért majdnem elrontotta az első csókomat, én azonban nem értettem vele egyet. Hiába éreztem még mindig, hogy jól döntöttem, mikor visszautasítottam, mégis volt némi kétségem. Peternél tökéletesebbet el sem tudtam volna képzelni. Tőle kapni az első csókot volt romantikus vágyaim csúcsa, főleg így, hogy esélyem is volt rá. Ezt az alkalmat viszont elszalasztottam, így gondolatban búcsút vettem első csókom fantáziájától.

Mivel sikeresen megakasztottam a beszélgetést, a hosszúra nyúlt hallgatásban volt időm gondolkozni. Átgondolni mindent vele kapcsolatban, amit már vagy többtucatszor megtettem. Még mindig nem tudtam kiigazodni rajta. Újra és újra meglepett. Ezzel pedig egyre kíváncsibbá tett. Óvatosan Peterre pillantottam. Csendben ült, és eltöprengve szuggerálta piros bögréjét az üvegasztalon. Pólóján már nyoma sem volt könnyeimnek. Gondolatban mégis felidéztem azt a néhány percet, amit ölelésében tölthettem. Erről pedig eszembe jutott egy kérdés, amit nem haboztam feltenni.

– Miért akadtál ki ennyire?

– Hogy? – nézett rám.

– Miért húztad fel magad azon, amit tettem?

Öntudatlanul is eltakartam bal csuklómat, miközben kíváncsian vártam válaszát. Egyszerűen nem értettem, miért dühítette ennyire az a néhány vágás. Eddig még egyszer sem sikerült felhúznom annyira, mint azon a napon az iskola tetején. Szinte rutinosan veszekedtünk, mégsem tudtam szándékosan kiprovokálni szeme legsötétebb csillogását. Most viszont, csakúgy, mint a tetőn, számomra érthetetlen okból megtettem.

Peter tekintetébe hirtelen szomorúság vegyült, ám mielőtt jobban megnézhettem volna, ismét a bögréjét kezdte bámulni. Hallgatása megrémisztett, ahogy tekintete is. Csupán egyszer láttam eddig szomorúnak egy aprócska cukrászdában, és akkor egy igazán szörnyű történetet mesélt el. Nem akartam rossz emlékeket felidéztetni vele, csak kíváncsi voltam. Már épp bocsánatot akartam kérni meggondolatlan kérdésemért, amikor megszólalt.

– Kössünk alkut!

Még mindig a bögrét bámulta, míg én kíváncsian fixíroztam profilját. Ismertem már arca minden vonalát, mégis valahányszor láttam, igyekeztem egyre jobban elmémbe vésni.

– Milyen alkut?

Peter végre elszakadt a bögrétől, és rám nézett. Tekintete üres volt, de határozott. Szürke szeme ezen árnyalatából tudtam, hogy gondolatait és érzéseit tökéletesen elzárta valahová. Irigyeltem ezt a képességét.

– Válaszolok, ha megígérsz valamit.

Egyre kíváncsibb lettem.

– Mit kellene megígérnem?

Mivel mindig meglepetést okozott, féltem kissé válaszától. Peter azonban egyenesen a szemembe nézett a lehető leghatározottabban, majd megszólalt.

– Ígérd meg, hogy soha többé nem teszed! Meg sem fog fordulni ilyesmi a fejedben.

Elszánt tekintetét a szívembe véstem. Boldog voltam és mérhetetlenül hálás, amiért törődött velem. Bólintottam, aztán hangosan is kimondtam.

– Megígérem.

Elégedettnek tűnt egy pillanatra, majd hátradőlt a kanapén, és a velünk szemben álló tévé fekete képernyőjét kezdte nézni. Hiába igyekezett laza maradni, láttam megfeszülni vállát, ahogy vett egy mély lélegzetet, majd belekezdett a mesélésbe, hogy teljesítse az alku ráeső részét.

– Szerintem nincs önzőbb dolog, mint az öngyilkosság. Aki ilyet tesz, az nem törődik senkivel. Nem gondol sem a családjára, sem a barátaira, csak saját magára.

Érdeklődve figyeltem Peter profilját.

– Ismerek valakit, aki teljesen komolyan gondolta, nem úgy, mint te.

– Ki az? – szaladt ki számon a kérdés.

Peter továbbra is a tévé képernyőjét bámulta, míg válaszolt.

– Az lényegtelen. Mindenkitől ugyanakkora önzőség.

Egy kis haragot éreztem a hangjában, így nem faggattam többet. Inkább csendben vártam, hogy folytassa.

– Úgy gondolta, nincs értelme tovább élnie, mert nem tudott szembenézni a gondjaival. Elmenekült, és meg sem próbált küzdeni.

Peter arca rezzenéstelen volt, ahogy beszélt, mégis megfeszített válla elárulta, hogy egyáltalán nem hagyta hidegen a dolog.

– Felvágta az ereit mindkét csuklóján, és várta a halált. Se búcsúlevél, se figyelmeztetés, csak megtette.

Megborzongtam még a meleg takaró ölelésében is. Én sosem gondoltam komolyan, sőt meg sem fordult a fejemben, hogy akár bele is halhatok, ha túl messzire megyek. Számomra a karcolások inkább az életet jelentették, hiszen ezek mutatták, hogy valóban létezem. A fizikai fájdalom ébresztett rá életemre.

– Én találtam rá.

Döbbenten bámultam Peter profilját, ám egy arcizma sem rándult. Továbbra is érzéketlennek tűnt. Szerettem volna a szemébe nézni, hogy lássam, mi zajlik odabent a felszín alatt.

– Az öngyilkosok sosem gondolnak erre. Nem törődnek azzal, ki fogja majd megtalálni őket, és hogy ezzel mennyire megbántanak másokat.

Már teljes mértékben megértettem, miért volt ennyire dühös rám. Aggódtam miatta. Az pedig, hogy továbbra sem láttam egy szikrányi érzelmet sem az arcán, megrémített.

– Szerencsére egész jól kezelem a problémákat, és egyből hívtam a mentőket. Épp idejében értek ki, és sikerült megmenteniük. Még néhány perc és elvérzett volna.

Nem tudtam, mit válaszoljak erre, sőt azt sem tudtam, kellene-e. Hiába szerettem volna valami megnyugtatót, vagy biztatót mondani, egy szó sem hagyta el a számat. Csak néztem rá továbbra is szomorúan, amiért ilyen szörnyű dolgot kellett átélnie. Peter ezzel lezártnak tekintette az alku ráeső részét, és nem folytatta tovább. Hosszú és számomra ijesztő csend állt be kettőnk között. Nem akartam faggatni, mivel már így is eleget hallottam, hogy tudjam, fájdalmas dolgot hoztam fel. Hiába volt rezzenéstelen az arca és üres a tévé képernyőjére irányuló tekintete, tudtam, hogy belül egész más zajlott. Szomorú volt és dühös, ebben biztos voltam.

Szégyelltem magam. Nemcsak azért, amiért feltéptem egy régi sebet, hanem azért is, amit tettem. Ostoba voltam, és bele sem gondoltam a következményekbe. Hiszen, mi történt volna, ha véletlenül túl messzire megyek? Mi lett volna, ha meghalok? Mit érezhetett volna az, aki megtalál vérbe fagyva? Hiába reagált anyám ridegen, amikor meglátta a karcolásokat, tudtam jól, hogy ha meghalnék, mérhetetlen fájdalmat okoznék neki. Ezt pedig nem akartam. Bár a kapcsolatunk távol állt a tökéletestől, attól még az anyám volt, akit szerettem. Annak pedig, akit szeretek, semmiképp sem akartam fájdalmat okozni.

– Soha többé nem teszem – ígértem meg ismét.

Peter rám nézett. Szürke tekintete visszanyerte eredeti csillogását, és halványan elmosolyodott.

– Nagyon helyes.

Viszonoztam mosolyát. Egy ideig csak néztük egymást csendben. Egyikünk sem akarta folytatni a témát. Én mégsem tudtam másra gondolni. Aztán közelsége, hisz csupán egy karnyújtásnyira ült mellettem, gyönyörű szeme és az eső egyenletes kopogásának hangja az ablaküvegen, másfelé terelte gondolataimat. Nem bírtam tovább a hallgatást.

– Szombat este van. Miért vagy itthon?

– Tudod, az emberek többsége nem szeret bőrig ázni.

Szúrósan néztem rá, de meg is könnyebbültem, hogy ismét minden a régi volt.