Kedvencekhez adás
91

Revulsion

46. Fejezet

A fekete bőrkanapé kényelmét és a kockás takaró melegét élvezve tekintettem körbe újra és újra a hatalmas nappaliban. Szívem teljesen megnyugodott, és elmém is képes volt békés gondolatokat produkálni. Néztem a kanapé mögött terpeszkedő hatalmas szekrényt, ami zsúfolásig volt pakolva könyvekkel. Minden egyes kötet meglehetősen vastagnak tűnt, és a címük alapján elég unalmasnak is. A büntetőjog számomra nem volt túl izgalmas olvasmány.

– Nézz körül nyugodtan! – szólalt meg Peter.

A boltívnek dőlve nézett rám. Csupán néhány percre hagyott magamra, míg elvitte a bögréket a szemközti helyiségbe, ami biztosan a konyha lehetett. Bólintottam, és kihámoztam magam a puha takaró öleléséből. Jólesett egy kis mozgás, így megkerültem a kanapét, és közelről is megszemléltem a hatalmas polc tárgyait. Megérzéseim nem hagytak cserben. Valóban vaskos és unalmas kötetek álltak katonás sorban, és ahogy leemeltem egyet, és belelapoztam, nyomasztóan száraz olvasmánnyal találtam szembe magam. Gyorsan be is csuktam, és visszatettem a helyére, majd Peter felé fordultam.

– Apukád nincs itthon, ugye?

Peter továbbra is a boltívnek támaszkodva bólintott.

– Nem akarok kellemetlenséget okozni, ha hazaér – folytattam.

Már rég gondolnom kellett volna erre, mégsem tettem. Túl sok mindent voltam kénytelen feldolgozni. Meg kellett küzdenem érzelmeimmel és makacs kis gondolataimmal, majd egy meglepő és szomorú történettel. Ezek mellett eltörpült egy olyan apróság, mint Peter apjának holléte.

– Emiatt ne aggódj – válaszolta.

Kíváncsian néztem rá. Fehér pólóján már nyoma sem maradt könnyeimnek.

– De meg kell majd magyaráznom, mit keresek itt, és miért van rajtam a ruhád – folytattam.

Már a gondolattól is zavarba jöttem. Eddig még nem találkoztam Peter apjával, és nem akartam épp egy ilyen furcsa helyzetben bemutatkozni neki.

– Reggelig majd kitalálunk valamit – lökte el magát a boltívtől.

– Reggelig?

Peter vigyorogva sétált beljebb, majd lehuppant az egyik bőrfotelre.

– Reggel hat-hét körül szokott hazaosonni – vigyorgott még mindig.

Nem értettem, mit talált ennyire mulatságosnak.

– Osonni? – kérdeztem kíváncsian, míg közelebb léptem a kanapéhoz.

– A titkos barátnőjétől.

Elértem a kanapét, és visszavackoltam magam a takaró melegébe, de már nem húztam egészen a nyakamig.

– Mitől titkos?

Végre volt miről beszélgetnünk, így nem hagytam beállni a csendet.

– Attól, hogy senki sem tud róla.

Szememet forgattam, míg Peter csak vigyorgott. Pajkosan csillogott a tekintete, amitől nekem is egy mosoly kúszott az arcomra.

– Leszámítva téged – piszkálódtam.

– Hivatalosan nem tudok róla.

– És nem hivatalosan?

Peter hátradőlt a fotelben. Azt hittem, nem válaszol, mégis megszólalt.

– Nem hivatalosan az apám szombat estéit egy csinos ügyésszel tölti, úgyhogy hajnal előtt nem kell számítanunk rá.

Meglepődtem, hogy ilyen könnyedén beszélt, és még mindig vigyorgott.

– És te erről honnan tudsz? – faggattam kíváncsian.

Élveztem, hogy olyan dologról beszélgettünk, ami egyikünket sem érintette személyesen. Peter kivételesen készséges partnernek bizonyult hozzá. Előredőlt a fotelben, mintha egy titkot készülne megosztani velem.

– Egyszer koncertről jöttem haza vasárnap hajnalban. Az apámmal együtt értünk az ajtóhoz. Én a liftet használtam, ő meg lépcsőzött, nehogy észrevegyék.

Mosolyogva hallgattam.

– Annyira meglepődött, hogy meg se kérdezte, merre jártam, egyből magyarázkodni kezdett. Borzalmasan hazudik.

Örültem, hogy Peter végre vidám volt.

– De ez titok – kacsintott.

Felkacagtam. Jó érzés volt nevetni a sok sírás után. Kiélveztem a pillanatot, és jól szemügyre vettem Peter vidám arcát. Sokkal jobban állt neki ez, mint az a rideg maszk, amit nemrég viselt. Szürke szemébe életteli csillogás költözött, és mosolya jobban felmelegített, mint a puha takaró.

– Ezek szerint, nem zavar, hogy az apukád randizik – folytattam a beszélgetést.

– Egyáltalán nem.

Bólogattam, bár kicsit azért meglepődtem. A többség nehezen viseli, ha új szülőjelölt kerül a képbe. Nekem is voltak gyerekes féltékenységi problémáim anyukám korábbi lovagjaival. Kezdetben Tedet is csak azért nem kedveltem, mert nem az apukám volt. Aztán persze a dolog megváltozott, és elkezdtem önmagáért utálni.

– Jó, hogy ilyen könnyen veszed a dolgot – jegyeztem meg.

Eltöprengve a szőnyeget kezdtem szemlélni. Olyan keveset tudtam róla, hiszen még az apukájával sem találkoztam soha. Szerettem volna jobban megismerni, megtudni, mi rejtőzik legbelül. Mégsem mertem faggatni. Féltem, hogy ismét kényes pontra terelem a beszélgetést, ha a családjáról kérdezem.

– Majdnem elfelejtettem – állt fel hirtelen a fotelból.

Kíváncsian pillantottam rá, és figyeltem, ahogy átsétált a nappalin, majd eltűnt az egyik szobában. Néhány perc múlva tért vissza egy hatalmas kartondobozzal a kezében. Aztán megállt előttem, és letette a dobozt az üvegasztalra.

– Akartam adni valamit, de még nem találtam meg – magyarázta, míg kinyitotta.

Meglepetten néztem rá. Adni, nekem? Peter a dobozban matatott, majd elkezdte kipakolni tartalmát. Nagy kupac lapokat bányászott elő belőle, és tette őket az üveglapra. Nem bírtam kíváncsiságommal, ezért felvettem az egyiket. Egy kotta volt. Aztán, ahogy jobban megnéztem az asztalon heverő egyre több papírt, megállapítottam, hogy mindegyiken egy-egy dal kottája szerepelt, hol nyomtatva, hol kézzel írva. Peter nagy lendülettel egyszerűen kiborította a doboz maradék tartalmát az asztalra. A lapok némelyike a fehér szőnyegen kötött ki, ám ez őt nem zavarta.

– Válogass kedvedre! – mondta, majd lehuppant a kanapé túlsó felére.

Értetetlenül bámultam rá, míg kíváncsiságom felül nem kerekedett zavaromon. A lapokra pillantottam, majd kibújva a puha takaróból, közelebb húzódtam az asztalhoz, és jobban megnéztem őket.

– Mit akartál adni? – kérdeztem, míg a kottákat rendezgettem.

Hihetetlenül széles választék volt minden zenei stílusból.

– Nirvana számokat, de nem találtam. Elhagyhattam valahol, vagy valakinek kölcsönadtam. Már nem emlékszem.

A kisebb kupac összerendezett lapot szemléltem a kezemben. Beatles, Mozart, Pink Floyd és The Offspring dalok voltak.

– Beatlest hallgatsz? – kérdeztem.

– Néha.

Meglepetten bámultam rá.

– És Mozart?

Peter elvigyorogott.

– Nem nézted volna ki belőlem, mi?

Megráztam a fejemet, mire felkacagott. Valóban nem erre számítottam. Előttem mégis minden évtized slágere felelhető volt a komolyzenétől a punkig.

– Azt hittem, a rock áll közel hozzád – magyaráztam.

Kissé zavarba hozott, hogy ismételten meglepett. Újra és újra rá kellett jönnöm, hogy cseppet sem ismerem.

– Miből gondoltad? – kérdezte kíváncsian.

Még mindig mosolygott, aminek nagyon örültem.

– Csak rád kell nézni. Hosszú haj, bőrdzseki.

– Micsoda előítéletek.

Zavartan pillantottam a kezemben tartott kottákra. Talán tényleg túl könnyen ítéltem meg. Kezdtem mindenben elbizonytalanodni.

– A tanárom szerint, ismerj meg minden stílust, mielőtt beskatulyázod magad.

Kíváncsian néztem rá. Ő is közelebb húzódott az asztalhoz, és elkezdte összeszedni a szőnyegre került kottákat, míg folytatta.

– Először nem értettem, minek nekem Mozart meg hasonlók, aztán megszerettem.

Eltöprengve figyeltem, ahogy a többi közé tette az összeszedett lapokat, majd rám emelte tekintetét.

– Szeretem a zenét és kész. Legyen a hét slágere, vagy párszáz évvel korábbi.

Elmosolyodtam, és kezdtem megérteni. Én is hasonlóképp vélekedtem a dologról, hiszen azt hallgattam, ami tetszett, és nem foglalkoztam a különböző besorolásokkal.

– De mi bajod a dzsekimmel?

– Semmi. Szeretem a dzsekidet – kacagtam.

Olyan jól éreztem magam, hogy egyáltalán nem hozott zavarba közelsége. Nyugodtan bámultam bele szürke szemébe, majd a többi kottát is felmértem. Tényleg nagyon széles volt a választék. Csak rendezgettem a kottákat, és ámultam a különböző stílusok sokaságán. Volt köztük olyan, amit ismertem és persze olyan is, amit nem. Bár zenei tudásomat nem nevezhettem tökéletesnek, annyit mégis meg tudtam állapítani, hogy nem épp a legkönnyebb dalok voltak.

– Mindet el tudod játszani? – kérdeztem.

A kezemben épp a The Kniks „You really got me” című dalát tartottam.

– Kottával igen. Fejből csak Nirvanát.

Érdeklődve pillantottam rá. Visszaemlékeztem, milyen könnyedén pengette unokatestvérem gitárját, miután befejeztük a házi dolgozatot. Szerettem volna újra hallani. Tekintetemet ismét a kottára irányítottam a kezemben, és erősen szuggerálni kezdtem. Ismerősnek tűnt a cím, ám a dallam nem akart az eszembe jutni. Vettem néhány mély lélegzetet, és összeszedve bátorságomat Peter felé fordultam.

– Eljátszanád? – nyújtottam felé félénken a kottát.

Szürke szemétől zavarba jöttem, így tekintetemet inkább kissé reszkető kezemre irányítottam. Aztán Peter elvette tőlem a lapot, így rá mertem pillantani. Mosolygott. Szívem heves tempót diktált, és csak néztem rá, míg felkelt a kanapéról, és csendesen átvágott a nappalin, hogy egy szobában eltűnhessen néhány percre. Míg magamra maradtam, a szívverésem nem lassult. Az egész lakás az ő jelentétét sugározta felém, és kedvessége hihetetlenül boldoggá tett. Viszonzatlan érzelmeimet nem tartottam nyomasztónak. Nekem bőven elég volt, hogy szóba állt velem. Aztán Peter visszatért egy akusztikus gitárral a kezében. Csupán a színében tért el a szobám egyik sarkában pihenőtől. Visszaült a kanapéra, és elhelyezkedett a gitárral. Néztem, ahogy gyorsan behangolta, majd megszemlélte a kottát. Minden figyelmemet neki szenteltem és vártam, hogy felcsendüljön a dallam.

Peter szó nélkül játszani kezdett. Ismételten természetes könnyedséggel fogta le a húrokat, és pengetett, miközben tekintetét a lapkupac tetején pihenő kottán tartotta. Élveztem a dallamot, ami ismerősnek tűnt, és elmerültem a kellemes érzésben, ami a lelkemre telepedett. Úgy éreztem, mintha minden megszűnt volna körülöttünk. Csak a zene volt, ami kitisztította elmémből a kétségeket és a sok rossz emléket. Helyükre pedig kellemes mámor került. Kizárólag Petert láttam, ahogy nekem játszott. A dallam véget ért, ám lelkem nyugalma megmaradt.

– Köszönöm – szólaltam meg.

Peter mosolyogva nézett rám a gitárra támaszkodva.

– Egyéb kérés?

Gyorsan felemeltem az első kezem ügyébe kerülő lapot, és rá sem pillantva nyújtottam felé. Készségesen elvette, majd pengetni kezdett. Ez most egy lassabb dallam volt, de ugyanúgy élveztem, ahogy az előzőt. Közben pedig tovább keresgéltem az üvegasztalon heverő kották között. Nem akartam, hogy abbahagyja, így összegyűjtöttem még néhányat, mire véget ért a szám. Aztán már nyújtottam is felé a következőt, egy Beatles számot. Peter pedig szó nélkül játszott nekem legnagyobb örömömre, így hosszú percekig hallgathattam a csodálatos dallamokat. Hihetetlen tehetsége volt hozzá. Egyszer sem hibázott, és gyakorlott rutinnal fogta le a húrokat. Közben pedig egy újabb arcát ismerhettem meg.

Tekintetében, ami követte a lapokon szereplő akkordokat, egy egészen másfajta csillogást vettem észre. Szinte átszellemült, ahogy beleélte magát a zenébe, és tudtam, hogy észre sem veszi, mennyire bámulom. Vonásai kisimultak, hiszen legalább annyira élvezte a gitár pengetését, mint én. Olyan volt, mintha egy külön világban lenne, ahol csak a zene létezik, semmi más. Nem tudom, hány számot játszattam el vele, de bizonyára elég sokat, mivel egy nagyot nyújtózkodva dőlt hátra Beethoven egyik gyönyörű műve után.

– Tehetséges vagy. Többet kellene foglalkoznod vele – jegyeztem meg.

Még mindig nem értettem, hogyan tudta abbahagyni a gitározást, mikor ilyen kiváló érzéke volt hozzá. Peter nem válaszolt, csak letette maga mellé a gitárt, és kissé összerendezgette a lapkupacot az asztalon. Bosszantott, amiért semmibe vette dicséretemet. Aztán felállt a kanapéról.

– Kérsz valamit inni? – kérdezte.

Megráztam a fejemet. Csupán magyarázatot szerettem volna. Peter a boltív felé vette az irányt, ahol el is tűnt néhány percre, majd egy nagy pohár vízzel és egy tollal tért vissza. Belekortyolt a pohárba, majd nem foglalkozva a sok kottával, letette a lapokra, és tollat ragadva írni kezdett az első kezébe kerülő lap üres hátuljára. Kíváncsian figyeltem. Néhány perc múlva letette a tollat, és felém nyújtotta a lapot.

– Nem hiszem, hogy megtalálom a kottákat – mondta, míg elvettem.

Mosolyogva néztem rá, miután elolvastam Peter szép kézírásával a „Smells like teen spirit” című szám kottáját.

– Valószínűleg Szivacsnál van a többi. Semmit se adj neki kölcsön, mert nem kapod vissza!

Nevetni kezdtem, ahogy eszembe jutott Szivacs vörös tarajával és sok piercingjével. Aztán felidéztem, ahogy énekelt, majd ahogy táncolt velem. Még senki sem volt ennyire közvetlen velem. Az emberek többsége tartotta a két lépés távolságot, ám ő nem.

– Tényleg együtt kezdtetek gitározni? – kérdeztem.

Peter bólintott, majd újra kezébe vette a poharat. Míg megitta a maradék vizet is, elgondolkoztam kicsit. Szivacs jó témának bizonyult, így nem haboztam kérdezni.

– És milyen volt akkor?

– Szivacs?

Bólintottam. Érdekes egyéniségnek találtam, ám inkább az érdekelt, hogy Peter mit gondolt róla.

– Nagyjából akkora idióta, mint most – vigyorgott.

– Elég különös figura.

– Különös? Nem, szerintem teljesen átlagos.

Meglepetten bámultam rá, mire elnevette magát.

– Igen, teljesen átlagos a tűzvörös égnek meredő haj meg az egész ékszerboltnyi piercing – jegyeztem meg gúnyosan.

Peter tovább kacagott.

– Pedig a piercingjei felét sem láttad.

– Inkább nem akarom tudni!

Csak vigyorgott, míg én hátradőltem a bőrkanapén. Annyira kényelmes volt.

– Nem volt mindig ilyen – szólalt meg újra.

Fejemet a háttámlára hajtottam, és lábamat magamhoz közelebb húzva néztem rá.

– Mikor először láttam, szinte kopasz volt talpig feketében ékszerek nélkül.

Megpróbáltam elképzelni kevés sikerrel.

– Épp az utálom a világot korszakát élte.

Szivacsot életteli, vidám srácnak ismertem meg, így kihívást jelentett elképzelni a régi énjét. Hiába próbálkoztam, csak széles mosolyát láttam a megcsillanó ezüstkarikával.

– Mindenkinek van olyan – jegyeztem meg.

Peter bólintott.

– A gimi már csak erre való – vigyorgott rám.

Felidéztem gimiben töltött éveim emlékeit. Nem voltak túl rózsásak, ám egy cseppet sem vigasztalt, hogy másoknak sem. A többség előbb, vagy utóbb megtapasztalhatta a többiek gúnyolódását, piszkálását, vagy épp a kiközösítés magányát. Senki sem volt biztonságban, még a népszerűbb tanulók sem.

– Valahogy nem tudom elképzelni, hogy Szivacsot piszkálják az osztálytársai – jegyeztem meg eltöprengve.

Olyan élénk srác volt, és annyira bátran szólt vissza Peternek, hogy biztosra vettem, meg tudja védeni magát, ha szükséges.

– Akkor nem túl élénk a fantáziád.

– Lehet. De miért bántanák pont őt? – kérdeztem kíváncsian.

A lámpafény egyre jobban zavarta a szememet, így kissé hunyorogva néztem Peterre a kanapé túloldalán.

– Próbálj meg természetes vörös hajszínnel érvényesülni, miközben a tanárok zseninek tartanak.

Meglepetten pislogtam.

– Azt hittem, festi a haját.

Túl élénknek találtam a tűzvörös árnyalatot ahhoz, hogy eredeti legyen.

– És miért tartják zseninek? – folytattam a faggatózást.

– Mert az. Hihetetlen memóriája van, csak épp arra nem szokott emlékezni, hogy mit ígért másoknak.

Kissé elszégyelltem magam, amiért bár akaratlanul, előítéletekre alapoztam. Ahogy a hajszínét tévesen ítéltem meg, úgy az eszét is. Talán a sok piercing, vagy a meglehetősen szakadt megjelenése miatt, nem feltételeztem róla, hogy jó tanuló lenne.

– Nekem nem tűnt osztályelsőnek.

– Nem csodálom. Rettentően lusta és egyáltalán nem érdekli a tanulás.

Egyik osztálytársam jutott az eszembe még általánosból. Már több éve nem láttam, mégis az ő arcát idéztem fel. Szeplős volt és mindig kócos. A tanárok folyton azzal nyaggatták, hogy többre vinné. Nekem persze más volt a véleményem, elvégre az a srác, aki az órák többségét átaludta, és szünetekben az iskolaudvar padjait dekorálta egy bicskával, nem ébresztett bennem túl sok bizalmat. Ráadásul a jegyei sem voltak közepesnél jobbak, a tanárok mégis váltig állították róla, hogy igazi tehetség. Ahogy előttem lebegett az arca, és felidéztem általánosban szerzett emlékeimet, egyre fáradtabbnak éreztem magam. Aztán már csak azt vettem észre, hogy újra és újra lehunytam a szememet, hogy enyhítsem a lámpafényt.

Mivel nem kérdeztem többet, Peter lezártnak tekintette a beszélgetést, és hosszúra nyúlt pislogásaim között figyeltem, ahogy elkezdte összeszedni a kottákat. Apró gombóccá húztam össze magam a kanapén, és tovább küzdöttem a fénnyel, míg az összes lapot visszatette a dobozba.

– Későre jár – hallottam kellemes hangját, míg pihentettem szememet.

Csak hümmögtem válaszul, majd jobbommal megdörzsöltem az arcomat, és igyekeztem összeszedni magam. Egy nagy ásítás kíséretében egyenesedtem ki a kanapén, ami olyan puha és kényelmes volt, hogy legszívesebben örökre ottmaradtam volna. Peter épp a doboz tetejét hajtogatta be. Az egész szoba vakítóan fényesnek tűnt, míg az ablaküvegen túl teljes volt a sötétség, és az eső egyenletes kopogása még mindig nem lankadt.

– Aludhatsz a szobámban.

Meglepetten néztem Peterre.

– Nem vagyok álmos – vágtam rá elnyomva az újabb ásítást.

Peter kétkedve nézett vissza rám, ami bosszantott. Igyekeztem minél élénkebbnek tűnni, így kihúztam magam a kanapén, míg újra megszólalt.

– Én viszont igen.

– Akkor talán ideje mennem.

Bár semmi kedvem nem volt hazamenni, főleg úgy, hogy nagy valószínűséggel nem jutnék be a házba, mégsem mertem maradni.

– Késő van, és még mindig esik – jegyezte meg Peter.

Nagy sóhajjal néztem a sötét ablakokra, amelyeken monoton ritmusban doboltak az esőcseppek.

– De nem aludhatok itt – ellenkeztem.

Úgy éreztem, már így is bőven kimerítettem a vendégszeretet fogalmát.

– Miért?

– Mert nem – vágtam rá egyből.

Peter elővette azt a gúnyos mosolyát, amivel állandóan feldühített. Úgy nézett rám, mint egy hisztis óvodásra, aki nem ért a szép szóból.

– Ennél jobb indokot mondj!

Dühösen szegtem fel a fejemet, és meredtem rá. Az üvegasztal mellett állt, egyik kezével a dobozon támaszkodva azzal a bosszantóan pimasz mosolyával.

– Nem akarok aludni – makacskodtam.

– Talán más terveid vannak?

Az arcom lángvörösre gyúlt az egyszerre rám törő düh és zavar miatt, így elkaptam tekintetemet, és a fehér szőnyeget bámulva morogtam.

– Idióta.

Peter erre felkacagott, ami csak még jobban bosszantott.

– Nem fogok reggelig virrasztani – szólalt meg ismét.

Mivel már nem nevetett, felpillantottam rá. A gúnyos mosoly végre lehervadt az arcáról, és komolyan nézett a szemembe szürke tekintetével.

– Aludhatsz a szobámban, én meg majd a kanapén alszom.

Már nyitottam a számat az ellenkezésre, mikor megelőzött.

– Van kulcs, nyugodtan bezárhatod, bár nem vagyok alvajáró.

Kénytelen voltam elnyomni egy újabb ásítást, míg átgondoltam a dolgot. Valóban muszáj volt maradnom, ez mégis annyira zavarba ejtett. Hiszen eddig a rokonaimon kívül, még senkinél sem aludtam, főleg nem egy fiúnál.

– Nekem is jó a kanapé, nem akarlak kitúrni – motyogtam zavartan.

Nem tudtam, mit tegyek egy ilyen helyzetben. Hiszen váratlanul állítottam be hozzá, ráadásul szinte szó szerint kisírtam magam a vállán, és egész éjszaka szóval tartottam, most meg még az ágyát is elfoglalom. Ez jóval túlment az illendőség határán.

– A kanapé az enyém.  Jobb, ha én magyarázkodom az apámnak, ha hazaér.

Már megint elfeledkeztem Peter apjáról. Az érv pedig megtette hatását, így megadóan bólintottam.

– Akkor gyere! – lépett el az asztal, illetve a doboz mellől.

Nem volt más választásom, és valóban nagyon fáradt és álmos voltam, így szó nélkül álltam fel, és szegődtem a nyomába. Átvágtunk a nappalin, elhaladtunk a magas ablakok mellett, amelyeken esőcseppek folydogáltak, majd gyűltek össze a mögötte álló erkélyen, aztán egy faajtó előtt kötöttünk ki.

– Bocs a rendetlenségért – jegyezte meg Peter, míg kinyitotta az ajtót, és felkattintotta a villanyt.

Érdeklődve léptem be a szobába, ami valóban elég rendetlen volt. Peter próbált segíteni a látképen kevés sikerrel. Arrébb rugdosott néhányat a padlón heverő könyvekből, és a kisebb kupac ruhát, ami az ágyon pihent, felnyalábolta, majd egyszerűen behajította az egészet a szekrénybe.

– Kicsit szétszórt vagyok – mondta egy halvány mosollyal.

– Látom.

Nem sértődött meg gúnyolódásomon, csak az ajtóhoz lépett.

– Nyugodtan bezárhatod. Jó éjt!

Aztán becsukta az ajtót, és már magamra is hagyott rendetlen birodalmában. Nem bámészkodtam, mivel túlságosan fáradt voltam, így egyből az ajtó mellé léptem. Meg sem fordult a fejemben, hogy ráfordítsam a kulcsot. Bíztam Peterben. Csak lekapcsoltam a villanyt, ami már nagyon zavarta a szememet, aztán átbotorkáltam a sötét szobán, belerúgva jó néhány valamibe, míg elértem az ágyat. Elnyúltam rajta, és egy mosollyal fúrtam arcomat a párnába, amin Peter illatát érezhettem. A kimerültség mázsásan nehezedett végtagjaimra, így bevackoltam magam a takaróba, mély lélegzeteket vettem a kellemes illatból, és rögtön álomba merültem.