Kedvencekhez adás
141

Revulsion

47. Fejezet

Bárányokról álmodtam. Egy nagy zöld mezőn legelték a mosolygós, színes virágokat. Mintha én rajzoltam volna őket a pasztellkrétáimmal. Felismertem az árnyalatokat, és épp azon gondolkoztam, mi hiányzik még a képről, mikor hirtelen felébredtem.

A lágy reggeli napfény nem esett túl jól, így átfordultam jobb oldalamra, miközben a fejemre húztam a takarót. Még mindig a bárányokra gondoltam, ahogy bárgyún vigyorogni kezdtem. Peter illatát éreztem, ami nem igazán illet bele álmomba, így kezdtem azt hinni, újra elaludtam. Aztán azon töprengtem, miért balról jön a napfény, mikor az ágyam másik oldaláról kellene érkeznie. Amint ezt végiggondoltam, és elhessegettem az utolsó bárányt is, végre kinyitottam a szememet. Igaz, ez cseppet sem segített, mivel a takaró alatt nem láttam túl sokat. Viszont ezzel biztosítottam éberségemet, amihez nem illett Peter kellemes illata. Már kezdtem úgy vélni, hallucinálok, mikor végre helyükre kerültek gondolataim. Visszaemlékeztem mindenre. A pénteki kosármeccsre és annak következményeire, a veszekedésre mostohaapámmal, a szakadó esőre és persze Peterre. A kép így összeállt, és kibújtam a takaró alól.

Valóban balról jött a napfény egy széles ablakon át, amin a fehér csipkefüggönyön kívül két sötétkék másik is lógott. Az ablak előtt egy íróasztalt láttam zsúfolásig tele különféle dolgokkal a laptoptól a füzeteken át egy bögréig. A reggeli fény megcsillant a fehér porcelánon, ahogy tekintetem továbbhaladt az asztal előtt álló székre, amelynek háttámláján néhány ruhadarab lógott, majd a szoba túlsó oldalán álló krémszínű szekrényre. Mivel a szekrény pont szemben helyezkedett el az ággyal, kényelmesen bámulhattam, bár nem bizonyult túl érdekesnek az összesen három polcával, amin csupán néhány tárgy foglalt helyet. Tekintetem így gyorsan továbbvándorolt a szűkebb környezetre, ami körülvett.

Hátamra fordultam, és meglepetten vettem észre négy polcot a fejem fölött. Eddig fel sem tűntek, pedig meglehetősen zsúfoltak voltak a sok könyvtől. Kicsit ijesztőnek találtam az egyik vaskos kötetet a szélén, mivel úgy látszott, bármelyik pillanatban a fejemre pottyanhat. Nyújtóztam egyet, és tovább szuggeráltam a veszélyforrást a világoskék falon. Aztán figyelmemet az ágy vége kötötte le. Pontosabban az ágy lábánál lévő sarok, ahol egy gitártokba csomagolt hangszer pihent. Felültem az ágyon, hogy jobban megszemlélhessem, így észrevettem egy másik üres gitártokot közvetlenül mellette. Nem bírtam kíváncsiságommal, és kibújva a takaró alól, az ágy végébe húzódtam. Az üres tokkal nem foglalkoztam, elvégre tudtam jól, hogy ahhoz az akusztikus gitárhoz tartozott, amin tegnap este Peter játszott. A másik tartalma azonban kérdéses volt. Kíváncsian kezdtem el lehúzni cipzárját, ami mögül újabb gitár tűnt elő, méghozzá egy elektromos darab. Nem igazán értettem ehhez a típushoz, így inkább visszahúztam a cipzárt, és elhatároztam, hogy kifaggatom róla Petert valamikor. Ahogy eszembe jutott Peter, az ajtó felé néztem. Pillantásom azonban az ágy túlsó végén állapodott meg, az ott álló éjjeliszekrényen, ami bár idáig az orrom előtt volt, szó szerint, mégsem vettem észre. Igaz, csupán egy Stephen King könyv és egy óra állt rajta, mégis hirtelen ez bizonyult a legfontosabb bútornak az egész szobában. Az óra ugyanis nyolc óra öt percet mutatott.

Úgy ugrottam talpra, mint akit megcsíptek. Már reggel volt, és otthon kellett volna lennem, én mégis csak bámészkodtam a szobában. Gyorsan összeszedtem minden gondolatomat, és az ajtóhoz siettem kikerülve a padlón heverő tereptárgyakat, amelyek többsége könyv, vagy magazin volt a páratlan zoknik mellett. Aztán óvatosan és lassan kinyitottam résnyire, majd kikukucskáltam rajta. Nem láttam mozgást, így halkan kiosontam a nappaliba.

A reggeli napfénytől, ami a hatalmas ablakokon át szűrődött be, ismételten nagyon tágasnak találtam a helyiséget. A fehér, puha szőnyeg szinte világított a fekete bútorok között. Az üvegasztalon még mindig egy nagy kartondoboz állt, és az egyik fotelnek támasztva megpillantottam a gitárt is. Lábujjhegyen közelebb osontam a szőnyeghez és a kanapéhoz. Peter még aludt. Feje a karfán pihent, és sötét tincsei szabadon vették körbe az arcát. Az egyik épp a szemére lógott, és erős késztetést éreztem, hogy kisimítsam onnan, de sikerült leküzdenem. Egyenletesen vette a levegőt, így biztosra vettem, hogy mélyen aludt. Jobb keze a mellkasán pihent, míg a balt kinyújtóztatta maga mellett a kanapé háttámlájához préselve. A piros kockás takaró csupán a térdét fedte, míg a többi része a padlón volt. Csak néztem néhány hosszú pillanatig. Olyan békés volt az arca, és olyan megnyugtató volt légzése ritmusát figyelni.

Ismét eszembe jutott, mennyire elszaladt már az idő, így erőt vettem magamon, és megindultam a fürdőszoba felé. A szőnyeg szélén azonban megtorpantam, és visszaosontam a kanapéhoz. Óvatosan felnyaláboltam a takarót, és gondosan Peterre terítettem. Nem akartam felébreszteni, így csak a mellkasán nyugvó kezéig húztam. Miután megbizonyosodtam róla, hogy még mindig egyenletesen vette a levegőt, továbbmentem a fürdőszobába.

A ruháim még mindig a törülközőszárítón pihentek, ami kiváló munkát végzett, mivel teljesen megszáradtak. Kibújtam a kölcsönkapott ruhadarabokból, felvettem a sajátjaimat, majd megszemléltem magamat a tükörben. Bár kicsit sápadt voltam, kipihentnek tűntem. Igazán jól aludtam Peter ágyában. Egyedül a hajam rontotta az összképet, ami egy szénaboglyára hasonlított kuszaságával. A fürdőszobaszekrényen azonban találtam egy fésűt, amit nem haboztam kölcsönvenni, és rendbe szedtem kicsit tincseimet. Miután szalonképesnek ítéltem magam, kezemben az összehajtogatott kölcsönruhákkal elhagytam a fürdőszobát. Halkan átvágtam a nappalin, miközben nyugtáztam, hogy Peter még mindig békésen és mélyen aludt. Ahogy haladtam a szőnyegen, az üvegasztalon, a kartondoboz mellett egy lapot vettem észre. Gyorsan felvettem, gondosan összehajtogattam, és a zsebembe csúsztattam, majd visszamentem a szobába.

Összerendeztem az ágyat, majd a kölcsönkapott ruhákat rátettem. Aztán fordultam is sarkon, hogy továbbálljak, mikor belerúgtam egy vastag könyvbe a padlón. Mivel keménytáblás volt, elég fájdalmasnak bizonyult a manőver, és sikerült a szekrényig elrúgnom, amiről egy puffanással pattant vissza. Nem volt hangos, ám a szekrényről két CD hullott le. Idáig a polcon álló lejátszó tetején egyensúlyoztak. Gyorsan összeszedtem, és nagyot sóhajtva tettem vissza őket. Szerencsére, nem karcolódtak meg.

Jobban megszemléltem a lejátszót és a magas lemeztornyot mellette, majd tekintetem a másik polcra irányult, ami épp szemmagasságban volt velem. Egy fura, vézna embert ábrázoló faszobor, egy aprócska holland porcelánpapucs, ami elfért volna a tenyeremben, egy homokóra és egy fénykép állt rajta. Bár mindegyik elég érdekesnek tűnt, engem mégis csak a fénykép kötött le. Érdeklődve vettem kézbe az ezüstkeretes képet, amiről két vidám arc mosolygott rám. Egyből felismertem Petert, bár sokat változott. A képen csupán tízéves lehetett, és tele szájjal vigyorgott a kamerába. Haja rövid volt, és egy horzsolás húzódott a jobb szeme felett. Még sosem láttam ennyire vidámnak és boldognak. A másik mosolygós arc egy nőé volt, aki hátulról épp átkarolta ugyanolyan szélesen vigyorogva. Sötétszőke, hosszú tincsek vegyültek Peter rövid hajával. A nő kék tekintete is vidámságtól csillogott. Nem volt nehéz kitalálni, ki ő. A szája ívén, orra és álla vonalán Peter vonásait ismertem fel.

Mosolyogva tettem vissza helyére a képet. Örültem, hogy végre láthattam az anyukáját, bár szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy személyesen már nem találkozhatok vele. Ez azonban nem hervasztotta le mosolyomat, mivel a kép szinte sugározta a felhőtlen boldogságot, aminek a pillanatát sikerült megőriznie. Elszakadtam a fényképtől, és elhagytam a szobát. Halkan átvágtam a nappalin, és csupán egy röpke pillantással néztem Peterre, aki még mindig egyenletesen szuszogott a kanapén. Bár látnám egyszer olyan boldognak, mint azon a képen – szaladt át agyamon a gondolat.

Felvettem tornacipőmet, és csalódottan vettem észre, hogy még mindig esővíztől volt nedves. Vetettem még egy pillantást a reggeli napfényben tündöklő nappalira, majd az ajtóhoz lépve lenyomtam a kilincset. Zárva volt. Kicsit feszegettem, hátha csak beragadt, de kénytelen voltam tudomásul venni, hogy nem juthatok ki ilyen könnyen. Már nagyon menni szerettem volna, kulcsot azonban sehol sem láttam. Idegesen álltam egyik lábamról a másikra, miközben a cipőm újra és újra kiengedett egy kis esővizet. Nem volt más választásom, így kibújtam belőle, és visszamentem a hatalmas szőnyeghez. Néhány mély lélegzet után a kanapéhoz sétáltam, és megálltam Peter mellett, aki még mindig aludt. Olyan békésnek tűnt, nem akartam felébreszteni, de muszáj volt.

– Peter!

Semmi reakció nem érkezett, csak szuszogott tovább egyenletesen.

– Peter! – ismételtem meg egy kicsit hangosabban.

Nem történt semmi, így a kósza hajtincset kezdtem figyelni, ami még mindig a szemére lógott, miközben tovább szólongattam. Mivel nem reagált, engedtem a késztetésnek, és reszkető kézzel, finoman kisimítottam a rakoncátlan tincset az arcából. Épp csak hozzáértem az elkalandozott hajtincshez, mikor Peter megmozdult, így ijedten rántottam vissza a kezemet. Ez azonban nem az éberség jele volt, csupán az oldalára fordult. Szívem mégis hevesen zakatolt mellkasomban.

– Peter, ébresztő!

Kezdtem egyre türelmetlenebb lenni, mivel arra gondoltam, az ajtó bármelyik pillanatban kinyílhat, és beléphet Peter apja. Akkor pedig elég nehéz lesz megmagyarázni a helyzetet, így szerettem volna minél hamarabb elmenni. Szinte magam előtt láttam a kínos jelenetet, ezért erélyesebben próbálkoztam tovább.

– Reggel van. Kelj már fel!

Mivel erre sem kaptam választ, megráztam a vállát lágyan, de határozottan.

– Peter, ébresztő!

– Mi van? – motyogta.

– Vasárnap reggel – válaszoltam elégedetten, ahogy végre megmozdult.

Visszafordult a hátára, és jobbjával a hajába túrt.

– Mennyi az idő?

– Nyolc múlt – álltam mellette türelmetlenül.

Nem tűnt túl ébernek, ahogy a szemét dörzsölgette, és próbálta összeszedni gondolatait.

– Nem tudsz aludni? – nézett rám végre.

– Haza kell mennem.

Végre sikerült összeszednie magát, mivel felült a kanapén, és egy nagyot nyújtózott.

– Szeretnék elmenni, mielőtt apukád hazaér – sürgettem.

– Arról lekéstél – nyomott el egy ásítást.

Rémülten néztem körbe a nappaliban, de csak ketten voltunk.

– Két órája keltett fel, mikor belerúgott a kanapéba, és szentségelni kezdett. Hihetetlen, hogy még mindig nem jegyezte meg a tereptárgyakat.

Elvigyorodtam.

– És most hol van? – kérdeztem suttogva.

– A szobájában alszik, gondolom.

A feszültség elmúlt. Sikerült megúsznom a kínos magyarázkodást.

– Maradsz reggelire?

– Nem. Haza kell mennem.

Peter bólintott, és felkelt a kanapéról.

– Nem akartalak felébreszteni, de zárva van az ajtó – magyaráztam.

Megindultam az ajtó felé, hogy megsürgessem egy kicsit. Újra belebújtam vizes tornacipőmbe, míg Peter eltöprengve állt a szőnyeg szélén.

– Mi az? – néztem rá.

– Nem láttad a kulcsomat?

Lemondóan sóhajtottam. Épp ezért keltettem fel, erre tőlem kérdezi?

– Két perc – mondta, míg átvágott a nappalin, és bement a szobájába.

Csak álltam a szőnyeg szélén, és vártam. Hamar visszatért, ám nem láttam kulcscsomót a kezében, így szúrósan néztem rá, ami egyáltalán nem hatotta meg. Már épp méltatlankodni akartam, mikor elsétált mellettem, és a fogasról levette fekete bőrdzsekijét. A zsebéből elő is került végre a lakáskulcs, aztán már nyitotta is az ajtót. Szélesre tárta, így kisétáltam rajta, és visszafordultam hozzá.

– Lekísérjelek? – kérdezte a küszöbről.

– Nem kell, kitalálok.

– Adjak egy pulcsit?

Megráztam a fejemet.

– És egy esernyőt? – vigyorgott rám.

– Már nem esik, nagyokos.

Kivételesen nem zavart, hogy gúnyolódott. Csak néztem rá a lakás küszöbén, mivel még nem akartam indulni. Mondani szerettem volna valamit, de nem találtam a hangomat. Peter teljesen elvonta a figyelmemet, ahogy az ajtófélfának támaszkodott. Ritkán láttam kiengedett hajjal, így jól szemügyre akartam venni rakoncátlan tincseit.

– Köszönök mindent – szólaltam meg végre.

Úgy éreztem, ez a két szó nem elég. Mérhetetlenül hálás voltam mindenért. Azért, hogy beengedett, hogy meghallgatott, hogy törődött velem és persze kedvességéért is. Mégsem tudtam jobban kifejezni magam.

– Szívesen.

Kedves mosolyából arra következtettem, hogy érti, mennyire hálás vagyok. Ideje volt elindulnom, így lassú léptekkel a lift felé vettem az irányt. Alig tettem meg azonban két métert, mikor valami az eszembe jutott.

– Peter! – fordultam vissza.

Még mindig a küszöbön állt, és kíváncsian nézett rám.

– Hétfőn jössz suliba?

A rendszertelen lógásait egyáltalán nem tudtam követni. Mégis szerettem volna a suliban látni, hogy legalább legyen egy apróság, amiért érdemes belépnem a gyűlölt terembe.

– Miért ne mennék? – kérdezett vissza.

– Történelem.

Peter fancsali képet vágott, és láttam rajta, hogy már nem is akar hétfőn iskolába menni.

– Nem kerülheted örökké – jegyeztem meg.

Bár én sem vágytam a találkozásra Mr. Herberttel, nem tudtam elkerülni, és talán nem is akartam. Szerettem volna valahogy megoldani a dolgot. Tisztázni, hogy a gyűlölködés felesleges és értelmetlen. Ötletem azonban nem volt a megvalósításra.

– Még meggondolom – mondta ki végül.

Bólintottam, mivel már ezzel elégedett voltam. Aztán megfordultam, és folytattam utamat a lift felé. Mikor beszálltam a kis fülkébe, még vetettem egy utolsó pillantást a csendes és üres folyosóra.

Hazafelé sétálva újra és újra felidéztem a történteket. Még mindig nem tudtam, miért pont hozzá mentem, de már egyáltalán nem bántam. Sikerült megnyugtatnia háborgó lelkemet, és az életkedvem is visszatért, ha arra gondoltam, hogy egy kicsit is törődik velem. Ráadásul végre tisztázódott minden a házibuli utáni eseményekkel kapcsolatban, és igazán jól éreztem magam Peter társaságában. A pocsolyákkal tarkított járdákon haladva mély lélegzeteket vettem a kellemesen hűvös reggeli levegőből. Bár kicsit fáztam, hiszen csupán egy pulóver volt rajtam, a lágy napfény és a madárcsicsergés elnyomta, és kezdtem érezni, hogy tényleg közeledik a tavasz.

Elértem házunkat, így igyekeztem összeszedni magam, és felkészülni bármilyen fogadtatásra. Erőt merítettem kipihentségemből és a reggeli napsütésből, majd határozottan a bejárati ajtóhoz léptem. Szerencsémre nem volt bezárva, így könnyedén lenyomtam a kilincset, és átléptem a küszöböt. A nappali üresen fogadott, így csendesen kibújtam tornacipőmből.

– Ann, játssz velem! – kiáltott rám Andy.

Szinte a semmiből tűnt elő kockás pizsamájában, kakaófoltos arccal, egy játék katonával a kezében. Ugrálni kezdett előttem.

– Játsszunk! Játsszunk! – ismételgette.

– Jól van, jól van. De előbb öltözz fel! – sóhajtottam.

Andy nagy boldogan elszaladt öltözködni, amiből tudtam, hogy semmi jó nem származik, mégsem mentem utána. Csak mosolyogva néztem kócos fejét, ahogy eltűnt látóteremből. Arra gondoltam, legalább egy jót nevetek, ha öcsikém fantáziájára bízom a ruhadarabok viselésének szabályait.

– Hol voltál? – szólított meg Ted.

Csupán két lépést tehettem beljebb a nappaliban, mikor megjelent a konyhaajtóban, és szúrósan rám meredt. Szinte szoborrá dermedtem a szőnyegen, és igyekeztem nem veszekedni.

– Egy barátomnál.

Kétkedve mért végig, miközben én is kételkedtem szavaimban. Vajon barátok vagyunk Peterrel? Nem igazán tudtam meghatározni a kapcsolatunkat. Én jóval többet éreztem iránta, amit valószínűleg ő is észrevett már. Az viszont rejtélynek bizonyult, hogy ő mit gondolt rólam. Vajon csak az egyik osztálytársának tart a sok közül? Vagy nevezne a barátjának is?

– Kinél?

– Semmi közöd hozzá.

Ted szeme összeszűkült, de nem érdekelt. Nem akartam, hogy bármilyen kapcsolatba kerüljön Peterrel, még ilyen közvetettbe sem.

– Úgy látom, nem tanultál semmit – lépett közelebb hozzám.

Megrémített. Volt valami a szemében, ami félelemmel töltött el, mégsem mozdultam. A lábam gyökeret vert a szőnyegbe, miközben a szívem őrült tempót diktált. Már csupán két lépés választott el tőle.

– Kész vagyok! Játsszunk! – szaladt hozzám öcsikém.

Épp kettőnk között állt meg, ami egyből oldotta mostohaapám fenyegető jelenlétét. Az pedig, hogy Andy egy zöld csíkos rövidnadrágban, sárga gumicsizmában és egy fordítva felvett kék pólóban mosolygott rám egy rózsaszín úszószemüveggel a fején, belőlem is elpárologtatta a feszültséget.

– Ezt meg hol találtad? – kérdeztem az úszószemüvegre mutatva.

– Szekrényben – válaszolta diadalmasan.

Rámosolyogtam vidám öcsikémre, akinek lelkesedéstől kipirult arcán még mindig egy kakaófolt díszelgett.

– Még nem végeztünk – jegyezte meg Ted.

– Nincs mit mondanom – néztem egyenesen a szemébe.

Láttam, hogy nem tetszett neki válaszom, ám, ahogy Andy rángatni kezdte a kezemet, nem tehetett semmit. Tudta jól, hogy a kis törpével fogom tölteni az időt, és így nem kiabálhat velem. A következő pillanatban kinyílt a bejárati ajtó.

– Megjöttem! – hallottam anyám felcsendülő vidám hangját.

Andy azonnal elengedte a kezemet, és szinte anyánk nyakába ugrott örömében.

– Nahát, kicsim, már megint egyedül öltöztél? – kacagott anyám, ahogy végigmérte a rácsimpaszkodó kiskölyköt, és egy puszit nyomott kócos fejére az úszószemüveg mellé.

Mosolyogva néztem a jelenetet, és egy halk megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Örültem, hogy végre hazaért.

– Drágám, behoznád a csomagokat? – nézett Tedre.

Mostohaapám készségesen ment a csomagokért, míg én közelebb léptem anyámhoz.

– Hogy van a nagyi?

– Sokkal jobban. Visszanyerte csípős nyelvét, és már az őrületbe kergetett.

Anyám, míg beszélt, kibújt csizmájából, és a fogasra akasztotta kabátját. Öcsikém eközben szabályosan körbeugrált minket.

– Nem is volt olyan komoly a baj, mint amilyennek a telefonban mondta.

Bólintottam, és elképzeltem a nagyit, ahogy előadja a hattyú halálát, majd néhány mondattal leteremti anyámat a legapróbb dologért is, például egy rác miatt a blúzán. Szerintem ő volt a világ legnagyobb kritikusa. Mindenben és mindenkiben talált kivetnivalót, és nagy lelkesedéssel és a részletekig kiterjedően dörgölte ezeket mindenki orra alá. Túl sokáig senki sem bírta a közelében.

– Történt valami érdekes, míg nem voltam itthon?

Ted épp ekkor lépett be talán még nagyobb bőrönddel, mint amilyennel anyám útnak indult pár napja. Megszenvedett vele, míg becipelte, amit élvezettel moziztam végig.

– Semmi említésre méltó – válaszoltam tekintetemet mostohaapámon tartva.

Tudtam jól, hogy ő sem fogja elmesélni veszekedésünket, ahogy én sem. Andynek persze más volt a véleménye az érdekes dolgokat illetően, és lelkes mesélésbe kezdett. Imádott beszélni, így összevissza fecsegett rajzfilmekről és az óvodában történtekről. Anyám mosolyogva hallgatta, míg Ted felküzdött a bőrönddel az emeletre. Mivel rám senki sem figyelt, aminek kifejezetten örültem, bementem a konyhába, összedobtam egy szendvicset, és egy nagy bögre tejjel felvittem a szobámba. Végre lett egy kis nyugtom, így az ágyamra telepedve kényelmesen falatozhattam, miközben gondolataim ismét szárnyra keltek.

Kivételesen kétségek nélkül gondolhattam Peterre. Sikerült néhány rejtély végére járnom, ami elégedettséggel töltött el. Aztán Cassy felé terelődtek emlékeim. Kíváncsi voltam, vajon az ő ügye hogyan alakult Adammel. Minden pletyka ellenére szimpatikusnak találtam, és reméltem, hogy talán egyszer még összefutok vele valamikor. Ráadásul a kedvenc pulcsimat adtam neki kölcsön, amit szerettem volna vissza is kapni.

A szendvicsem elfogyott, így megittam a nagy bögre tejet, és a nadrágom zsebéből előhalásztam egy összehajtogatott lapot. Az egyik felén Peter kézírásával állt kedvenc dala, míg a másik oldalán Bruce Springsteen egyik számának kottája szerepelt. Felálltam ágyamról, és a sarokban pihenő gitárhoz mentem, majd visszasétáltam vele, elhelyezkedtem, és nekiláttam a gyakorlásnak. Elhatároztam, hogy fejből megtanulom ezt a dalt. A nap nagy részét gitározással töltöttem. Az ujjaim már zsibbadtak, és némelyiken bőrkeményedés kezdett nőni, de nem bántam. Egyre jobban belejöttem a dallamba, és csupán ebédidőben hagytam el szobámat, illetve mikor ki kellett mennem a fürdőszobába. Cseppet sem zavart, hogy négy fal között töltöttem az időmet. Pengettem a gitárt, majd kicsit pihenve elnyúltam ágyamon, és meghallgattam a Petertől kapott lemezt, majd ismét játszani kezdtem.

Estefelé, mikor már elég jól ment a dallam, még tanuláshoz is kedvet éreztem magamban, így megcsináltam jó néhány matekpéldát gyakorlásnak a dolgozatra, megtanultam a történelemleckét, hátha Mr. Herbert ellenem is forral valamilyen merényletet, és még a kiadott verset is elolvastam irodalomra. A vasárnapom így gyorsan eltelt, és mikor álomra hajtottam fejemet, még egyszer felidéztem a Peternél töltött perceket. Ahogy átöleltem a lila plüsselefántot, és lehunytam szememet, arra gondoltam, milyen jól aludtam az ágyában.