Semmi egészben

Tasi83

2023. január 27.

Fölkelek, fölriadok, s csak reggel
sajnálom némasággal távozó éjeket,
rikoltó hollók bölcsen figyelő baglyok pokoljárását,
ahogy a Létezés sebezhetőségére figyelmeztetnek!
S irigykedve kell, hogy szemmel tartva nézzem
hogyan mosolyog s ragyog
a bombázó napsugár arcom szakadékaira:
Akár a másnaposság természetes ellenszere!
Fönt kell, hogy legyek szembesütött ragyogással,
keservesen korcsosuló Világgal,
s benne a megalkuvó Emberrel,
aki magát mindent tudó bölcsnek hirdette!

 

S hirtelen szívemben mozdul a kivégzett kétségbeesés,
folyvást fölsebzett indulat,
maga az ösztön:
Mindennap halhatatlan kedves nélkül örökkévalóság
s közben döbbenek meg élnek
még gyáva hangyaszorgalmúak is a földön velem együtt!
Dolgot, szívességet, s érdek-kötelmet kér mindig az Ember:
többet, amit jogosan megérdemel,
s mégis kevesebbet, mint amennyit
saját erkölcse ér!

 

Az Ember, mint valósan is megalázott
Ádám-kosztümre vetkeztetett szabad préda,
fog vacogva kénytelen szembenézni a halállal.
Léte vereségre szabott fonalát hamar
elmetszheti halandó biológiák molekula-szervezete!
Összefüggések végig gondolása mindenkit megörökít
s nem tudhatjuk az igazságos értelmet:
Hogy határoztak vajon ügyünkben
felettes ,,hatalmasságok, hóhérszívű vigécek”

S elhulló porszemekként eggyé válnak
a könnyekkel melyek fölsebezték
a gyászban kisemmizett arcunk!
A végesen megsemmisülő Semmi, ugye nem közelít?!
Ásító csontokat ropogtat ott az ember,
hogy egykor örökkévaló dobbanás lakozott!