Kedvencekhez adás
24

Søstre av Månen

1. Fejezet - Prológus

A nap utolsó sugarai épp csak eltűnőben voltak a horizont vonala alatt, mikor a lány elindult New Havenből. Nem különösebben szeretett sötétben vezetni, de haza sem akart még menni, úgyhogy addig húzta a dolgot, ameddig csak lehetett, viszont ez azzal járt, hogy miközben szelte a mérföldeket, léha köd ereszkedett az útra, be is sötétedett és a Hold is lassan végigvágtatott ezüst szekerével az égbolton. Figyelemelterelésként kivett egy régi CD-t a kesztyűtartóból, a rádióba helyezte, és feltekerte a hangerőt. Amikor az anyja autójában ült, szinte szentségsértésnek érezte, hogyha rádió vagy valaki más zenéje szólt, úgyhogy mást sem hallgatott, csak azt a néhány lemezt, amely ott pihent mellette, össze–vissza firkálva a rajtuk szereplő dalok címével és előadóival, egy teljesen másik tokjából félig kikandikálva. Nemsoká már nem is igen zavarták a nem túl ideális körülmények, ujjaival a kormányon dobolt, a fejét mozgatta a zene ritmusára, majd a szöveget is énekelni kezdte. Az anyukája nem hagyott rá mást, csak egy piros, 1996-os Nissan 300ZX Turbót, amelyet éppen vezetett, a zenei ízlését és a tátongó űrt, amely végigkísérte az egész életét.

Lotte fiatal, ígéretes modell volt Európában a kilencvenes években, igazi északi szépség, hollófekete hajjal, világos bőrrel, irigylendő arcszerkezettel és vékony alkattal. A különböző márkák szinte versenyeztek azért, hogy az ő kifutójukon vonuljon végig, több alkalommal szerepelt a Vogue és más neves divatlapok címlapján, olyan befolyásos és híres barátai voltak, mint Linda Evangelista, Kate Moss és Claudia Schiffer. A férfiak rajongtak érte, mindenki a kegyeit kereste, ám híres volt hűvös természetéről és veszélyesen villogó, smaragdzöld tekintetéről, nem utolsó sorban pedig botrányhősnő mivoltáról is. Hajnalokba nyúló partik megkérdőjelezhető erkölcsökkel és vendégekkel, gyanús paparazzifotók, ahol eldugott kapualjakban és sikátorokban kétes alakokkal találkozgat. Hiába a hírnév és a csillogás, élete és karrierje kettőezer-egy szilveszterén tragikus véget ért. Az igazság az, hogy az utóbbi már előtte majd kilenc hónappal zátonyra futott, mikor kiderült, hogy várandós. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, páros lábbal rúgták ki, de csak csendben, nehogy a sajtó megneszelje, és botrány kerekedjen belőle. Addigra ugyanis Lottét a fél világ imádta, jelentős rajongótáborra tett szert, a közvéleménnyel pedig senki sem akart ujjat húzni. Az év november huszonegyedikén pedig meglátta a napvilágot Daisy, a lánya, akit nem is akart, és nem is szeretett igazán, mert úgy vélte, miatta ment tönkre a fényes karrierje. Az igazság az volt, hogy könnyebb volt valamire vagy inkább valakire ráfogni az egészet, pedig a kezdetek óta azon dolgozott, hogy egy nap, előbb vagy utóbb kipenderítsék. Senki sem tűr sokáig egy ilyen éles nyelvű, botrányból botrányba rohanó fruskát.

Daisy a visszapillantóba nézett, annyira elmerengett, hogy mintha egy pillanatra az anyját látta volna rágyújtani a hátsó ülésen. Pont úgy, mint azon a fotón a Vogue címlapján, keserű, szinte gonosz félmosollyal az ajkain, fogai közé csippentve a Malboro barna szűrőjét, bő bőrkabátban, fekete, latex miniszoknyában, combcsizmában és ritka, szakadt neccharisnyában. Megrázta a fejét, aztán farkasszemet nézett önmagával a tükörben. Meglehetősen hasonlított Lottére, ami azt illeti, a jobb szemén kívül, amely csokoládébarna volt, mindenét tőle örökölte. Hosszú, fekete haját, világos bőrét, a bal szemét, vékony alakját és kicsit talán a természetét is. Nem ismerte az apját, még csak azt sem tudta, kicsoda, Frida, a nagyanyja mindig nagyon dühös lett, mikor terítékre került a téma, passzív–agresszíven pakolászni kezdett a konyhában, majd mikor eléggé felhergelte magát, olyasmiket mondott, hogy „Az a gazdag szarházi!”, „Ne akard megkeresni, őt sem érdekled!”, „Ha érdekelnéd, már jelet adott volna magáról!”, „Semmi másra nincs annak a kappannak esze, mint fiatal lányokkal henteregni!”, úgyhogy egy idő után feladta a kíváncsiskodást. Önmagától pedig túl sokra nem jutott, állítólag Lotte egyenesen tajtékzott, mikor a szülőszobán megkérdezték az orvosok, hogy ki az apa, és nem volt hajlandó elárulni a nevét. Csak annyit tudott róla, hogy valami gazdag, befolyásos vezérigazgató, akit mindenki ismer, de tekintve, hogy azon az egy szemén kívül nem örökölt tőle semmit, még csak a hasonlóság alapján sem tudta beazonosítani.

Miután az anyja meghalt, a nagyanyja és a nagyapja vették magukhoz, és Connecticutba, Essexbe költöztek, távol Európától, távol a fájdalmas emlékektől, amelyek oda kötik őket, és távul a lányuk sajgó hiányától. Lotte mindössze huszonhárom éves volt, előtte volt az élet, azonban a fiatal nő démonokkal küzdött, amik végül föléje kerekedtek és legyőzték. Amióta csak bekerült a szakmába, harcolt a drogfüggőségével, többször volt ugyan elvonón, de hosszú távon sosem segített neki, a legtovább akkor volt józan, mikor Daisyt várta.

A lány néha elmerengett azon, hogy vajon mennyivel lenne másabb az élete, ha az anyukája még velük lenne. Ismerve Lottét, valószínűleg nem volna sem könnyebb sem jobb, mivel kiállhatatlan természettel rendelkezett, és abban a rövid időben, amit együtt töltöttek ezen a világon, nem sok szeretetet kapott tőle, egyenesen gyűlölte, bűnbaknak használta. De talán mégis megbékélt volna az évek során… Szerzett volna egy hétköznapi munkát, vagy felkereste volna az apját, és jól kiforgatta volna a vagyonából… Európában élhetnének, bejárhatnák Párizst, Rómát, és Berlint, ahol született, az anyukája minden reggel kritizálná, hogy mi ez a rongy, ami rajta van, elvégre kiváló stílusérzékkel rendelkezett, de mégsem tudna rá haragudni vagy megsértődni, mert egy ex–szupermodell szava azért csak valami. Ő lenne az a szülő, aki vodkát csempész a végzősök bálján a puncsba, aki egyetlen pillantásával porrá alázza a lányát zaklató hülye gyerekeket.

Álmodozásából az autóban lévő vezetékes telefon csörgése zökkentette ki. Mi is üvöltené jobban, hogy millennium meg kilencvenes évek, mint egy régi téglatelefon a kocsiban? Persze tudta, ki keresi, egyedül a nagyszülei ismerték ezt a számot, így nem lett ideges azonnal, hogy mégis ki a franc zaklatja őt ilyenkor. Letekerte a hangerőt, majd felvette.

– Szia, nagyi – köszöntötte, miközben a vállával szorította a füléhez a készüléket.

– Szia, Lilje. Mi újság? Csak azt akartam megkérdezni, merre jársz. Bár megnyugtat, hogy már a kocsiban vagy – csivitelte a nagyanyja, Frida.

– Tudod, hogy nem szeretek éjszaka vezetni, nagyi. Egyébként egy óra és hazaérek körülbelül, még szerintem beszaladok a Walmartba Old Saybrookban. Kell valami otthonra?

– Ha látsz esetleg füstölt lazacfilét, azt hozhatsz.

– Nagyiii… Már megint hal lesz? – nyögött fel.

– Nagyapád szereti, tudod jól. Mellesleg egy hónapja nem ettünk semmilyen tengeri herkentyűt.

– Én úgy értettem, hogy valami nasi… De ha ti lazacot akartok, szerzek.

– Na jó, hozz egy kis Oreót, de el ne mondd a papának, oké?

Daisy jókedvűen felnevetett. Nagyon szerette Fridát, mindig jobb kedvre tudta deríteni, pedig néhány perccel ezelőtt még nagyon mélyen volt.

– Rendben, nagyika. Add át papinak, hogy puszilom.

– Átadom. Minden jót, angyalom.

– Nektek is – köszönt el, majd lerakta.

Ismét felvette a hangot a rádión, de már nem nagyon tudta beleélni magát a zenébe. Lehúzta az ablakot, elővett egy szál cigarettát és rágyújtott. Ami azt illeti, túl sokat is örökölt Lottétól, szinte ijesztően hasonlítottak egymásra, azzal a különbséggel, hogy Daisyt az anyja története egy életre elriasztotta attól, hogy egyáltalán kipróbáljon bármilyen szert. Nem akarta, hogy huszonévesen egy hotelszobában, a saját hányásától megfulladva találjanak rá napok múltán, hogy az amúgy is instabil élete kártyavárként boruljon össze a boldogság, az eufória után rohanva. Ha mást nem is, legalább ennyit megtanult az életben, hogy nem mindig bölcs dolog mások nyomdokában lépkedni.

Sosem tudta igazán, miért olyan melankolikus mindig, miért érzi magát olyan szomorúnak, elhagyatottnak, meg nem értettnek. Talán ez is a Lotte Johannessen csomag része volt, szépség, depresszió és örök botladozás. Tizenkilenc év telt el, mióta itt hagyta, egyedül ebben a hideg, kegyetlen világban, és mégis, minden áldott nap ezalatt az idő alatt hatalmas benyomást gyakorolt rá. Minden szépségével és csúfságával együtt ő volt a példaképe, és egyes egyedül ő. Lehetett volna a nagyanyja vagy a nagyapja, Bjørn is, akik mindig azon munkálkodtak, hogy egyszem unokájuknak mindent megadjanak és megvédjék mindentől, amitől Lottét nem tudták. Mégis, Daisy szomorú, gyermeteg szíve az anyja után vágyakozott. Hiába tudta, hogy nem volt jó ember, hogy nem szerette, ő csak vele akart lenni, megismerni, együtt átbaktatni az akadályokon.

Hamarosan Old Saybrookba ért, a nyitott ablakon kipöckölte az úttestre a cigarettát, majd befordult a Walmart parkolójába. Kiszállt, kulccsal bezárta az ajtókat, majd vett egy kosarat és bement vásárolni. Hamar megjárta, a munka után vásárlóhullám már elhömpölygött haza, csak néhányan lézengtek a sorok között, a kasszák közül is csak három volt nyitva. Vett néhány csomag halfilét, egy doboz zéró kólát, egy Snickerst, meg a nagymamájának Oreót, aztán beállt a sorba. Kint már egészen sötét volt, csak az utcai lámpák glóriája világított meg néhány pontot, a parkolót, az útból kihasított egy-egy fényes félkört, a köd pedig sűrűn gomolygott az oszlopok lábainál. Daisy az ablakon kibámulva figyelte a kihalt utcát, míg várta, hogy az előtte álló vásárlót kiszolgálják. Nem sietett sehová, tizenöt percre lakott innen, még ha lassan vezet, amit nyilvánvalóan nem fog, ocsmány időjárás ide vagy oda, akkor is fél órán belül otthon ülhet majd a kandalló előtt, Frida nagyi finom vacsoráját majszolva.

Hosszú napja volt, igazán megengedhetett magának egy kis kényeztetést, na meg egy kis pihenőt, így annyira elbambult, hogy észre sem vette, hogy ő következik.

– Hahó, kisasszony, tegye az árut a szalagra, vagy pakolja vissza, ahonnan elvette – szólalt meg élesen a középkorú nő a kasszában. Daisy megrezzent, felocsúdott az álmodozásból, majd gyorsan lerakta azt a néhány dolgot. Nem kért bocsánatot, de cserébe jelenetet sem rendezett.

Csak kifizette a cuccait, felkapta a szatyrot, majd kiviharzott. A kocsihoz menet elmajszolta a csokiját, aztán bepattant, az anyósülésre vágta a többi dolgot, a kólát pedig a pohártartóba helyezte. Miközben kitolatott a parkolóhelyéről, kibontotta az innivalóját, mire a barna folyadék sisteregve, habozva a kezére és a nadrágjára folyt.

– Óhogyaza! – tette vissza a fémdobozt, majd keresett egy zsebkendőt és megtörölgette magát. – Ilyen az én formám – morogta, miközben kikanyarodott a főútra.

Nem jutott azonban messzire, hamarosan szokatlan hangokat kezdett el kiadnia az autója, majd a motorháztető alól füst bukott ki, néhány másodperccel később pedig lerobbant.

– Ne már! – csapott a kormányra. – Miért van ilyen szar napom? – sóhajtotta, miközben kiszállt, hogy megnézze, mi a probléma. Felnyitotta a motorháztetőt, azonban el kellett hajolnia a forró gőz elől. – Ne, ne, ne! Nee! Baszki!

Elővette a mobilját, és tárcsázta a nagyanyját.

– Na mi az, Lilje? – vette fel.

– Nagyi, felforrt a hűtővizem, lerobbantam Old Saybrookban a Walmarttól nem messze.

– Azonnal küldöm nagyapádat. Bjørn! Daisy lerobbant!

– Én megmondtam annak a lánynak, hogy az az autó megbízhatatlan! – hallatszott a morgása egyre közelebbről. – Na mi történt, Lilje? – vette át a telefont.

– Papi, felforrt ebben a tragacsban a víz – sóhajtotta.

– Nem azt mondtad, hogy tegnapelőtt megnézted?

– Dehogynem! Sőt, még töltöttem is bele újat. Nem tudom, mi a fene van vele.

– Én mondtam anyádnak is, hogy ne vegye meg azt az ócskavasat! Csak egy túlárazott vacak, ami csak viszi a pénzt. Hol vagy most?

– Old Saybrookban, a CVS után nem sokkal.

– Mindjárt megyek, rendben? Addig nehogy összeszedj nekem valami új havert. Az én házamban nem lesz több macska!

– Ne, ne, hagyd csak. Hívom a vontatókat, aztán hazataxizom, oké?

– És ha történik veled valami?

– Nagylány vagyok, tudok vigyázni magamra, oké?

– Jól van – mondta megenyhülten. – De akármi van, hívj, rendben?

– Úgy lesz, papi.

– Jól van, vigyázz magadra, Lilje.

– Oké, szia – aztán letette.

Felhívta az autómentőket, de azt mondták, legalább egy óra, mire odaérnek. Daisy nem tehetett mást, visszaült az autóba, amit még azelőtt sikerült az út melletti füves részre kormányoznia, mielőtt lerobbant, és a kóláját iszogatta. Nemsoká egy alak tűnt fel a járdán, aki látva a lerobbant kocsit, lassan megközelítette.

– Hahó, van itt valaki? – állt meg néhány lépésnyire az autótól. A hangja alapján egy nő lehetett.

Daisy egy darabig habozott, hogy válaszoljon-e, de végül arra jutott, hogy nem tűnik gyanúsnak az illető, talán segíthet is neki.

– Igen, itt vagyok – szállt ki. – Öhm… Lefulladtam… Vagyis felforrt a hűtővizem, az autómentőt várom – mutatott maga mögé.

Most már tisztábban látta a nőt, magasabb volt nála, hosszú haja igényes dobozfonatokban folyt a derekáig. A ruhái alapján futni vagy edzeni volt, és nem bírta nem észrevenni, hogy az idegen nőnek milyen tökéletes homokóra alakja van. Egy kicsit mindig is irigyelte azokat a lányokat, akiket az ég ilyen nőies idomokkal áldott meg. Kedves arca volt, nem úgy tűnt, mint akinek bármilyen rossz szándéka van, széles, telt ajkai, nagy, sötét szeme és meleg barna bőre.

– Szia. Egy pillanatra azt hittem, hogy valami horrorfilmbe kerültem, és most fognak elrabolni – nevetett idegesen. – Ha… Gondolod, és nem rabolsz el, megnézhetem, tudok-e segíteni.

– Ó, ez… Nagyon kedves, de azt hiszem… Nincs mit tenni. Daisy vagyok egyébként – nyújtotta a kezét.

– Én Niesha. Örülök, hogy megismerhetlek. Nem tűnsz veszélyesnek, meg semmi – nevetett. – Figyi, elszaladok neked egy üveg vízért, oké? Várj meg. Bár… Nem hiszem, hogy mész bárhová.

– Ez… Kedves tőled. Várj, adok néhány dollárt, oké?

– Hagyd már, a lányok fogjanak össze. Van paprikaspréd vagy ilyesmi?

– Nincs, de bárki orrát be tudom törni – vont vállat, miközben az autónak dőlve rágyújtott.

– Akkor mindjárt itt vagyok, nagylány – nevetett, majd átgyalogolt az út túloldalára.

Daisy amíg várt, elszívta a cigijét és megiszogatta a maradék kóláját. Nem kellett sokat várnia, Niesha nemsoká ismét felbukkant, egy gallon vízzel a hóna alatt, majd átszaladt az úton.

– Na, itt a víz. Lehűlt már a kocsi?

– Azt hiszem… Felnyitom a motorháztetőt – ment a kocsi elejéhez. Ezúttal már nem dőlt belőle a füst, és a tartály teteje sem volt forró, így gond nélkül lecsavarhatta, és feltölthették vízzel. – Köszi… A segítséget. Sokan meg sem álltak volna.

– Ugyan, mondtam már, a csajok tartsanak össze. Mellesleg, a mamám nem egy tuskót nevelt. De cserébe elvihetsz a világítótoronyhoz. Tudod, hol van?

– Persze. Sokat járunk ide, a szomszéd városban lakom.

– Essexben?

– Igen. Gyere, pattanj be – ült be, majd elpakolta az anyósülésről a Walmartos táskát és a CD-ket.

– Pöpec egy verda ám, tudod?

– Az anyámé volt. Na, de nézzük meg, hogy van ez a rosszfiú – indított. Ezúttal gond, füst és fura hangok nélkül beindult. – Kösd be magad – mondta, miközben az útra kanyarodott, ami a világítótorony felé ment.

– Tyű, telefon is van benne? Működik?

– Ja, igen. Ideadod, kérlek? Fel kell hívnom a papit meg az autómentőket.

A nő készségesen odaadta neki, Daisy pedig gyorsan lezavarta mindkét hívást, Bjørn papa már teljesen magánkívül volt az aggodalomtól, és csak igen nehezen sikerült megnyugtatnia, azonban biztosította, hogy most már tényleg egy órán belül otthon lesz, nem, a hal nem olvadt ki, hazafuvarozza a segítőjét, aztán már úton is van.

– Téged aztán úgy féltenek, mint egy törékeny kis gyöngyöt. Pedig le merem fogadni, hogy simán letaposod valaki pöcsét ezzel a bakanccsal – szólalt meg az útitársa, mikor letette.

– Ó, hát… – harapott az ajkába. Talán nem kellene idegeneket ezzel terhelnie, de az elmúlt napokban úgyis ezen járt az agya… Lehet, jót tenne, ha valakinek elmondhatná, mi nyomja a lelkét. – Tudod… Az anyukám meghalt, nem sokkal azután, hogy megszülettem. Elég rövid és züllött élete volt. A nagyszüleim neveltek fel, és amiatt, ami történt vele… Mindig aggódnak értem.

– Megkérdezhetem, mi történt vele?

– Hát, végül is, ha érdekel… Úgyis régen volt már. Szóval… A mamám modell volt tizenhat éves kora óta. Egy csomó botránya volt, és… Drogozott. Miután megszülettem, szilveszterkor túladagolta magát.

– Sajnálom, őszinte részvétem.

– Ugyan, nem is ismertem – legyintett, mint akinek nem is számít.

– És az apád?

– Őt… Nem ismerem. A nagyszüleim tudják, ki az, de mindig csak annyit mondanak, hogy egy gazdag disznó. Sosem keresett, és… Nemigen ütöttem rá, úgyhogy… Sejtelmem sincs.

– Az anyukád ilyen befolyásos emberek között mozgott?

– Hát… Ja… – ismerte be. – Együtt lógott Linda Evangelistával meg Claudia Schifferrel.

– Na neee! Komolyan? Hogy hívták? Lehet, tudom, ki ő…

– Lotte…

– Johannessen? – egészítette ki türelmetlenül.

– Igen… – felelte összeszorított ajkakkal, és inkább az utat figyelte.

– Anyám! Beszarás! Sosem gondoltam volna, hogy találkozok a lányával – hitetlenkedett.

– A sors útjai kifürkészhetetlenek, vagy mifene…

– Ne haragudj, amiért ilyen izgatott lettem, csak…

– Semmi baj, tudom… De… Beszéljünk másról. Mit csinálsz te a világítótoronynál?

– Ja, hát néhány barátnőmmel ott vertünk tanyát. Járjuk az országot egy Volkswagen kisbusszal, mint a hippik, tudod. Jókat eszünk, iszunk, új embereket ismerünk meg – vont vállat.

– Szóval… Ilyen nomádok vagytok?

– Mondhatjuk úgy is. Túl rövid az élet, hogy ne élvezzük.

– Ebben éppen lehet valami… De az sem olyan jó, ha túlságosan is élvezzük…

– Gondolom, nagy hatással volt rád, ami anyukáddal történt…

– Figyelj, ne haragudj, de…

– Nem akarsz róla beszélni, megértem. Ne aggódj.

Daisy biccentett, és a beszélgetés helyett inkább az útra koncentrált. Egyre sűrűbb köd szőtte be a tájat, a Hold is csak távolról, haloványan ragyogott, a toronyhoz pedig kis, kevésbé kivilágított utcák vezettek, így minden csepp figyelmére szüksége volt a ködlámpa mellett is.

– Ma olyan szomorú még a Hold is – jegyezte meg.

– Nemsoká újhold lesz, és pikk-pakk erőre kap.

A lány összeráncolta a homlokát, nem teljesen értette, miről beszél Niesha, de ráhagyta inkább a dolgot. Biztosan a vallásához van köze vagy ilyesmi, emiatt pedig ő a gombázós berserker felmenői után igazán nem mondhat semmit. A nagyanyja még mindig gyakorolta az ősi vallást, mindig vitt ajándékot az isteneknek, a téli napfordulón feldíszítették a kertben álló fenyőfákat, és ajándékokat helyeztek alájuk. A házba kivágott fenyőt nem vihettek be, hiszen azzal feldühítették volna az isteneket, de éppen ezért minden évben egy új csemete kezdte el pályafutását a kertjükben karácsony este. Az ajtó fölé fagyöngyöt akasztottak, amely az újjászületést jelképezte, így aki belépett az ajtón, az újult erővel indulhatott neki tizenkét nap ünneplés után az új évnek, a feldíszített fák mellé pedig szalmakecskéket helyeztek, hogy legyen, aki húzza Thor szekerét Szenteste, mikor az istenek meglátogatják az embereket.

Daisy néha teljesen meg volt arról győződve, hogy Frida mama titokban egy boszorkány, Bjørn papa pedig erről vagy nem akar tudomást venni, vagy ő is benne van, és nem akarja magukat leleplezni. Az utóbbi sem lepte volna meg túlzottan, mert bár a nagyapja igen hangos volt, mikor a különböző ünnepekről és szertartásokról volt szó, azért mindig megcsinálta, amire a mama kérte.

– Na, itt is vagyunk – szólalt meg Niesha, kizökkentve őt a gondolatmenetéből.

– Ja, persze, máris – parkolt le nem messze a világítótoronytól. A ködbe veszett a toronyig vezető ösvény, de az jól látszott, hogy tűz lobog az épület tövében, amely körül néhány alak lézeng. – Azok a barátaid? – hunyorgott, hogy jobban kivehesse őket.

– Igen, ők azok. Szeretnéd, ha bemutatnám őket?

– Hát… Nem is tudom… Már későre jár…

– Jaj, ugyan már. Le lehet csukni ezt az autócsodát, nem?

– De, de, persze.

– Na, gyere, nem harapnak. Kannibálok sem vagyunk, komolyan – nevetett halkan.

– Nem is hittem – mosolyodott el végre a lány.

– De talán mást gondoltál… – felelte sejtelmesen. Daisynek egészen az az érzése támadt, mintha Niesha olvasna a gondolataiban. Az előbb a Holddal kapcsolatos megjegyzése, most meg ez…

– Nem, dehogy. Szívesen megismerem őket – szállt ki, majd becsukta az ajtókat.

A nő elővette a gyújtóját, meggyújtotta, majd elindult előtte, és mutatta az utat. Nemsoká közelebb értek, és Daisy hallotta, hogy az ott összegyűlt nők énekelnek, de valami olyan nyelven, amit nem értett. Pedig tudott norvégül, a nagymamája mindig lelkesen tanította az óhaza nyelvére, és habár úgy tűnt, mintha ők is valamilyen skandináv nyelven dalolnának, nem értette mégsem, miről.

– Hahó, lányok, hoztam valakit – szólalt meg Niesha.

Az öt nő azonnal abbahagyta az éneklést, és felkeltek a tűz köré rakott vastag, partra sodort fatörzsekről.

– Ki ez? – kérdezte az egyik nő, akinek vörös haja, világos, ám rózsás bőre, és szikrázó, jégkék szeme volt. Úgy tűnt, enyhe akcentussal beszél, olyannal, amit Daisy azonnal felismert; ez a lány bizony szintén beszél norvégül vagy svédül, hacsak nem egyenesen onnan származik. Viszont elég barátságtalannak tűnt, a szeme egészen veszélyesen villogott, és a tartásai is merev volt, mint aki támadni készül. A lány meg mert volna esküdni, hogy ahogy az a nő tartja a háta mögött mindkét kezét, egészen olyan, mintha egy tőrt fogna.

– Lányok, ő itt Daisy. Nem fogjátok elhinni, ki ő, és hogy találkoztam vele – mesélte az útitársa izgatottan.

– Miért, ki ő? – kérdezett vissza a vörös.

– Ő, kérlek szépen, Lotte Johannessen lánya!

– Annak a Lottéknek? – szólalt fel meglepetten egy alacsonyabb, sötétszőke hajú lány, aki már egy fokkal barátságosabbnak tűnt, legalábbis a hír hallatán mindjárt az lett.

– Igen, igen, a szupermodellnek! Hát nem szuper?

– De, nagyon – sóhajtotta a vörös, hátat fordítva nekik visszament a tűzhöz melegedni. Daisy meglepetten vette tudomásul, hogy vagy nagyon ügyes és időben eltűntette a tőrt, vagy nem is volt nála. Biztosan csak hallucinált… Néha a gyógyszerei okoznak ilyet. Ezek csak egyszerű emberek, akik élvezni akarják a fiatalságukat, az, hogy nem szereti az idegeneket, nem jelenti, hogy mindjárt meg akarja gyilkolni… Igaz?

– Sziasztok – köszönt kissé megszeppenten.

– Na, Daisy, a vörös hajú lány, ő Anne. Nem szereti az idegeneket, de hidd el, nem harap. Ő itt Gemma – mutatta be a szőke lánynak, aki az előbb úgy lelkesedett.

– Szeva – köszönt vissza mosolyogva.

– Ő Kassandra – mutatott a fekete hajú lányra.

– Hali, hívj csak nyugodtan Kassnek – üdvözölte. Meleg, kedves mosolya volt, barátságos tekintete, és egészséges, napcsókolta bőre.

– Szia, én Nicky vagyok – mutatkozott be a negyedik lány, akinek viszont erős orosz akcentusa volt, hosszú, fényes, sötétbarna haja, ezzel kontrasztban azonban jégkék, szinte fehéres szeme és világos bőre.

– Ő pedig Dana – került a sor az utolsó lányra is. Egészen hasonlított Kassandrára, de nem, mint a rokonok. Hosszú, mahagóni haját felkötve viselte, tekintete pedig olyan volt, mint egy ragadozó madáré.

– Szervusz. Örülök, hogy megismerhetlek – fogott vele kezet. Dana szintén akcentussal beszélt, azonban ezt nem ismerte fel, még csak nem is hallott ilyet soha.

Talán Gemma és Kassandra voltak a legbarátságosabbak vele, és ugyan Anne-en kívül semelyikük nem fejezte ki nyíltan a nemtetszését felé, mind távolságtartónak tűntek.

– Örülök, hogy megismerhettelek titeket, de azt hiszem… Most már ideje mennem – szólalt meg Daisy.

– Még korán van, nem? – vonta össze a szemöldökét Niesha.

– Tudod, a nagyszüleim… Aggódni fognak. Azt ígértem, egy óra, és otthon leszek.

Egy halk horkantás hallatszott a háttérből, Anne volt az, aki a tűz mellett állt, és éppen őt nézte. Daisyben egészen felment a pumpa, és szíve szerint odamondott volna valami nem túl barátságos dolgot, de Niesha csak segített neki, úgyhogy az a minimum, hogy cserébe nem inzultálja a barátait. Pedig ó, miket tudna mondani annak a keserű kis vöröskének…

– Anne – szólt rá az útitársa.

– Ezt majd később megbeszéljük – érkezett a válasz.

– Tudod, mit? Visszakísérlek – ajánlotta fel a segítője.

Daisy sóhajtott, majd bólintott. Biztos mondani akar valamit arról, hogy ne haragudjon, amiért ilyen bárdolatlanul viselkedik a barátnője, de hát ez és ez az oka… Nem mintha neki személy szerint ne lett volna oka arra, hogy pokrócként viselkedjen az emberekkel, de azért próbálta csak akkor kimutatni a foga fehérjét, amikor nagyon muszáj volt. Ez bizony Frida mama nevelése volt… Nem is nagyon értette, akkor az anyja mégis miért volt ilyen felvágott nyelvű… Ugyanaz a nő nevelte őket, mégis ekkora a különbség…

Nemsoká visszaértek az autóhoz, Daisy pedig kinyitotta az ajtót.

– Köszi a segítséget – hálálkodott aznap már másodszor.

– Ugyan, semmiség. Mondtam már, a lányok tartsanak össze. Épp elég szar ér minket minden egyes nap. És nagyon magamra vettem volna, ha utána arról olvasok holnap az újságban, hogy valaki meggyilkolt vagy megerőszakolt téged…

– Nyugi, tudok vigyázni magamra – nevetett halkan.

– Mind ezt hisszük, amíg nem történik valami szörnyű…

– Ó… – Ennyit sikerült kinyögnie. Az az érzése támadt, hogy Niesha tapasztalatból beszélhet.

– Na mindegy. Ha gondolod, látogass meg minket holnap, rendben?

– Nem hiszem, hogy a barátaid szívesen látnának – horkant fel.

– Anne-nel majd beszélek, oké? Hidd el, ő nem ilyen, csak tényleg nem csípi az idegen embereket.

– Hát jó, majd benézek valamikor. Jó éjt, és… Tényleg hálás vagyok – szállt be.

– Ha tényleg az vagy, legközelebb hozol valami finomságot, ha jössz – kacsintott.

– Rendben – mosolygott, majd becsukta az ajtót, és indított.

Látta még Nieshát integetni, viszonozta is a gesztust, aztán megfordult, és elindult Old Saybrook belvárosa felé. Fura érzése támadt a csapat nővel, de legfőképp Nieshával kapcsolatban. Nem tudta megmagyarázni, semmi konkrét nem ugrott be neki, csak az, hogy furcsák, de nem is kicsit. Lehet, füveznek vagy LSD-znek, és csak azért tűnnek ilyen csodabogárnak. Végül is, nem olyan szokatlan dolog ez, a világ tele van csodabogarakkal, és nem tűntek olyasvalakiknek, akik embereket rabolnak el vagy hasonlók…

Végül hazafelé inkább ismét a családján rágódott, éppen azon, hogy Bjørn papa és Frida mama vajon mennyire vannak magukon kívül. Hívni nem hívták ugyan, de ismerte őket. Nem is csalódott, a nagymamája kint várta a hideg, októberi estén, és mikor leparkolt a kocsifelhajtón, azonnal odasietett hozzá.

– Minden rendben? – kérdezte, miközben magához ölelte, miután kiszállt.

– Hát persze, nagyika – bújt oda. – Hoztam halat, és nem olvadt ki, képzeld.

– Ilyen hidegben nem is csodálom. Gyere be, készítek neked egy teát, attól pikk–pakk felmelegedsz, a papa meg behozza a holmidat, rendben?

– Ha te mondod, mama. Figyelj csak, nagyi. Mi van most a Holddal?

– Hogy érted, kincsem?

– Olyan… Távol van és erőtlen. A fénye is alig ér ide.

– Nemsoká újhold lesz, Liljém.

– És ezért tűnik olyannak?

– Igen. Tudod, Máni most gyenge, de gyűjti az erejét, hogy majd teliholdkor teljes pompájában ragyoghasson.

– Értem, nagyika – helyeselt, miközben hagyta, hogy Frida bevezesse.

A kandalló előtt már ott várta a kedvenc plédje és egy bögre gőzölgő tea, Daisy pedig nem késlekedett leülni a karosszékbe, maga köré kanyarítani a takarót, majd belekortyolt az italába.

– Bjørn! – kiáltott fel az emeletre a nagyanyja a lépcső legalsó fokán állva.

– He? – jött le lassan az idős férfi.

– Hozd be a táskákat a kocsiból.

– Na, csak megcsinálták azt a tragacsot, Lilje? – kérdezte tőle.

– Papa, ne hívd így. Én szeretem, és egyébként is az én hibám, hogy elpárolgott belőle a maradék víz.

– Én megmondtam anyádnak is, hogy ne vegyen ilyen japán tragacsot. Kinek jó az? Hát ezeknek a fiataloknak, akik az utcán versenyezgetnek. Néhány évig koptatják a vasat, aztán kilyukad. És ez mégis mire jó? Mondtam én neki, hogy vegyen inkább egy jó Volvót vagy egy Mercedest, de neki nem kellett rám hallgatnia – hallatszódott egyre távolabbról, egyre halkabban a monológja, ahogyan kiment a szatyrokért.

Daisy csak mosolygott rajta. Az ő papája már csak egy ilyen mogorva vén csont, de attól még szereti. Ahogy az általa tragacsnak titulált autót is. Kilencvenhat óta igencsak jó szolgálatot tett az anyjának, és amióta jogosítványa van, neki is.

– Frida! Nem azt mondtad, hogy fogyókúrázol? – jött be néhány perc múlva a papa, két kezében a szatyor két fülével, a táskába bámulva.

– Jaj, Bjørn! Minek kell neked ilyen kíváncsinak lenned? – vette el tőle. – Egyébként sem nekem kell, hanem Freyja asszonynak. Nagyon szereti az édességet, tudod? És a múltkor véletlenül leraktam egy csomag Oreót az oltárára, ő pedig elfogadta.

A nagypapa csak sóhajtva a szemét forgatta, és leült a kanapéra tovább nézni a főzőműsort a tévében.

– Halat hozott?

– Igen, csinálom már – felelte a konyhából a nő.

– Akkor jó.

Daisy csak mosolygott rajtuk. Egyelőre nem akart a nagymamájának beszámolni arról, hogy milyen fura alakokkal találkozott, a telefonban már úgyis elmagyarázta, hogy Niesha segített neki és hazaviszi. Arra gondolt, a héten valamikor meglátogatja őket, aztán visz nekik a nagymamája receptje alapján készült mandulatortából, amiért mindenki úgy odavan.

Miután megvacsoráztak, a lány nyugovóra tért, a nagyszülei még kint nézték a tévét, Frida nagyi leginkább pulóvert kötött, a papa pedig halkan hortyogott. Nehezen tudott elaludni, mert a Hold sápadt fénye átszűrődött a sötétítőn, ez pedig nem hagyta nyugodni. Eszébe jutott, amit Niesha és a nagymamája mondott, és arra a megállapításra jutott, hogy volt bennük valami misztikus, valami egészen ősi, mint akik olyan tudás birtokában vannak, aminek ő nem. Sokáig forgolódott az ágyban, mindazon rágódva, ami aznap történt, és csak későn sikerült elaludnia, ami miatt másnap reggel elkésett az egyetemről.

Reggelre el is felejtette az egészet, kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem, hogy találkozott egy csapat fura nővel, meg hogy a nagymamája rébuszokban beszél. Ki is ment a fejéből az ígérete, hogy majd benéz valamikor, illetve a mandulatortáról, annyira lefoglalta minden energiáját a mókuskerék. Az éjszakái nyugtalanul teltek, vagy rémálmok gyötörték, vagy éppen a Hold sugarai nem hagyták aludni, így a hét további részében minden reggel elaludt, késve, az utazóbögréjét szorongatva esett be az egyetemre, a kiadónál pedig, ahol dolgozott, nem tudott a korrektúrára koncentrálni. Nem mintha szokatlan lett volna, hogy néha egészen szét van csúszva, a főnöke és a nagymamája is a lehető legmegértőbbek voltak vele, és próbáltak segíteni. Nem segített viszont az egyetem, ahol rengeteg beadandóval árasztották el, így még kevésbé tudott koncentrálni a többi dolgára.

Annak az estének az eseményei pedig egészen delíriumos álommá szelídültek, szinte fel sem tudta idézni, pontosan mi történt, egészen addig a kellemesen meleg, borostyán napsütésben úszó délutánig, amikor éppen hazafelé tartott a postáról, és megpillantotta a házuk előtt a piros kisbuszt, amivel legutóbb a Old Saybrook világítótornyánál találkozott.