Søstre av Månen
sigrunbjroklund4. fejezet - Mese egy hamvában holt szerelemről
– Édes istenem, mintha ezer év telt volna el azóta, mégis olyan, mintha tegnap történt volna… – szólalt meg némi habozás után.
– Beszéljen! – Szinte ráparancsolt, de anélkül, hogy felemelte volna a hangját.
– Tudod, a türelem nem véletlenül erény. Az a helyzet, hogy átlátok a szitán, és tudom jól, hogy szomjazol mindenfajta tudásra, ami az anyáddal kapcsolatos. Nem véletlen, a nagyszüleid igencsak szűkszavúak lehettek vele kapcsolatban is…
– Ne inzultálja nekem itt őket, mert felállok, és itt hagyom a picsába. Értettük egymást?
– Rendben – sóhajtotta. – Kérdezz akkor.
– Mikor ismerte meg?
– Mostanra már biztosan tudod, hogy a nővérem a Gucci feje…
– Állj. Honnan tudja?
– Gondolom, rám kerestél, ha már tudod, ki vagyok – dőlt hátra a székében.
– Maga aztán egy rohadt ijesztő, korlátok nélküli ember. Nem bízom magában. És továbbra sem nyugtatott meg arról, hogy nem kémkedik utánam a laptopomon keresztül.
– Pedig hidd el, az nem az én terepem. Én borász vagyok.
– Borász? Arról volt szó, a maga családja sajtmanufaktúrás.
– Egen, de engem maximum annyira érdekel, hogy megkóstoljam. Nem én foglalkozom vele, hanem Serafina, az asszisztensem.
– Igazából magára nem vagyok kíváncsi – sóhajtotta frusztráltan. Épp akkor hozták a kávékat, mintegy megváltásként. Daisy szinte azonnal belekortyolt.
– Nem is értem, miért az anyádról kérdezősködsz, mikor egy az egyben olyan vagy, mint ő. Teljesen.
A lány erre halványan elmosolyodott a csésze felett. Ez volt az első alkalom, hogy Antonio valamilyen pozitív reakcióra bírta. Bár erősen élt benne a gyanú, hogy a férfi nagyon is jól tudja, hogyan bánjon az emberekkel, és mit mondjon nekik, hogy úgy táncoljanak, ahogyan ő fütyül.
– Mert meghalt, amikor még csecsemő voltam. Egy hónapra rá, hogy megszülettem.
– Oké… Értem. De… Nem meséltek semmit a nagyszüleid? – kíváncsiskodott.
– Hogyne meséltek volna! De engem nem a megszűrt verzió érdekel, és végképp nem az ő narratívájuk. Kivételesen a magáé érdekel, mert nagyon úgy tűnik, hogy ön töltötte vele a legtöbb időt.
– Nos… Mondhatjuk így is.
– Szóval, hogyan találkoztak?
– 97-ben, mikor Giuliának végre sikerült elrángatni egy divatbemutatójára. Tudod, addig nem nagyon lelkesedtem az ilyesmiért…
Daisy majdnem kiköpte a kávéját.
– Azzal tisztában van, hogy az év novemberében töltötte a tizenkilencet?! A TIZENKILENCET! Maga meg mennyi volt akkor?
– Harminchárom. Mint Jézus – vigyorgott.
A lánynak nagyon sok önuralmába került, hogy ne pattanjon fel, és vágja képen a menüvel ezt a bazsalygó féleszűt.
– És maga szerint normális dolog ennyi idősen tinédzserekkel járni? Ha?
– Legális – vont vállat.
– Az nem jelenti, hogy helyes! Maga… – De inkább összeszorította az ajkait, és nem mondott semmit.
– Nézd… – komolyodott meg egyetlen pillanat alatt. – Tudom, hogy hibáztam. Tudom, hogy… Nem helyes… És hidd el, se azelőtt, se azután nem volt ilyen fiatal barátnőm. De… Ő különleges volt. És ez nem mentség, mert… Nem az. De… Sokkal érettebb volt a koránál. Akkor már három éve egyedül élt, messze a szüleitől.
– Ez még mindig ilyen szexuális ragadozó duma – vonta fel a szemöldökét.
– O-oké… Értem… Nézd… Ha azt mondom… Én szerettem, és a mai napig nem szeretek senki mást, az legalább egy kicsit ellensúlyozza a dolgot?
– Nem, nem igazán. De szép próbálkozás – bámult ki az ablakon.
– Szóval… 97-ben a Gucci téli kollekciójának a bemutatóján láttam meg először… És teljesen lenyűgözött. Tudod, azóta sem volt senki, akinek ilyen kisugárzása, karizmája lenne, a szupermodellek közül. Csak bámultam, és le sem tudtam róla venni a szemem… Pedig annyi gyönyörű nő volt még ott, ráadásul egy csomó szőke… És pont ez a hűvös, smaragdtekintetű lány fogott meg – nevetett halkan. Nagyon úgy tűnt, hogy egyáltalán nincs ott vele, fejben újraéli az emléket, és az a szinte békés mosoly az arcán egészen összeszorította a gyomrát. Talán… Mégsem akkora seggfej. Talán… Valóban szerette, és nem csak úgy mondja.
– És aztán? – kérdezte halkan. Nem igazán merte megemelni a hangját, úgy érezte, bakanccsal taposna a törékeny pillanatba.
– Aztán kénytelen voltam elmenni az afterpartira – vigyorodott el. Volt benne valami gyerekes izgatottság és huncutság, amit nem igazán tudott hová tenni. Az egész férfi árasztotta magából ezt a gyermeki, ám ravasz energiát, mint egy vén róka, aki sosem nő fel igazán. – Ő pedig ott volt, gyönyörűen, és végtelenül hidegen. Lepattintott. Azt mondta, nem kíváncsi rám.
– Maga erre?
– Természetesen nem hagytam annyiban a dolgot, megpróbáltam meghívni egy italra, de rám borította a martinit.
– Milyen… Hálás.
– Nehogy azt hidd, hogy ez volt az első alkalom, hogy egy férfi meghívta egy italra. Ugyan. Csak úgy álltak sorban mellette a pulton a poharak, és rá sem hederített. A kedvenc koktélját iszogatta. Szóval… Ezután kénytelen voltam olajra lépni, de természetesen nem adtam fel. Minden áldott nap virágot küldtem neki, amíg el nem értem, hogy bejöjjön az irodámba.
– És…?
A nő beviharzott az üvegajtón, bundakabátja és hosszú, ében haja csak úgy lebegett utána, majd tajtékozva megállt a férfi íróasztala előtt körülbelül két méterre, aztán mindenfajta figyelmeztetés nélkül erőből hozzávágta a csokrot, amely éppen egy fél órával ezelőtt érkezett a milánói lakására.
– Ha még egyszer levágott virágot küld nekem, esküszöm az istenekre, hogy azzal a szivarvágóval metélem körbe, megértette? – sziszegte teljesen normális hangerőn, semmi szüksége sem volt a hangja megemelésére, hiszen a tónusa épp elég hűvös és fenyegető volt, hogy célba érjen. Nem fogja erre a gazdag ficsúrra pazarolni a hangszálait, éppen eléggé fájt a torka az előző nap veszekedésétől egy másik modellel. Tőle ugyan senki sem fog lopni. Először csak piperetáskába csúszott szemceruzának, meg szempillaspirálnak indult a dolog, de hamarosan rendszeresen nyoma veszett bármilyen sminkcuccnak, amit a tükörnél hagyott.
– Miért, talán a cserepesnek jobban örülnél? – vigyorodott el önelégülten a bőrszékben ülő férfi. A kezében borostyán whisky, mögötte a város és az Alpok messzeségbe vesző látképe. Lélegzetelállító… volna, ha éppen nem azért kényszerült volna idejönni, mert ez az arcátlan vén kujon zaklatja.
– Nem! Magától nem kell semmilyen! Se virág, se ruha, se cipő, se ékszer! Én nem valami kislány vagyok, aki térdre borulva imádja, amiért magával van tele a bulvár, meg mert milliomosnak született! Ki a faszt érdekel?
– Lehet, pont ezért érdekelsz – egyenesedett fel, ugyanis mindeddig hátradőlve, és hatalmas vigyorral az arcán élvezte a műsort. Igaz, a biztonsági őr tanácstalanul bámult befelé az üvegajtó másik oldaláról, és nem tudta eldönteni, most hívjon erősítést, vagy figyelje a jelenetet. Antonio mindenesetre intézett felé egy pillantást, aztán figyelmét a gyönyörű, ám nagyon dühös látogatójának szentelte.
– Maga akkora egy seggfej, hogy még egy ilyen a bolygón nincsen – sötétedett el Lotte tekintete.
– Nem hiszem, hogy tettem volna bármit, amivel kiérdemelném ezt a jelzőt – kelt fel, majd tett bár lépést, és egyik kezét zsebre dugva, a csípőjével támaszkodott meg az asztal sarkánál.
– De, nagyon is tett. Méghozzá azt, hogy a többszöri figyelmeztetésem ellenére sem hagyott fel a zaklatásommal. Fel fogom jelenti, érti? Vagy szótagoljam esetleg, mert apunak nem volt pénze kitaníttatni, hogy kulturáltan viselkedjen?
– Tudod, csak magadat hergeled. Bevallom, ez majdnem hazafutás volt, de az a helyzet, hogy nem igazán vagyok beszélő viszonyba az apámmal.
– Ezt mégis ki a franc kérdezte? Nem vagyok rá kíváncsi, épp, ahogy magára sem! – jelentette ki, majd megfordult, ugyanolyan hevesen, ahogy érkezett, ám elmenni már nem volt esélye, mert Antonio finoman megfogta a csuklóját. Lotte már emelte a retiküljét, hogy akkor most igazán kivívta a haragját, és jól megcsapkodja, azonban hamarabb szólalt meg a férfi:
– Csak gyere el velem egy vacsorára. Ha nem megy… Ígérem, békén hagylak.
– Mi a biztosíték, hogy valóban így tesz majd? – érdeklődött egy csöppet higgadtabban.
– Esküszöm…
– Mire?
– Nem tudom, az anyám életére? – mosolyodott el. – Mit számít? A szavamat adom, hogy így teszek.
– Rendben – húzta el a karját, majd megigazgatta a haját, és egy kicsit lejjebb húzta a ruháját.
– Még az is lehet, hogy élvezni fogod.
– Hát azt erősen kétlem – horkant fel, és már indulni készült.
– Este várlak nyolckor a Degusteria Italianában.
– Miért nem vagyok meglepve? Ott leszek – sóhajtotta, és már el is viharzott, nem hagyva lehetőséget arra, hogy bármi mást mondjon a férfi.
– És? Hogy sikerült?
– Elég jól, ami azt illeti. Azt hiszem, csak tesztelni akart, hogy mennyire vagyok bátor.
– Szerintem meg azt akarta, hogy hagyja békén – horkant fel.
– A lényeg… Hogy mindennek ellenére egy nagyon kellemes estét töltöttünk el ott, addigra már a védelem első vonalát leromboltam, és közelebb engedett magához. Kiderült, hogy nem mindig ilyen méregzsák, sőt…
– Hűha, micsoda eredmény, Don Juan. Tovább.
– Ezután… Beindultak a dolgok. Nem kellett sok idő, és hivatalosan is egy pár voltunk. Bár… Csak abban a pár hónapban mentek zökkenőmentesen a dolgok.
– Miért, mi történt?
– Akkortájt… Kezdtek rosszra fordulni a dolgok a droggal. Azelőtt is kokózott, gondolom nem mondok túl nagy titkot azzal, hogy a legtöbb modell akkortájt tolta a cuccot. Úgy tűnt, már nem elég neki, és… Észre sem vettem, de néhány hét alatt teljesen kifordult önmagából. Ezután ment először elvonóra is.
– Maga küldte oda?
– Természetesen. A szülei mit sem tudtak róla, és… Felelősnek éreztem magam. Sokat buliztunk, főként együtt, és… Akkoriban teljesen természetesnek vettem, hogy a kokain a buli része. Viszont… Sosem gondoltam, hogy egyszer kemény függő lesz.
– Őszintén… Kezdem megérteni, a mamáék miért nem akarták, hogy valaha is megismerjem magát. Nem csak, hogy tinédzserekkel jár, de még kábítószert is szerez nekik.
– Nézd… Nem győzöm hangsúlyozni… De… Megváltoztam.
– Hogy változhatott volna meg, amikor maga taszította a sírba? Maga ölte meg, felfogja? – pattant fel. Ezúttal már nem fogta vissza magát, kiabálva vágta hozzá a vádjait, a szemei megteltek könnyekkel, majd hamarosan ki is buggyantak, és végigfolytak a kipirult arcán. Nem várta meg a választ, felkapta a táskáját, majd kiviharzott, amolyan Johannessen stílusban.
Nem ment azonban messzire, csak két sarokkal odébb, ott aztán megbizonyosodott róla, hogy az a seggfej nem követi, majd a könnyektől elhomályosult szemekkel próbálta előkutatni a gyújtóját, mert bár a cigit hamar meglelte, a gyújtót csak nem ismerte fel sem tapintás, sem látvány alapján.
– A kurva életbe! – tépte ki a szájából, majd a földhöz vágta a cigarettát. Hiába a sok évnyi fegyelem, hiába a terápia, abban a pillanatban egyszerűen nem tudta visszafogni magát, hangosan felzokogott.
Annyira makacs volt, nem hallgatott a nagyszüleire, pedig minden okuk megvolt arra, hogy távol tartsák ettől az embertől. Mégis, neki lázadnia kellett ez ellen, meg kellett keresnie, és mégis miért? Hogy a szájából hallja azt a szomorú történetet, amit már annyi ember tollából olvasott, annyiszor meséltek el neki. Nem tévedtek, és egy csöppet sem túloztak, mikor azt mondták, hogy nem egy jó ember.
A gondolatai közül aztán egy lassan közeledő autó zaja, és a dudálás zökkentette ki. Hamarosan hallotta az elektromos ablak zümmögését is.
– Hé, figyelj, gyere, ülj be, beszéljük meg, kérlek. Minden jogod megvan utálni… Tudom. De ne állj ebben a hidegben. Az eső is esik… Egyszer már elbasztam, nem akarom, hogy neked is bajod essen.
– Késő bánat! Őt már nem tudja visszahozni! – üvöltötte felé. Antonio felsóhajtott, majd Daisy hallani vélte, ahogyan kinyílik az ajtó, kiszáll és odamegy hozzá.
– Nézd… Tudom… Tudom… Hogy így van, és minden jogod megvan így érzeni… És… Nagyon sajnálom, hogy kiborítottalak. Nem állt szándékomban… Csak… Kérlek, ülj be a kocsiba, hazaviszlek, ha ezt szeretnéd – tette óvatosan a kezét a felkarjára.
– Hozzám ne nyúljon! – rázta le magáról. – Maga gyilkos!
– Nagyon szépen kérlek, üljünk be az autóba, mert egy csomóan bámulnak, és nem hiszem, hogy szeretnéd, ha egy paparazzi fotójáról tudnák meg a nagyszüleid, hogy találkoztál velem.
Ez meggyőzte, talán ez volt az egyetlen dolog, ami abban a helyzetben meg tudta volna változtatni a döntését. Ám ettől a haragja, a csalódottsága, a fájdalma egy csöppet sem enyhült, ugyanolyan leforrázva érezte magát, mint mikor felállt a kávézóban. A könnyeit törölgetve botorkált oda az Audihoz, és bár sohasem vallotta volna be, nagy segítség volt, hogy a férfi kinyitotta neki az ajtót. Be sem kötötte magát, csak percekig az ablakon lefutó esőcseppeket bámulva ült.
– Tudod… Ha kiabálni akarsz… Vagy sértegetni… Akkor most megteheted. Nem tagadom, hogy megérdemlem.
– Berekedtem – mondta halkan. – Ez is a maga hibája.
– Nos… Azt hiszem, ebben is igazad van. Kapcsoljak esetleg rádiót?
– Ne.
– Akkor…?
– Ne vigyen haza. Mesélje el, tudni akarom. Ugyanis soha többet nem akarom magát látni. Soha…
– Megértem… Szóval… Ott hagytuk abba, hogy Lotte elvonóra került. Az… Ezelőtti időszak az egyetlen, amikor a legtöbb időt voltunk megszakítás nélkül együtt. Ezután amolyan se veled, se nélküled volt a kapcsolatunk. Hol fent, hol lent. Egyik nap még a riviérán nyaraltunk, a paparazzik konkrétan… Elég intim pillanatokban is elkaptak minket, este pedig már azt fotózták, ahogy az autónál veszekszünk. Nem tudom, hogy… Ez Lotte volt, vagy a drogok, mert… Azon a ponton már nem lehetett eldönteni. Amúgy sem volt könnyű természete, tudod? Aztán a huszadik születésnapjára megkapta tőlem a Nissant, és… Hazafelé a villába megint veszekedtünk. Ki akart szállni… Én meg nem akartam engedni, mert a négysávos kellős közepén voltunk… Ő meg fogta, és elrántotta a kormányt… És nekiütköztünk az alagút egyik pillérének. A Pont de l’Almaban.
– Aztán mi történt? – nézett végre rá. A szemei, az orra kivörösödött, és már egyáltalán nem tűnt olyan harciasnak, sem keménynek, csak egy elveszett kislánynak.
– Fogalmam sincs, hogyan éltünk túl. Az igazság az, hogy akkor meg kellett volna halnunk. És tudod, mit? Lotte egy agyrázkódással meg néhány horzsolással megúszta. Engem meg visítva vittek a kórházba, mert a tüdőmbe állt a bordám, meg még egy csomó szörnyűség. Ez itt – húzta le az ingje gallérját, így felsejlett a napbarnított, ám sebes mellkasa felső része – a baleset helye. Meg kellett műteniük, különben meghaltam volna. De… Ez nem csak műtéti seb, úgy álltak belém az üvegszilánkok, mint a repeszdarabok.
– Jézusom, öltözzön fel! Ne mutogassa itt nekem magát, mert én is kiugrok a kocsiból! Elmebeteg! – puffogott az arcát törölgetve. Egyik pillanatról a másikra változott a hangulat, hirtelen már nem is volt olyan sebezhető, visszatért a kemény, elpusztíthatatlan külső borítása. Antonio csak nevetett rajta. – Mi olyan nagyon vicces? Még egy túlélhetetlen autóbalesetet túl akar élni? Olyan nagyon kellemes volt?
– Dehogy. Csak… Annyira… Olyan a habitusod, mint neki. Pedig… Még csak arra sem lehet fogni, hogy ő nevelt.
– Hát ez van, a vér nem válik vízzé, lépjünk ezen túl. És leszögezem, hogy nem fogom sajnálni magát azért, mert nekihajtott egy tartópillérnek. Felelőtlen sofőr, és ezt már most látom.
– Jól van, én egy szóval sem mondtam, hogy sajnálnod kellene. Csak azt, hogy az anyád… Úgy tűnt, elpusztíthatatlan. Épp egy évvel előtte halt meg pont ott egy híres nő. Nem is akárki. Ő meg… Amint kiszedték a kocsiból és magához tért, fogta magát, és rágyújtott.
– Tudja, mit? Én egy csöppet sem csodálkozom. Minden oka megvolt rá.
– Nos… Igen. Aztán… 99-ben a szüleim autóbalesetet szenvedtek és meghaltak. Ugyan ők nem Párizsban… Rám maradt az üzlet. A nővérem hallani sem akart róla, hogy ezzel kelljen foglalkoznia, akkor már évek óta a Gucci feje volt, a bátyám pedig a szüleimmel utazott… Úgyhogy kénytelen voltam én átvenni, pedig… Akkortájt semmi ilyesmi nem szerepelt a terveim között. Nekem megfelelt, hogy Lorenzo legyen majd a főnök. De úgy tűnik… A nornáknak más tervei voltak.
– Tudja, elég bunkó dolog olyan isteneket emlegetni, akik nem is a magáé. Emlegesse a sajátjait.
– Ezek szerint mindenkinek nekiugrassz, aki az északi mitológiával hozakodik elő? Esetleg… A Marvel rajongókat is így ekézed? Vagy ez csak ellenem szól?
Egészen el kellett gondolkodnia a válaszán, ám nem azért, mert olyan bonyolult lett volna, hanem mert kénytelen volt visszatartani magát, hogy valami egészen ocsmány dolgot sziszegjen oda.
– Nem, minden ellenére sem bántom őket. Igaza van, ez maga ellen szól – felelte.
– Mindjárt gondoltam… Szóval… Ezután már nem volt annyi időm, amennyit szerettem volna, főleg nem Lottéra. Ez pedig egyáltalán nem tetszett neki, úgyhogy volt rá alkalom, hogy egy konyhakéssel a ridiküljében érkezett, hogy idézem „rajtakapjon a kurváimmal”. Hát… Maradjunk annyiban, a vezetőség nem igazán díjazta. Nagyon nehéz volt. Én hetekig odavoltam üzleti utakon, késő estig bent a cégnél… Korán reggel pedig mehettem ellenőrizni, hogy a szüret rendben zajlik-e. Ő meg járta a világot, amikor pedig rajtam volt a sor, akkor véletlenül sem oda kerültem, ahol ő volt, vagy épp neki volt szabadsága, és Berlinben vagy Milánóban, esetleg Firenzében lazított. Már, ha azt lehetett annak nevezni…
– Szóval… Ezért romlott meg a kapcsolatuk? Mert odavolt?
– Nem… Nem csak ezért… Már előtte, mikor először elvonóra került, legalábbis azt hiszem, akkor kezdett el repedezni a máz. Egyre nehezebben tudta kordában tartani a függőségét, én sem voltam már elég, hogy segítsek vagy visszatartsam. De attól még… Nem akartam elengedni. Feleségül akartam venni.
– Igent mondott?
– Dehogy. Bejártam a fél világot azért a gyűrűért… Nehéz volt igazán szép és elég nagy smaragdot találnom.
– Hogyhogy nem gyémánt?
– Nem tetszett neki. Azt mondta, ha valaki gyűrűt akar húzni az ujjára, akkor azt elegánsan tegye, és ne gyémánttal. Végül Kolumbiában csináltattam egyet, fehérarany foglalat, a smaragdot pedig mindkét oldalról három-három kicsit, fekete gyémánt fogja körbe.
– Azért csak belecsempészte, annak ellenére, hogy azt mondta, hogy nem szeretne olyat… – fordult vissza az ablak felé.
– Úgy érzem, neked bármit mondhatok, úgyis bele fogsz kötni.
– Nagyon jól érzi – kapta vissza a jeges tekintetét, majd egyenesen a férfiéba fúrta. Hát őt nem igazán hatotta meg a dolog, majdnem négy évig járt együtt Lottéval, úgyhogy megszokta.
– Tudod, ha nem a lányom lennél, ebből adódóan pedig nem lennék türelmes veled, akkor most hazavinnélek, és többet egy szót sem mondanék arról, mi történt. Mástól pedig úgysem fogod megtudni.
– Fenyeget?
– Nem. Figyelmeztetlek, hogy az én türelmem is véges, és egyáltalán nem vagyok köteles elviselni, hogy a lábtörlődnek használsz.
– Miért? Mert van otthon egy rakat másik gyereke egy szőke bombázótól?
– Nincsenek gyerekeim. Se szőke bombázóm.
– Akkor barna.
– Semmilyen. Nincs.
– Nincs felesége? – Ezúttal érdeklődve fordult felé az egész testével.
– Szerinted, ha húsz évvel később is életem szerelmét gyászolom, akkor mégis ki lett volna elég jó ahhoz, hogy betöltse az Ő helyét? Nyilvánvalóan senki.
– A bulvárlapok nem ezt mondták – fintorgott.
– Mindenkinek vannak olyan dolgai, amik segítenek megküzdeni a mindennapokkal. Nem, nem vetem meg a nőket, de soha, senki sem fog az anyádhoz felérni. Nincs senkim, nem is lesz már soha. Erre garanciát vállalok.
– Amúgy sem érdekel túlzottan…
– Hol is tartottunk? – sóhajtotta. – Á, igen, miután én lettem a cég feje, nem volt elég időm rá, ez pedig zavarta őt. Paranoid lett, azt hitte, hogy megcsalom, persze ilyesmiről szó sem volt. Az elkövetkezendő másfél év viharosan telt, további kétszer volt elvonón, azelőtt még kétszer. Összesen ötször. Csodálkozom, hogy tiszta maradt, amíg téged várt. Főleg… Hogy érzelmileg nem igazán volt a csúcson… Kétezerben már nagyon forrósodott a helyzet, akkoriban már nagyon sok balhén túl voltunk, a mi kapcsolatunktól zengett a sajtó… Ez sem vetett túl jó fényt a karrierjére, no meg az elvonó, ráadásul nem is egyszer, a bulizás… Mert amikor nem voltam vele, akkor is bulizott ám, még durvábban. Amikor ott voltam, legalább vissza tudtam fogni, de így… Hogy az idő nagy részét távol töltöttem tőle, esélyem sem volt vigyázni rá. Még jobban lecsúszott, ez pedig a munkáját is hátráltatta. Elkezdtek egyre hangosabbak lenni a hangok, amik már évek óta arról skandáltak, hogy kemény drogfüggő. Akkortájt nagyon közel állt ahhoz, hogy kirúgják. Aztán kétezer-egy tavaszán egyszer csak eltűnt. Mikor az ügynökség megtudta, hogy babát vár, páros lábbal penderítették ki. Elegük volt abból, hogy folyamatosan kimentsék a pácból, falazzanak neki. Hiába volt az egyik leggyönyörűbb és legsikeresebb modell, ez már nem volt elég, tekintve, hogy lehetetlen volt vele normálisan együtt dolgozni, a terhessége pedig csak az utolsó szög volt egy fényes karrier koporsójában.
– Honnan tudja mindezt?
– Nem hagytam annyiban az ügyet, miután meghalt, utána akartam járni, hogy mi történt. Azonban csak az utóbbi években enyhült meg az egyik volt kolleginája annyira, hogy szóra bírjam.
– Ezt a részét… Amikor eltűnt, és ezek szerint nem találta, ezt akkor ő mesélte el? A kolléganője?
– Igen. Sibylnek hívják, együtt kezdtek egy kis ügynökségnél. Aztán… Mindig kiálltak egymásért, ha az egyiküket leszerződtették, a másikukat is le kellett.
– És? Mit mesélt?
– Szóval, egy másik, fiatalabb lány beköpte. Hallotta, amikor a mosdóban Sibylnek elsírta, hogy fél, hogy észreveszik a hasát és kirúgják.
– Ekkora egy patkányt! – akadt el a lélegzete is. Nagyon dühös lett erre a kis fruskára. Mégis mit ártott neki az ő anyukája, hogy ilyen aljas módon kellett eltávolítani az útjából?
– Nos… Nem mondom, hogy… Nem haragszom a kis libára… Mert ő indította el az utolsó, legmeredekebb lejtőjén. De… Tudod, a modellszakma ilyen. Csak néhányuknak van hely igazán ragyogni, és akiknek nincs lehetőségük erre, azok mindent megtesznek, hogy az aktuális üdvöskét kitúrják a helyéről.
– Hát az is biztos, hogy sosem leszek modell… – húzta le az ablakot, majd rágyújtott. – Egyébiránt, hogy szerezte meg a kulcsot? – könyökölt ki az ablakon.
– Ott hagytad az asztalon. Azon gondolkodtam éppen, hogy mikor fogod leharapni a fejem azért, mert az autódat vezetem.
– Egyelőre semmikor. Elfáradtam. Érzelmileg rohadt megterhelő ez az egész, és még túl sem vagyunk a fekete levesen… Folytassa.
– Tehát kirúgták. Nem segített a helyzeten az sem, hogy nagyon berágott az ügynökségre, talán ha egy kicsit visszavesz, ajánlottak volna lehetőséget szülés után, vagy még mielőtt igazán kigömbölyödik. Bár… Bevallom, fogalmam sincs, milyen lehetett terhesen, mert egy darab kép sincs róla. Mint mondtam… Ekkor maradt a legtovább tiszta. Talán az is közrejátszott, hogy annyira szégyellte a helyzetét, hogy az utcára sem mozdult ki, így nehezen tudott volna bulizni vagy anyagot szerezni. Azt hiszem… Hálás vagyok, hogy így tett. Önzőség… De nem bírnám elviselni, ha még valaki sorsa az én lelkemen száradt volna…
Válaszul csak hümmögés érkezett. A lány már meg sem próbált aktívan gondolkodni azon, amit hallott, csak megpróbálta befogadni, felfogni és megemészteni. Amikor azt mondta, hogy érzelmileg megterheli ez az egész, akkor egy csöppet sem túlozta el a dolgot. Mindent kivett belőle, és a zubogó érzései is lassan elhalkultak.
– A várandóssága alatt a nagyszüleid és Sibyl támogatták, már amennyire tudták, de nyilvánvaló volt, hogy már akkor depressziós volt. Aztán… Megszülettél. Úgy hallottam, hallani sem akart arról, hogy a születési anyakönyvi kivonatodra ráírják, ki az apa. Úgy tudom… Hogy nem igazán akart téged elfogadni… Viszont hadd mondjam el, hogy ez nem a te hibád, és mielőtt azt hinnéd… Nem is az övé. Szülés utáni depresszióban szenvedett.
Daisy ismét hallgatott egy darabig, ez az információ ismét csak felkavarta, ám a kimerültség erősebb volt, így végül nem mutatott semmilyen látványos reakciót. Elgondolkodott rajta, de érzelmileg nem invesztálta bele magát, csak elfogadta, hogy ez egy logikus megállapítás, és bizonyos, hogy így lehetett.
– Van erre bármiféle bizonyíték?
– Már a kórházban kiderült, egy vérvétel során. De voltak jobb napjai, amikor… Egészen szeretett téged. Sibylnek rengeteg fotója van, amin ketten vagytok. Jó néhányan mosolyog is… Viszont… Állítása szerint nem szedte a gyógyszerét, elfelejtette, amikor pedig rosszra fordultak a dolgok, nem is érdekelte. Aztán az utolsó hetekben a nagyszüleidre bízott. Ez az egyetlen oka annak, hogy ilyen sokáig nem szereztem tudomást rólad.
– Mi? Miért?
– Tudod… Azt már meséltem, hogy akkor találtam meg hosszú hónapok után, mikor túladagolta magát. Nos… Én találtam meg a holttestét is – mondta egészen halkan.
Csend telepedett az utastérre, csak a motor halk duruzsolása, az esőcseppek kopogása és a felcsapó pocsolyák hangja hallatszott. Rengeteg gondolat ötlött az agyába, ám végül mindet elvetette, mert úgy tűnt, egyik sem elég komoly ahhoz, hogy ezzel törje meg a nehéz csendet. Bölcsebbnek látta hallgatni, emészteni a hallottakat, és megvárni, amíg Antonio megszólal.
– Akkor nem voltál ott vele… Ami… Azt hiszem, pozitív dolog. Így is épp elég szarságon kellett keresztülmenned, ez még inkább rányomta volna a bélyegét az életedre… Azonban így… Nem is szerezhettem rólad tudomást.
– Bánja? – kérdezte halkan, néhány perc gondolkodás után.
– Hogy nem láthattalak felnőni, vagy azt, hogy hagytam Lottét olyan mélyre süllyedni, hogy ez történjen?
– Mindkettőt… De főleg az elsőre gondoltam.
– Mint mondtam… Nincsenek gyerekeim. Fogalmam sincs, hogy mit váltott volna ki belőlem a hír, ha akkor tudom meg. Azt hiszem, erre már sosem fogok választ kapni… De valahol mélyen azt gondolom, hogy oka volt annak, hogy ennyi időt kellett várnom. Sosem voltam a legfelelősségteljesebb, legérettebb ember. Talán… Most nem beszélgetnénk itt, ha hamarabb megtudom.
Ez azért egy kicsit rosszul esett Daisynek, bár az agyával tudta, hogy ez egy komplex, ám nagyon is valid és helytálló válasz. Mégsem tudott segíteni azon, hogy elmerengett, a még nem olyan messzi gyerekkorába, mikor minden születésnapján az ablakban ülve várta, hogy az apukája feltűnik, a tizenhatodikra, majd a tizennyolcadikra, amikor már kicsit érettebb volt, de még mindig gyermekded lelkesedéssel várta, hogy megtörténjen a csoda. Olyan egyedül érezte magát… Persze, szerette a nagyszüleit, visszagondolva talán náluk alkalmasabb ember nem volt arra, hogy felneveljék, de mégis… Ők egy teljesen más világ, ahogyan a szülei is. Hiányzott, hogy választhasson, hogy ő maga hozhassa meg a döntést, ahelyett, hogy a kegyetlen, kényszerű valósággal kelljen szembenéznie.
– Szóval nem bánja – konstatálta végül szomorkás mosollyal.
– Nem az, hogy nem bánom… Mert bánom. De… Nézd, én sosem voltam egy érzelmes ember. Én a logikában hiszek, a tudományban és a tényekben. Az pedig kétségtelenül tény, hogy néhány évvel ezelőtt nagyon messze álltam attól, aki most vagyok, és valószínűleg nem lettem volna arra alkalmas, hogy betöltsem az apád szerepét.
– Tudja… Én vártam magát. Minden egyes születésnapomon. De maga sosem jött… Azt hittem, bennem van a hiba. Azt hittem, hogy én nem vagyok elég jó, hogy egy ilyen nagy ember gyereke lehessek, bár akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ki maga. Csak azt, hogy piszkos gazdag és egy szoknyapecér. És amikor végre találkozunk… Akkor kiderül, hogy az életem minden egyes tragédiájáért valamilyen formában maga a felelős. Mégis mit tenne a helyemben?
– Én nem állítottam egyszer sem, hogy nem jogos a haragod, a csalódottságod. Én megértem, hidd el. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy igazad van, és ez elől az igazság elől nem futhatok el. Nem akartam neked rosszat… Csak egy lehetőséget, hogy találkozhassak veled, és elmondhassam az én történetem. Mert be kell látnod, hogy ez véletlenül sem ugyanaz, amit annyi éven keresztül hallottál. Szerettem az anyádat, úgy, ahogy senki mást ezen a világon, és ő is szeretett engem. Nagyon sok mindent elrontottunk, ő is, én is, talán ha egy kicsit jobban figyelünk, máshogy alakultak volna a dolgok… De ez van, ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni.
– Ne merje azt mondani, hogy a mamáék nem jogosan utálják magát!
– Ez sem mondtam. Megértem az ő haragjukat is, azonban egyrészt nem ismerik a teljes történetet, másrészt elfogultak az irányomba, és mindössze a saját feldolgozatlan gyászuk miatt nem engedték sosem, hogy éljek a lehetőséggel, és megismerjem a lányomat. Lehet, hogy egy szar ember vagyok… De be kell vallanod, hogy legalább egyetlen találkozóhoz jogom lett volna. És nem ilyen módon… Mert… Ugyan nem volt más opció, mint szépen kideríteni mindent, aztán lassan megközelíteni téged, de ezzel csak rontottam a rólam való véleményeden.
– Ha mindezt ilyen jól tudja, felteszem, az elejétől fogva ilyen jól tudta, miért nem csinálta másképp?
– Mire gondolsz? Mit tehettem volna? Isten a tanúm rá, hogy én próbáltam szépen, küldtem képeslapot, levelet…
– Esetleg előbb felkereshetett volna emailben, vagy ilyesmi…
– Az olyan személytelen…
– Ha már itt tartunk, a vacak levele is az. Meg a képeslap. A nagyi úgy a kandallóba hajította, hogy ne is tudjak a létezéséről.
– Hát akkor honnan tudsz?
– A konyhában voltam, nem vettek észre, mikor megbeszélték. Innen tudom.
– Minden jogotok megvan utálni, jó? Elismerem. Én csak ennyit akartam, elbeszélgetni veled, megismerni… Ha akarod, találkozhatunk máskor is, ha nem… Hát ennyiben marad. De legalább nem úgy halok meg, hogy nem ismertem meg sosem az egyetlen gyermekem. Nem vagyok már fiatal, és az utóbbi években nagyon sok minden értéket nyert a szememben, ami azelőtt nem volt fontos. És félre ne érts, nem azt mondom, hogyha tudtam volna, akkor ne lettél volna fontos… Azonban egy teljesen más ember voltam, teljesen más értékrenddel. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy ekkora felelősséget nem tudtam volna vállalni… Úgyhogy, igazából nem ért volna rózsás véget a dolog. Lehet, hogy most sem, de legalább megpróbáltam, és mégiscsak más, hogy eléd álltam, és legalább tettem egy kísérletet, mintha a halálos ágyamon sírtam volna, hogy sosem volt elég bátorságom…
– Ezzel nem tesz jóvá mindent, tudja? A sebek még nem gyógyultak be, és talán sosem fognak.
– Tudom, és tiszteletben tartom – parkolt le Old Saybrookban a Walmart előtt. – Csak arra kérlek, hogy próbáld meg mindezt megemészteni és átgondolni. Ha akarod, tarthatjuk a kapcsolatot, sőt, találkozhatunk, beszélgethetünk máskor is. A családi birtokra is eljöhetsz, Olaszországba. Ha pedig nem… Akkor azt is tudomásul veszem.
– Ho… Hova megy?
– Haza. Légy jó, és… Örülök, hogy megismerhettelek. Csodálatos lány vagy, tudod? – mosolygott rá halványan, könnyektől homályos szemekkel.
– De hát… Nem is ismer… – motyogta.
– Az anyukádat ismertem, és ez pont elég ahhoz, hogy tudjam. Ég veled, Daisy – csókolta homlokon, ami teljesen váratlanul érte, ezért csak lefagyva figyelte, ahogy a férfi kiszáll az autóból. Nem sokkal később el is tűnt az alakja a parkolóban, tekintve, ámbár ebben semmi furcsa nem volt, hiszen a zuhogó eső miatt drasztikusan lecsökkent a látótávolság.
A lány csak ült ott egy darabig, próbált felocsúdni a meglepetésből. Nem szerette, ha idegenek hozzáérnek, azt főleg nem, ha ilyen intim gesztusokat tesznek, de ezt most megértette. Antonio egyáltalán nem lehetett abban biztos, hogy valaha viszontlátja még a lányát, így ellőtte a puskaporát, történjen bármi.
Néhány percig még ült ott mozdulatlanul, aztán átmászott a vezető ülésbe, és zsongó gondolatokkal, kimerülten hazavezetett. Még a rádiót sem kapcsolta be, szüksége volt a csendre, épp elég volt hallgatnia az esőt meg az autót. Abba pedig még csak nem is gondolt bele, ezért mit fog ő kapni Frida mamától otthon…