Søstre av Månen

sigrunbjroklund

5. fejezet - Madame Monica Metafizikai Boltja

2021. május 15.

Mikor behajtott az utcájukba, már érezte, hogy valami nincsen rendjén. Ez a benyomása pedig egyre csak nőtt, ahogy közelebb ért, mikor pedig megpillantotta a rendőrautót a házuk előtt, pánikba csapott át. Hirtelen már nem számított, mi történt a délután, hogy mennyire kimerítette, megtépázta a beszélgetés az apjával, másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy valami történt a nagyszüleivel. Talán betörtek, vagy rosszul lett valamelyikük… Esetleg… Meghaltak. Az adrenalin hamar tovaűzte a zsibbadtságot, leparkolt, majd a torkában dobogó szívvel kipattant az autóból, és a ház felé rohant. Úgy tépte fel az ajtót, mintha üldöznék, majd gondolkodás nélkül a nagymamája karjai közé vetette magát. Hát jól vannak, minden rendben! De akkor…?

– Hála az égnek! – szakadt fel a megkönnyebbült sóhaj Frida mamából, mire Daisy zavarodottan nézett fel rá.

– Mi? Mi történt? – húzódott el, ám a nagyi csak nem akarta engedni, előbb jól megölelgette, majd eltolta magától, hogy jobban szemügyre vehesse. Meg kellett győződnie róla, hogy egyetlen haja szála sem görbült az ő Liljéjének.

– Semmi bajod! Hála az isteneknek…! Imádkoztam Freyja asszonyhoz, hogy ne essen bajod! – mondta könnyes szemekkel.

– Nagyi, mi ez az egész? – Egyre inkább nem értette, hogy mi folyik itt.

– Délben felhívott a főnököd, hogy eltűntél, mint szürke szamár a ködben! Hogy egy idegen emberrel szálltál be a kocsiba, és elhajtottál. Halálra aggódtuk magunkat a papával! – A hangja egyre dühösebb lett, néhányszor el is csuklott, ahogy a mondandója végére ért, és az arckifejezése is meglehetősen szigorúan festett.

Bjørn papa annyira nagyon halálra aggódta magát, hogy amíg a mama a rendőrökkel beszélgetett, békésen elaludt a fotelben, az ölében pedig elégedetten nyúlt el Benny. A lány csak egy szemforgatásra méltatta a dolgot.

– Szóval most már figyeltetsz is? – fordult Frida felé. A hangja vádló volt, és most, hogy erősen tűnőben volt a félelem és a pánik, kezdett benne felmenni a pumpa. Mégis miféle megfigyelőrendszert üzemeltetnek ezek ketten? Tán az autóján is nyomkövető van? Nem elég, hogy önkényesen távol tartották az apjától annyi éven át, hogy a leveleit gondolkodás nélkül tűzbe vetették, még szemmel is tartják a nap huszonnégy órájában, mint valami bűnözőt?

– Ennyi a mondandód azután, hogy eltűntél egy fél napra? – tette a csípőjére a kezeit a mama.

– Azt hiszem, asszonyom, ideje mennünk. Örülünk, hogy a kisasszony épségben hazaért – szakította félbe az egyik rendőr. A társa éppen a vállán lévő rádióba mondta be, hogy megvan az elveszett bárány, az ügy lezárva, már indulnak vissza a kapitányságra.

– Köszönjük a segítséget. Bjørn, kísérd ki az urakat! – dörrent oda, mire a férfi összerezzent, de aztán felkelt, és tett, ahogy az asszonya mondta. A kandúr morcosan nyitotta ki a csipáit, körülnézett, hogy mégis mi ez a felhajtás, aztán sértetten beült az ablakba tisztálkodni. A rendőrök csak úgy szedték a lábukat, rövid ismeretségük alatt nyilván rájöttek, hogy Frida ugyan ritkán dühös, de ha igen, egy kitörő vulkán hozzá képest semmi.

A lány csak konokul farkasszemet nézett vele, amíg a biztos urak elég messzire nem értek, de a nagyi immár jéghideg, gleccserkék tekintete kemény volt, mint a norvég tél.

– Igen, ennyi a mondandóm. Felnőtt ember vagyok, rémlik? Szavazati jogom van, jogosítványom, ha akarok, a világ legtöbb országában legálisan fogyaszthatok alkoholt. Még a cigit is kiadják a trafikban!

– Igenis be fogsz számolni róla, hogy mi ez az egész!

– Az apámmal találkoztam – felelte dacosan, majd összeszorította az állkapcsát.

A nő lélegzete elakadt, majd elvörösödött a feje a pulykaméregtől. Daisy tudhatta volna, hogy ezzel elveti a sulykot, de valahogy mégsem volt arra felkészülve, ami ezután következett.

– Hogy mit csináltál? Hogy találtad meg? Mégis, hogy gondoltad, hogy a megkérdezésünk nélkül találkozol azzal a semmirekellővel? – Az előbbi visszafojtott, szinte passzív agresszivitásnak már nyoma sem volt, a nő teljesen kivetkőzött önmagából, felemelte a hangját, miközben beszélt, és a tenyerét a homlokára helyezve járkált fel s alá.

– Egy, nem én kerestem meg, ő jött, a tudtom és a megkérdezésem nélkül. Kettő, az apám, nekem pedig jogom van vele találkozni, legyen akármekkora seggfej is. Három, felnőtt vagyok, és magamért felelek, te pedig már nem vagy a gyámom – fonta össze a mellkasa előtt a karját a lány.

– Hogy képzeli? Neked is van ám mondanivalóm még, de előbb az ügyvéd. Bjørn! Bjørn!

– Itt vagyok, mi ez a kiabálás? – tűnt fel az ajtóban a papa. Daisy látta őt közeledni, ráérősen sétált a ház felé, mikor meghallotta Frida rikácsolását, azonnal sietni kezdett, ebből adódóan kissé zihált, mire a bejárathoz ért.

– Hívd fel az ügyvédet! Az a szemét megtalálta Daisyt! – adta ki az ukázt gyűlölettől lángoló tekintettel.

A lány csak állt a nappali kellős közepén, és próbálta visszanyelni a dühét, azonban az kikívánkozott, és igen nagy erőfeszítések árán nem mondott csak oda semmi olyasmit, amit aztán később megbánhat. Tehetetlen volt, jutott el végre az elvörösült tudatába a gondolat. Hiába kiabál, hiába harcol, mintha egy üvegkalitkában élné az életét, amit kívülről árgus tekintetek figyelnek, bentről azonban nem jut el a szemlélődőkhöz a hangja. A falak túl vastagok, hiába láthatatlanok…

– Tudod, mit, nagyi? Csináld, de semmire sem fogsz vele menni. Sem a te, sem az ő ügyvédje nem fog téged komolyan venni. Felnőtt ember vagyok, nem egy kisgyerek, nem egy baba, amit a polcon üldögélve tarthatsz! – mondta viszonylag normális hangerőn, azonban a szavai csak úgy vágták a szoba feszült légkörét.

– Egy lányomat már elveszítettem miatta, téged nem foglak! – fordult vissza felé, a mutatóujját nemlegesen lengetve.

– Nem vagyok a lányod! Az unokád vagyok, és felnőttem. Saját akaratom van, és jogom ahhoz, hogy azt csináljak, amit akarok. Én nem Lotte vagyok!

– Mégis úgy viselkedsz, pontosan ugyanúgy! Nem hallgatsz senkire, csak mész a saját fejed után, és nem veszed észre, hogy a saját vesztedbe rohansz! Mikor kezdesz már el tanulni mások hibáiból, ahelyett, hogy elkövetnéd őket újra?

– Mivel rohanok a vesztembe? Azzal, hogy meg akartam ismerni az apámat? Tudod te, hány éven át vártam, hogy felbukkanjon? Csak hogy megtudjam, ki ő? Hogy megismerhessem? Nem, fogalmad sincs, mert te ezzel sohasem akartál foglalkozni! Eltemetted az emlékét, a létezéséről is megfeledkeztél, kivéve, ha éppen borsot tört az orrod alá azzal, hogy küldött egy-két levelet, amit aztán úgyis a tűzbe vetettél.

A nagyi lélegzete ismét elakadt, egy darabig meg sem tudott szólalni a döbbenet és a harag forró keverékétől. Daisy sosem látta még ennyire kifordulva önmagából, talán még kiabálni sem igen hallotta, legalábbis nem ilyen helyzetben. Sem vele, sem a papával nem került még soha veszekedésre a sor, de még Benny vagy az előző macskáik sem dühítették fel annyira, hogy felemelje a hangját. Úgy tűnt azonban, hogy elegendő egyetlen hibát vétenie, és máris a nyakába szakadt az asszonyban húsz éve fortyogó pokol minden kénköve.

– Honnan tudsz erről? – köszörülte meg végül a torkát, fölülemelkedve az indulatán, és megkapaszkodott a kredencben.

– Lejöttem inni, mikor beledobtad a kandallóba a képeslapot. Nem hallottatok, mert túlságosan el voltatok foglalva azzal, hogy utáljátok az apámat.

– Mindent megtettünk érted, gyermekem, amit egy szülő csak megtehet. Te pedig inkább annak az embernek a pártját fogod, aki miatt az anyád meghalt. Telebeszélte a fejedet, igaz? De azt elfelejtette elmondani, hogy elsősorban miatta hatalmasodott el rajta a függősége. Azt nem mesélte, hogy egyik partiból a másikba mentek, hogy egyszer balesetet szenvedtek, igaz?

– De, mesélte, ami azt illeti. Elmondott mindent, és hagyta, hogy elítéljem érte, nem akarta rám erőltetni a saját narratíváját, ahogyan azt te teszed. Elmondta, hogy hibázott, hogy sajnálja, és hogy megváltozott.

– És te ezt elhiszed? Ezek a gazdag ficsúrok sosem változnak! Soha! Tudod, miért nem? Mert megvan a pénzük, hogy minden hibájukat meg nem történtté tegyék, hogy ne vonja őket felelősségre senki. Feladtunk mindent, az otthonunkat, az életünket, egy idegen országba, egy másik kontinensre költöztünk, hogy minél távolabb legyél tőle és az őrültségeitől. Hogy megvédjünk téged! – Az asszony nyaka egyre csak vörösödött az indulattól, ahogy legördültek a száján a szavak.

– Mikor fogod megérteni, hogy engem nem kell megvédeni? Mikor fogod végre elfogadni, hogy felnőttem? Soha, soha nem kértem, hogy tegyétek ezeket! Ami azt illeti, megérdemeltem volna annyit, hogy legalább a tizennyolcadik születésnapomon szervezz egy találkozót vele, hogy én magam dönthessem el, hogy akarok-e vele bármilyen kapcsolatot. Mert képzeld, elég felnőtt vagyok, és voltam már akkor is, hogy én magam meg tudjam ítélni. De te nem hagytad, és most, amikor nem tettem semmit, amivel ezt érdemelném, még számonkérsz, hogy hogy tehettem ezt! – kiáltotta, miközben a kézfejével megpróbálta letörölni a látását egyre elhomályosító, forró könnyeket.

– Értsd meg, lányom, hogy az az ember veszélyes! Rá nem vonatkoznak a szabályok, azt csinál, amit akar. Gondolod, ilyen embert akartunk volna például állítani eléd? Hidd el, én volnék a legboldogabb, ha az apád egy tisztességes, példamutató ember lenne, de nem az. Sajnos az anyádat az ilyen semmirekellők vonzották világ életében.

– Hogy mondhatod ezt, amikor nem is ismered? Mit tudsz róla, azon kívül, hogy te eldöntötted, hogy őt hibáztatod az anyám döntéséért? Semmit. Éveken át nem mondtál nekem semmit, se róla, se anyáról! De ezzel csak több kárt csináltál, mint hasznot. Tudod, milyen megalázó volt, amikor a többiek rájöttek gimiben, hogy kinek a lánya vagyok? Ők tudták, végig tudták, és szívattak vele, én pedig mit sem sejtettem! Miért csak akkor kellett elmondanod, amikor már túl forró volt a lé? Nem lett volna egyszerűbb megelőzni mindezt, és még azelőtt elmondani, hogy ilyen csúfosan kiesik a csontváz a szekrényből?

– Honnan tudhattam volna, hogy ez fog történni? Mit kellett volna tennem, eléd állni tizennégy évesen, és elmondani, hogy az anyád milyen züllött életet élt? Mit gondolsz, milyen hatással lett volna az rád? – emelte fel a kezét indulatosan, amolyan „honnan tudhatnám?” gesztusként.

– Semmivel sem rosszabbal, mint amilyen hatással volt az rám, hogy így derült ki! Nem tudsz szabadulni az előítéleteidtől, de ezzel engem börtönbe zársz, értsd meg! Meg sem hallod, amit mondok, mintha egy üres szobában kiabálnék… Én nem az anyám vagyok, nem fogok olyan végre jutni, mint ő. Megfojtasz, nem hagyod, hogy éljem az életem, pedig már réges-rég nem volna szabad helyettem döntéseket hoznod! – kiáltotta teli torokból. Talán életében nem erőltette még meg ennyire a hangszálait, és úgy tűnt, a mamát is meglepte vele, mert egy pillanatra hátra hőkölt, és döbbenet csillant az indulattól elsötétült tekintetében.

– Én mindig csak meg akartalak védeni, hogy olyan életed lehessen, amilyen az anyádnak sosem lehetett! – harsogta.

– Talán nem rajtam kellene kijavítanod azt, amit vele elrontottál – mondta végül néhány lélegzetvételnyi gondolkodás után. Ugyan még remegett a haragtól és alig látott, kényszerítette magát, hogy felöltse a sztoikus álarcát, hogy véget vethessen ennek a meddő, sehová sem tartó veszekedésnek. Úgysem tudja az asszonyt meggyőzni semmiről. – Elmentem, majd jövök – fordított neki hátat.

– Mégis hová mész? – indult utána.

– Kocsikázni – felelte velősen, majd kiviharzott a még mindig döbbenten és kissé tanácstalanul az ajtónál sóbálvánnyá vált Bjørn mellett.

Egyik nagyszülője sem próbálta megállítani, úgy tűnt, mindannyiuknak szüksége van egy kis nyugalomra, hogy átgondolják a történteket, már csak azért is, mert az ő házukban ritkaságszámba ment a veszekedés – legalábbis Lotte halála óta biztosan –, így talán az átlagosnál is jobban felzaklatta őket. A lány beült a kocsiba, majd Old Saybrook felé indult. Alighogy elhagyta a várost, kitört belőle a zokogás, és kénytelen volt leállni az út szélén.

Amióta csak az eszét tudta, kétségbeesetten próbált felérni a felé támasztott elvárásokhoz, az eszményi Daisyhez, akit valójában talán nem is Daisynek, hanem Lotténak hívtak… Jól tanult, betartotta a szabályokat, még ha nem is értett velük egyet, még akkor is, mikor már lassan fojtogatni kezdték a korlátok, amik közé szorult, fegyelmezett maradt, és nem próbált meg lázadni. Nem érdekelte, mit gondolnak vagy mondanak róla, hiszen mások mit tudhatnak az ő családjának a fájdalmáról? Mindig időben hazaért, sosem hagyta lemerülni a telefonját, vagy ha mégis otthon felejtette a töltőjét, értesítette a nagymamáját, hogy ne aggódjon érte.

Elnyomta magában a dühöt, a csalódottságot és a fájdalmat, mert szerette őket, és sohasem akarta volna megbántani a nagyszüleit. Emellett pedig pontosan tudta, hogy milyen traumatikus élmény lehetett számukra a lányuk elvesztése, és hogy mindent meg akarnak annak érdekében tenni, hogy vele soha ne történhessen ilyesmi.

Annyi év példaértékű viselkedés után pedig sosem gondolta volna, hogy ilyen letorkolást kap azért, mert találkozni merészelt az apjával. Persze, nyilván gondolhatta volna, hogy balhé lesz belőle, na de hogy ekkora? Hogy ráhívják a zsarukat, mint valami szökevény tinédzserre? Úgy érezte, egy csöppet sem bíznak benne, hogy még mindig gyerekként kezelik. Pedig erre tényleg soha nem adott okot, mindig felelősségteljesen viselkedett, sosem szökött el, még az eszében sem fordult meg egyetlen alkalommal sem. Mindig szólt mindenről, és soha nem tette úgy ki a lábát a házból, hogy ne jelentette volna be. És mégis, amikor egyetlen egyszer olyasmit tett, amivel nem értettek egyet, ilyen balhé lett belőle…

Ha most itt volna az anyukája, egészen biztosan más volna minden. Persze, afelől már szemernyi kétsége sem volt, hogy a nagyszülei akkor is utálnák Antoniót, csak valami más miatt. Legalább Lotte nem hagyná… Ő megvédené, nem úgy, mint Daisy, aki csúfos kudarcba fulladt e téren. De ugyan mit tehetett volna? Hogyan tudta volna őket meggyőzni arról, hogy egyáltalán nem volt veszélyben, hogy egyébként Mr. Biancardi nem is olyan rossz ember, és lehet, hogy nem egy minta apa, de rengeteget változott, mióta utoljára találkoztak vele? Leginkább sehogy. Ez pedig felkorbácsolta benne a düh lángjait, olyannyira, hogy a kormányra csapott, mire megszólalt a duda. Túl sokan nem jártak arrafelé, úgyhogy nagy látványosság nem lett a mutatványból, csak egy elhaladó Jeep sofőrje bámult be a szélvédőn értetlenkedve.

Nem tudta, kihez fordulhatna, hogy kinek tudná elmondani, mi nyomja a lelkét. Aztán remegő kézzel elővette a telefonját, és megpróbálta megkeresni az apja elérhetőségét, azonban az elhomályosuló látása és a képernyőre csöppenő könnyek nem könnyítették meg a dolgát. Végül írt neki egy rövid üzenetet.

„Felhívhatom?” – pötyögte be. Többször is kitörölte, mert mindig rossz betűket nyomott le.

„Milyen kellemes meglepetés. :D” – érkezett szinte azonnal a válasz, mintha csak várta volna, hogy felkeresse.

„Csak… A telefonszámát…”

„Oké. 310–555–0128”

Szinte azonnal tárcsázta, a férfi pedig habozás nélkül fel is vette.

– Szia – köszönt. Egy darabig csend volt a vonal túlsó végén. – Hé, itt vagy?

– I-igen… – szipogta, és letörölte a könnyeit. Próbálta megnyugtatni a lélegzetét, de komoly színészi teljesítménybe került volna, hogy bárkivel elhitesse, nincs felzaklatva.

– Hé, mi a baj? – szólt gyengéden a férfi. Nem volt zaj körülötte, talán már hazaért, nem úgy, mint Daisynél, ahol az autó tetején kopogott az eső.

– K-kiakadtak…

– A nagyszüleid?

– Igen… Rám hívták… A rendőröket…

– Ezt… Nem igazán értem…

– Mert… A főnököm látta… Hogy beszáll a kocsimba.

– És… Miért is mondta ezt el a nagymuteréknak?

– Nem tudom! Fogalmam sincs! – zokogott fel.

– Hé, ne sírj. Hol vagy most?

– Ne! Ne jöjjön ide… Csak… Nem tudtam, kit hívjak… – ellenkezett azonnal. Azért még nem ismerték egymást ahhoz elég jól, hogy csak úgy találkozzanak. Megint…

– Hogyhogy? Nincs legjobb barátnőd vagy ilyesmi?

– Nincs… Vagyis… Hé, ez… Nem is olyan rossz ötlet!

– Ühm… Micsoda pontosan?

– Nemrég megismertem néhány lányt. Járják az országot egy Volkswagen kisbusszal, megállnak néhány hétre itt-ott… Most épp Old Saybrookban tanyáznak a világítótoronynál. Meghívtak sütögetni, egész jól elvoltunk…

– Hát ez… Meglehetősen furcsán hangzik, ha nem bánod, hogy ezt így megjegyzem. De ha jól érezted velük magad…

– Igen, igen, köszi az ötletet. Majd még… Hívom vagy ilyesmi – hadarta izgatottan, majd meg sem várta Biancardi válaszát, már rá is tette a telefont és indított.

Ugyan a beszélgetésük nem tartott túl sokáig, és igazából semmi égetően fontos nem hangzott el, sőt, tulajdonképpen a kedves apuka nem javasolt semmit, csak a kérdés indított el valamit Daisyben, ami rögtön sokkal jobb kedvre derítette. A képzeletbeli naplójában felírt Antonio neve mellé egy piros pontot, afféle emlékeztetőként, hogy legközelebb, mikor felhúzza, van egy plusz élete, mielőtt ismét olyat mondana, ami miatt leharapja a fejét.

Be is dobott egy lemezt a lejátszóba, hogy addig is szóljon valami, amíg odaért, azonban a zsongó gondolataitól nem tudta volna megmondani, melyik dal ment az úton. Mikor kiszállt a világítótoronynál az autóból, már messziről látta, hogy a lányok a kisbusz körül sürgölődnek. Arra gondolt, hogy talán útnak indulnak, ahogy azt a grillezős estén mesélték, és hirtelen elkapta egy kicsit a bűntudat, hogy annyira el volt foglalva a saját dolgaival, hogy szinte esélye sem volt összebarátkozni a lányokkal. Pedig egészen ígéretesnek tűnt a dolog…

Anne vette őt észre először, rögtön mosolyogva integetett felé, aztán megbökte a mellette álló Nieshát és Gemmát, akik szintén integetni kezdtek felé. Daisy elmosolyodott a fogadtatás láttán, és közelebb sétált.

– Hát te? – sietett elébe Gemma.

– Eszembe jutott, hogy nemsoká tovább álltok, és arra jutottam, hogy lóghatnánk vagy ilyesmi… A múltkor a főzőcskézés egész jól sikerült, szóval… – mosolygott halványan.

– Üdvözlünk köreinkben újra – lépett oda Niesha is, széles vigyorral az arcán, miután berakott egy hűtőládát a kisbuszba.

– Épp a metafizikai boltba indultunk – jegyezte meg Anne. Továbbra is gyanúsan kedvesen viselkedett, amit a lány nem igazán tudott hová tenni a nem túl jól sikerült első benyomás után. Talán Nieshának sikerült rá hatnia, vagy miután rájött, hogy nem jelent veszélyt számukra – jelentsen az bármit is –, mindjárt előhúzta a jobbik arcát.

– És ott pontosan mit is árulnak…?

– Tarot paklikat, spirituális könyveket, gyertyákat, ilyesmiket – vont vállat Gemma.

– Szóval… Ilyen boszorkánybolt, vagy teljesen félreértem…?

A lányok összenéztek, bár Daisy számára nem egészen volt világos, pontosan miért is tettek így.

– De, de olyasmi, nevezhetjük annak is – felelte Niesha. – Már ha ebben akarsz hinni…

– Szerintem láttátok, mi van otthon, úgyhogy nem teljesen felfedezetlen földrész számomra ez a dolog…

– Csak?

– Hát… Na jó, tuti… Bolondnak néztek majd, mert nyilvánvaló, hogy… Ti ebbe így… – körözött a kezével, körbeírva vele nagyjából a lányok táborát. – De én… Nem igazán tudom, mit gondoljak róla.

– Nincs ezzel semmi baj. Nem eszünk szkeptikusokat – kacsintott rá Anne, amitől egy icipicit talán kirázta a hideg a lányt. Még mindig nehezen fogadta be a barátságosságot a vöröstől.

– Nem vagyok szkeptikus… Vagyis… Én nem tudom – szusszant frusztráltan. Tényleg fogalma sem volt, hiszen az északi népi mágia átjárta a gyermekkorát, sokat tudott róla, és még több dolgot nem. De valahogy ő mindig az a fajta ember volt, aki csak annak hitt, amit a két szemével látott. Szívesen áldozott Freyja asszony oltáránál a nagymamájával, többnyire azért, hogy az asszony nyugodt legyen, azonban nem volt benne biztos, hogy ő elhiszi, hogy egy háború istennő személyesen felügyeli élete minden pillanatát és vigyáz rá. Azért egy kicsit abszurdan hangzott a dolog… Ez a gondolatmenet igazából el is térítette attól, amit kérdezni akart, méghozzá az, hogy akkor ők tulajdonképpen boszorkányok-e. Ha már metafizikai boltba járnak, meg a horoszkópot böngészik…

– Nincs ezzel semmi baj – tette Niesha a vállára a kezét. – Utazott velünk egy lány, még vagy két évvel ezelőtt, ő például hindu volt. Úgyhogy a te dolgod, hogy miben hiszel.

– Hát leginkább annak, amit a két szememmel látok – horkant fel, aztán kutakodni kezdett a zsebében. A cigarettásdobozt megtalálta, ki is vett belőle egy szálat, azonban a gyújtóját nem lelte. – Ühm… Valamelyikőtöknek nincs véletlenül egy gyújtója?

– Nekem – jelent meg Nicky. Eddig a másik három lányt nem is látta, Dana és Kass továbbra sem voltak sehol, és egészen úgy tűnt, Nicky a semmiből tűnt elő. Felé nyújtott egy kicsit kopott, bronzszínű Zippót, amely mindkét oldalán büszkén, cirill betűkkel és egy nem túl szerény vörös csillaggal hirdette a Szovjetunió dicsőségét.

– Ööö… Nagyon szép – vette el kissé bátortalanul. Nicky farkasszemet nézett vele, de semmit sem tudott kiolvasni a tekintetéből.

– Köszönöm. Az apámé volt.

Daisy inkább meggyújtotta a cigijét, majd amilyen gyorsan csak tudta, visszajuttatta a gyújtót a tulajdonosának.

– Mondd csak, a nagyid szokott rúnát vetni? – érdeklődött Anne, mire Gemma oldalba bökte a könyökével. – Hé!

– Ne ostromold már szegény lányt – sóhajtotta.

– Ühm… Nem hiszem, hogy láttam már valaha ilyesmit csinálni. Miért?

– Csak kíváncsi voltam – vont vállat.

– Megvan mindenki? – nézett körbe Niesha.

– Dana és Kass még gyűjtögetnek – felelte Nicky.

– Akkor légy szíves, szólj nekik, mert indulnánk.

A lány egy bólintással tudomásul vette, majd visszasétált a töltésen, az alakját pedig hamarosan elnyelték a fák. Alig néhány perc múlva aztán három alak tűnt fel ugyanott, Daisy cigije pedig már szűrőig égett, úgyhogy felemelte a lábát, és a bakancsa talpán elnyomta.

– Van itt valami kuka? – nézett körbe, ugyanis sehol sem látott szemetest.

– A sátrak között – felelte Gemma. – De ha gondolod, kidobom.

– Nem, ne haragudj, de… A nagyi mindig azt tanította, hogy semmi személyes holmimat ne adjam oda másoknak. Azt már nem mondta, miért – indult el. A lányok kuncogtak arra, úgyhogy tudomásul vette, hogy ők valószínűleg tudják, miért, de az ő avatatlan füle az életben nem fogja hallani az indokot. Hamarosan megtalálta, amit keresett, és kidobta a csikket.

– Na, megvagyunk? – kérdezte Niesha türelmetlenül, a kisbusz vezető felőli ajtajának támaszkodva.

– Igen – felelte Nicky, miközben közelebb értek a két lánnyal.

– Szia, Daisy – köszöntötte Kass. – Rég láttunk errefelé.

– Úgy… Két hete – nevetett zavartan.

– Minden rendben? – érdeklődött Dana. Úgy tűnt, ez valami szokás a lányoknál, hogy a pillantásukkal a másik lelkéig bámulnak. Mindenképp fel fogja írni magának, hogy beszéljenek erről a terapeutájával… Hátha ő el tudja érni, hogy ne érezze ennyire kellemetlenül magát tőle.

– Persze, miért?

– Vörös a szemed – vont vállat.

– Ó… Hát… – sütötte le a tekintetét.

– Velünk jössz? – érdeklődött Gemma.

– Még szép, hogy velünk jön, igaz? – fogta meg a karját Anne, és már szinte húzta is az autó felé.

– Hát, ha van hely… – egyezett végül bele.

Daisy volt az utolsó, aki beszállt a kisbuszba, de csak mert ragaszkodott hozzá, hogy nem szeret sehol sem előre menni. Igazából ami a busz belsejét illeti, nem számított semmi furcsára, maximum a hetvenes évek életérzésére, arra viszont a legvadabb fantáziáiban sem, hogy az egész belső sötétpinkben pompázzon, és hogy az összes létező ülést, – amelyek akár egy limuzinban, a négy oldalt határolva terültek el –, ugyanilyen árnyalatú műszőrme borítson. Ahogy látta, még a szív alakú kormányon is egy ilyen védő díszelgett, a sebváltón pedig egy rózsaszín boholy. A rádiót strasszokkal rakták körbe, a visszapillantóról egy piros, szív alakú napszemüveg, és legalább öt féle kristály lógott, a pohártartóban pedig ott pihent egy felbontott, félig elfogyasztott cherry coke. Mosolyogva, és nem kicsit csodálkozva nézett körbe, amin egyébként a lányok kitűnően szórakoztak.

– Na, mit gondolsz? – vigyorgott rá hátra Niesha.

– Életemben nem láttam még ilyen abszurd, egyben pedig vagány dolgot – nevetett.

– Még szép. Az én ötletem volt – húzta ki magát büszkén a sofőr, majd indított.

Gemma sóhajtva nyomott a bazsalygó Anne kezébe egy tíz dollárost.

– Látod, én mondtam, hogy tetszeni fog neki – vágta oda a vörös.

– Jól van, jól van, nem kell azért mindjárt elszállnod magadtól – forgatta a szemét a másik lány.

– Szóval… Hol is van ez a bolt? – érdeklődött Daisy.

– New Havenben – érkezett a válasz Anne-től, aki éppen rágógumi buborékot fújt. – Kérsz?

– Nem, köszi. Ott már ma jártam egyszer. Jól el is áztam…

– Na, mesélj – dőlt előre izgatottan Gemma.

– Talán majd máskor. Pont azért jöttem ide… Hogy ne kelljen ezekre gondolnom – döntötte a fejét az ülésnek. Azért meg kell hagyni, hiába nem tartozik a rózsaszín a kedvenc színei közé, a szőrme azért puha.

– Ó, hát… Oké.

– Van ennek a helynek valami neve? Sokat járok New Havenbe, biztos láttam már.

– Madame Monica Metafizikai Boltja.

– Nem, nem cseng ismerősen.

Az út aztán jó hangulatban telt, Daisy többnyire csak hallgatta a többi lány csacsogását és hülyéskedését, amikor pedig kapott valamilyen kérdést, akkor arra válaszolt, de igazából csak próbálta magáévá tenni a többiek jókedvét és izgatottságát. Nemsoká aztán Niesha leparkolt egy csendes utcában, a belvárostól nem messze. Ismerős volt a környék, habár egészen biztos volt benne, hogy sosem járt erre, hiszen akkor rögtön kiszúrta volna a bolt teljes szélességén elterülő, hatalmas táblát, amely Madame Monica Matafizikai Boltját hirdeti.

Már a kirakatban is sok érdekesség volt elhelyezve, többségében kristályok, nyakláncok, de könyvek és tarot paklik is. Kicsit talán gyermeki csodálkozással próbálta beazonosítani és katalógusba venni, miket is lát az üveg mögött, azonban nem sok ideje volt a megfigyelésre, Anne már belé is karolt, és elindult a bolt felé.

– Ha segítségre van szükséged, csak szólj, a közeledben leszek – mondta.

– Olyan nagy ez a bolt? – vonta fel a szemöldökét.

– Két emelet.

– Hűha. Néhol a Barnes & Noble nincs ekkora…

– Ott csak könyveket árulnak. Itt van minden féle – vezette be az ajtón.

Hát abban Daisy egészen biztos volt, hogy itt aztán mindent is kapni. Hála az isteneknek azért nagy, jól látható táblákkal jelezték, mi merre található, de azért első pillantásra egy kicsit megszédítette a látvány. Balra tőlük a könyves szekció helyezkedett el, ami egyébként körülbelül a bolt felét felemésztette, így már mindjárt értette, miért is van szükség két emeletre. Legalábbis sejtette. A másik oldalon a fal mentén polcrendszer, rajtuk különböző méretű, címkéjű és tartalmú üvegek, de ahogy egy pillantásból meg tudta ítélni, gyógynövényeket és virágokat tartalmaztak. Merőlegesen üveg tetejű, fiókos vitrinek, amelyekben katonás sorba rendezve pihentek a különböző ásványok és kristályok. Rögtön kiszúrt egy rózsakvarc marokkőt, egészen megjött a kedve a rózsaszínhez. A sarokban pedig két forgó állványon különböző méretű, alakú ásvány medálok ezüst és bőrláncokra fűzve. Azt sem tudta, merre kapkodja a tekintetét. Ennyiféle, színű, illatú dolog…

– Na, mi az? – lépett oda hátulról Niesha, a vállára téve a kezét. Általában nem szerette, ha valaki csak úgy fogdossa, de a nő nem zavarta, sőt, ami azt illeti, kicsit úgy érezte, mintha a belőle áradó nyugalomból így egy kicsi jutna belé is.

– Itt aztán jó sok minden van – mosolygott. – Azt se tudom, mit nézzek meg először.

– Attól függ, mire vagy kíváncsi.

– Hát… A dolgok felét nem is ismerem, szóval…

– Én, én, majd én körbe vezetem – mondta lelkesen Anne.

– Jó, de ne felejtsd el, hogy ne rohand le mindennel egyszerre, mert azt sem fogja tudni, hol áll a feje.

– Jó, jó. Ti hol lesztek?

– Fent a gyertyáknál meg a füstölőknél.

– Rendben.

Aztán a többiek nézelődés nélkül elindultak a lépcső irányába. Daisy várakozóan nézett Anne-re, habár szívesebben fogadta volna el Niesha idegenvezetését, de úgy tűnt, a nő elfoglalt, úgyhogy nem is zaklatta ezzel. Másrészt bunkóság lett volna visszautasítani Anne ajánlatát, még akkor is, ha egyébként egy kicsit a hideg kirázza tőle.

– Nos, mit szeretnél először megnézni?

– Azt hiszem… A kristályokat. Az olyasminek tűnik, amit még én is megértek – mosolygott.

– Ugyan, a metafizikai bolt a legkevésbé bonyolult dolog az egészben – felelte, majd a vitrinekhez vezette.

Az üzletben mintha teljesen másképp telt volna az idő, de az is lehet, hogy csak annyira lenyűgözték a lányt az ott kapható holmik, hogy észre sem vette, hogy lassan alkony felé közelít az idő. Bejárták az egész boltot, mind a két szintet, Daisy pedig nem győzött mindent megnézni és az agyába vésni. Először is szerzett magának egy szép rózsakvarc medált, de aztán Anne rábeszélte egy obszidián kulcstartóra is, ugyanis állítása szerint mindenkinek szüksége volna egyre. Azt nem igazán firtatta, pontosan milyen okból is. A gyógynövényes sort csak futólag nézték át, úgy tűnt, a másik lányt nem is igazán érdeklik, Daisy meg valahogy természetellenesnek érezte, hogy vegyen egy üveg kamillavirágzatot, amikor Frida mama szinte a telkük teljes területén különböző gyógynövényeket termeszt. A könyves szekció ugyan jobban érdekelte, de miután levett egy ceremoniális mágiáról, majd egy démonokról szóló könyvet a polcról, Anne inkább tovaterelgette a tarot paklik felé.

A lány sose gondolta volna, hogy ennyi féle variációja létezik a kártyának, mind a grafikát, mind a lapok számát illetően. Azt például nem igazán sikerült megérteni, mi a kardinális különbség egy hagyományos pakli és egy jóspakli között, de addig legalább eljutott, hogy megkülönböztesse őket: előbbi hetvennyolc, utóbbi akármennyi lapból állhat.

– Nem akarsz egy paklit? Hidd el, furának tűnhet, de sokat segíthet a mindennapjaidban, ha használod őket – nézegette a különböző dobozokat Anne.

– Az eddig oké… De honnan fogom tudni, mi mit jelent? – méregette őket bizonytalanul.

– Jár hozzá útmutató. Én sem tudom az összes lap jelentését.

– Jó, de… Nem idézek meg démonokat, vagy ilyesmi?

Erre a lány jókedvűen felnevetett.

– Most… Rosszat kérdeztem, vagy…?

– Nem, nem, dehogy, nagyon aranyos vagy – törölgette a könnyeit. – Nem, nem idézel meg démonokat. Lehet arra is használni, hogy entitásokkal kommunikálj, de egyébként a saját tudatalattiddal és felsőbb éneddel kommunikálsz.

– Aha… Hát, ez nekem egy kicsit magas…

– Nem feltétlen kell hinned benne – vont vállat. – Attól viszont még hasznos lehet.

– Hát, ha azt mondod, hogy nem idézek meg démonokat, akkor talán vehetek egyet. Bár nem tudom, mire használnám… – vett egyet a kezébe, hogy közelebbről megvizsgálja.

– Minden nap felteszel egy kérdést, kihúzol egy kártyát, és a válasz a kérdésedre. Ilyen egyszerű.

– Szóval akkor jövendőmondás?

– Hát… A jövő dolgaira nem fogsz választ kapni, legfeljebb lehetséges kimeneteleket és tanácsokat.

– Most még jobban összezavarodtam – vonta össze a szemöldökét.

– Oké, korai még – tette vissza dobozokat Anne, majd tovább terelte.

Daisy nem is forszírozta a dolgot, teljes mértékben egyetértett vele. Habár egy kicsit elkapta a kísértés, hogy meggondolatlanul belelök egy paklit a kosarába, mikor meglátott egyet, amelyen északi istenek és a mitológiai fontosabb eseményei szerepeltek.
Útjuk az emeletre vezetett, ahol a többiek komoly diskurzust folytattak a mindenféle illatú, díszítésű, színű gyertyák felett, de Anne inkább a füstölők felé terelte, ez pedig főnyereménynek bizonyult, ugyanis a hatalmas választék közepette Daisy egészen addig ott időzött, amíg Gemma oda nem jött szólni, hogy lassan indulniuk kéne. Végül öt csomag füstölővel és a kristályokkal a kosarában mentek a kasszához, ahol aztán mindannyian külön sorba álltak. Ekkor ment oda hozzá Niesha, aki addigra már fizetett, hogy megmustrálja a lány szerzeményeit.

– Na, sikerült választanod valamit?

– Aha, ezeket – mutatta.

– Nem is rossz. Anne mondta, hogy kicsit elcsábultál a pakliknál, de végül inkább arra jutottatok, hogy most nem.

– Igen… Nem is tudtam, hogy ennyi féle van. És milyen gyönyörűek!

– Igen, azok. A rúnákat megnézted?

– Csak futólag, annyira… Nem voltak érdekesek, mint a kártyák.

– Ó, abban biztos vagyok – mosolygott.

Ugyan időbe telt, mire mindannyian sorra kerültek, főleg, mert mint az később kiderült, Anne felvásárolta körülbelül a fél boltot, Daisy nem bánta. Egyáltalán azt sem sajnálta, hogy eljött, még ha nem is igazán az ő világa ez a hely, mert addig sem arra gondolt, ami történt aznap. Hálás volt a lányoknak, hogy ilyen elfogadóak és kedvesek vele, és talán a délután végére még az Anne-től való megmagyarázhatatlan viszolygása is elült, ha nem is teljesen, legalább nem zakatolt ott a koponyája hátuljában minden egyes percben. Egy kósza pillanatra eszébe jutott az is, hogy talán csatlakozik a bandához, és útra kel velük, hogy végre szabadon élhessen, messze az üvegkalitkától, de aztán kiverte a fejéből a gondolatot, és inkább fizetett. Egészen biztos volt benne, hogy Frida mama sanda szemmel fog nézni a füstölőire, és majd jól megdorgálja, amiért nem készített kis csokrot inkább a kerti gyógynövényekből, azonban nem zavartatta magát, úgy döntött, elkönyveli a látogatását Madame Monica Matafizikai Boltjában a napi jótettének, amivel fellendítette egy kisvállalkozás gazdaságát.