Søstre av Månen
sigrunbjroklund6. Az Északi Panteon 78 Meséje
Aznap Daisy későn ment haza. Nem azért, mert elfoglalt lett volna, ugyan visszament még a lányokkal Old Saybrookba, de nem maradt sokáig. Csak céltalanul kocsikázott a városban, a nagy dopaminlöket után jött a hullámvasút, azonban ez már csak lefelé tartott a mélységbe. Nem igazán tudta, mire számíthat otthon, nem is keresték, ami különösen rossz jelnek számított, de ennek ellenére sem érezte szükségét annak, hogy mihamarabb hazatérjen. Figyelemelterelésként próbált a délutánra koncentrálni, amit a lányokkal töltött New Havenben, ám akárhányszor lejátszotta maga előtt a történéséket, mindig megakadt a szeme a pakli Taroton, amelyet olyan sokáig nézegetett.
Csak céltalanul körözött az üzletsor parkolójában. Már a nap is rég lebukott a horizont mögött, léha, a város világossága által csipkeként áttört sötétség ereszkedett a tájra, a villanypóznák nyurga óriásokként magasodtak fölé, sápadt, néha megremegő fényglóriájuk pedig hátborzongató aurát kölcsönzött a kihalt betondzsungelnek. Néha a szeme sarkából látott sötét alakokat az épület szélénél, a megvilágítatlan részeken ácsorogni, de amint odakapta a tekintetét, eltűntek. Azonban a figyelme másfelé irányult, így nem tulajdonított nekik nagyobb jelentőséget, mintsem hogy kósza délibábok, amelyeket odaképzelt. Egyetlen lélek sem járt arra, ugyan az üzletek még nem zártak be, csak néha egy-egy autó haladt el az úton.
A gondolatok őrülten cikáztak a fejében, majd felvették a rádióból szóló, tempós, elektronikus zene ritmusát. Nem igazán tudta, miért is lenne szüksége arra a nyamvadt paklira, próbálta meggyőzni magát, hogy a lányok valószínűleg szívesen vetnének neki kártyát, ha megkérné valamelyiküket, azonban még ez sem volt elég ahhoz, hogy kiverje a fejéből. Beleégtek az platina betűk, a lap a csomagoláson, amely Hél asszonyt ábrázolta, a holtak istennőjét, amint jeges birodalma trónján ülve egy koponyát tart a kezében, sötét haja az arcába hullik, a szeme egyáltalán nem látszik, csak a hűvös, semmi jót sem ígérő félmosolya. A háttér, a koponyákkal kirakott trón feketében és smaragdzöldben játszott, Hél félig élő, félig holt testét pedig lenge, áttetsző fekete ruha takarta. A kép valamiért Lotte egyik kampányfotóját idézte fel benne, ahol hasonló sötét ruhában fekszik egy fürdőkádban, melyet ékszerekkel töltöttek meg, hegyes, karomban végződő ujjai pedig úgy fonódtak köréjük, mintha csak víz lenne, ajkain pedig épp oly sötét vigyor ült, mint az istennőén a rajzon.
Frida mindig csak három istennek áldozott: Freyja asszonynak, Thornak és Odinnak. Utóbbit Daisy nem kedvelte túlzottan, meggyőződése volt, hogy Odin csak egy furfangosabb, sunyibb, kevésbé démonizált Loki , aki csak mindig megúszta, hogy felelősségre vonják a tetteiért. Ugyanis hamar felismerte a kétségbevonhatatlant, hogy a bölcsesség istene valójában végig a háttérben mozgatta a szálakat, mindenki háta mögött, abban a reményben, hogy majd úgy tudja irányítani az események folyamát, hogy Ragnarök idején a számára legkedvezőbb végkifejlet jöjjön el. Félszemű bölcs létére azért sikerült figyelmen kívül hagynia a tényt, hogy a megmásíthatatlan, az elkerülhetetlen, az bizony megmásíthatatlan és elkerülhetetlen…
Ugyan esett szó a többiekről is, de a legtöbb történet úgyis erről a trióról és Lokiról szólt, így nem rendelkezett olyan széles ismerettel a többi istenségről. Azóta pedig, amióta a nagymamája felhívta a figyelmét, hogy egy misszionárius írta le az Edda történeteit, ezáltal pedig erősen elferdítette, a saját narratívájában illőre formálta őket, ezért nem teljesen megbízhatóak, el is vesztette a varázsát a dolog, ezért szabad idejében nem is olvasgatta, hallgatta többet. Így teljesen megmagyarázhatatlan volt számára a pakli vonzása, hiszen sem Hél asszonnyal, sem az Északi Panteon többi tagjával nem fűzte olyan szoros kötelék, hogy igazolható legyen vele a megszerzése iránti vágy.
Némi habozás után azonban kihajtott a parkolóból, és elindult vissza New Havenbe, abban a reményben, hogy még nyitva leli Madame Monica Metafizikai Boltját. Már elmúlt negyed nyolc, mikor odaért, és az eladó, akivel délután találkozott, illetve egy kendős, virágos szoknyát viselő nő éppen bezárni készültek. Tudta, hogy bunkóság ilyenkor beállítani, zárás előtt vagy közvetlen utána betérni a boltba, de tisztában volt vele, ha most nem veszi meg azt a nyamvadt kártyacsomagot, egészen biztosan egész éjszaka ezen fog rágódni. Megragadta hát a lehetőséget, leparkolt és kipattant az autóból.
– Elnézést – szólalt meg, miközben becsapta maga mögött az ajtót és odasietett. – Ne haragudjanak… De szeretnék venni valamit.
– Á, csak nem annyira megragadott valami, hogy ki sem tudod verni a fejedből? – szólalt meg a kendős nő szélesen mosolyogva. Akcentussal beszélt, azonban Daisy nem ismerte fel, pontosan milyennel. Nem hasonlított egyik lányéhoz sem, pedig ők is annyiféleképp beszéltek, ahányan voltak, sem pedig a nagyszüleiéhez, akik még az Óhazában nőttek fel, beszélve a nyelvet.
– De, ami azt illeti, igen… – vallotta be.
– Gyere bátran. Az üzletemben mindig szívesen fogadunk bárkit, még ha zárás után is esik be – nyitotta ki az ajtót, eközben pedig a lány megfigyelhette, hogy a kulcscsomójáról egy egész füzérnyi nazar lóg le.
Követte a nőt, aki felkapcsolta a lámpát, majd megállt egy pillanatra a helyiség közepén, és csukott szemmel nagyot szippantott a levegőből. Most, hogy jobban megfigyelhette, látta, hogy irigylésre méltó, egészséges, barna bőre van, emellett a sajátjánál valamivel világosabb zöld szemei, de olyan tekintete, mint egy hollónak, ravasz és nagyon okos. Buggyos ujjú, virágokkal hímzett blúzt viselt, felette pedig egy barna mellényt, amely kihangsúlyozta karcsú derekát és szikár termetét. A fülében megannyi karika-fülbevaló , ahogy tartottak felfelé a cimpáján, úgy csökkent az átmérőjük, az ujjain gyűrűk, a csuklóján pedig karperecek sorakoztak.
Az eladó kint maradt, Daisy pedig kissé sután ácsorgott ott, fogalma sem volt, hogy a másik nő pontosan mit csinál, és nem zavarja-e meg benne, ha megmozdul, na meg egészen faragatlan dolognak tűnt csak úgy odasasszézni a kártyákhoz, levenni a polcról, ami neki kell, aztán lelépni.
– Nos, mi az, amivel szolgálhatok? – fordult felé.
– Egy kártyapakli miatt jöttem.
– Á, azok bizony nagyon sok mindenkit szerelembe ejtettek már. Valamiért a Tarot miatt jönnek vissza a legtöbben – indult el a polcok felé, a lány pedig követte. – Kitalálhatom esetleg, melyik rabolta el a te szívedet?
– Természetesen – mosolygott. Ez bizony rögtön jobb kedvre derítette, mert ugyan egy része kételkedett benne, azért a nő tekintetéből már tudta, hogyha felajánlotta, az egyáltalán nem véletlenül van.
– Nézzük csak – húzta végig a mutatóujját a dobozok oldalán, végül megállt azon, amelyiket kinézte magának. – Talán ez az? – vette le a polcról.
– Hű, honnan tudta? – csodálkozott el egy icipicit. Tényleg csak egy icipicit, azért már nem volt gyerek, hogy mindenféle banális bűvésztrükköknek bedőljön…
– Kiolvastam a gondolataidból – viccelődött. – Egyébként enyhe akcentusod van, amit más talán nem venne észre, de én igen. Ó, milyen faragatlan vagyok, a nevem Madame Monica – nyújtotta a kezét, Daisy pedig elfogadta.
– Azt hittem, ez csak egy fantázianév. Délután nem láttam itt… Én Daisy vagyok.
– Általában csak zárásra érek ide, nemrég végeztem az utolsó kliensemmel.
– Médiumkodik? – érdeklődött. Nem tudta, honnan jött az ötlet , de egyáltalán nem tűnt számára elképzelhetetlennek, hogy a Madame ilyesmivel keresi a kenyerét.
– Mondhatjuk úgy is… Tenyérjóslással és kártyavetéssel foglalkozom – indult el a kassza felé.
– Akkor… Halottakkal nem is beszélget? A médiumok szoktak.
– Kezdő vagy még, igaz? – mosolygott megértően Monica.
– Inkább csak érdeklődő.
– Nos, sokszor a klienseimmel érkeznek entitások. Általában az elhunyt rokonaik, akik itt maradtak utat mutatni nekik, esetleg más lelkek, akik ezzel a céllal vannak vele, illetve istenségek, akik szeretnének velük dolgozni. Ha a kliensem kifejezetten süket a szavukra, vagy sürgős üzenetük van, akkor meg szokták mutatni magukat a lapokon keresztül, esetleg üzenetet is küldenek.
Daisy erre nem igazán tudott mit mondani, kicsit azért szkeptikus volt ezzel a halottakkal való kommunikálással kapcsolatban. Amikor rákérdezett, médiumkodik-e, kifejezetten az a kép jelent meg a szeme előtt, hogy a Madame egy besötétített sátorban ül egy kristálygömb előtt, amiből aztán kiolvassa a kliensei jövőjét, meg asztalt táncoltat, de igazából csak furfangos gépezetek rejtett munkája az egész. Azonban valamiért nem merte megkérdőjelezni az asszony szavainak igazságtartalmát, ha ezt mondta, akkor valószínűleg így is van. Nem tűnt olyasvalakinek, aki csak a dicsőségért ámítana másokat ilyenekkel… Habár, azt egy kicsit jobban el tudta hinni, hogy istenségek jelennek meg neki, hogy üzenetet adjanak át a pártfogoltjuknak. Csak a holtak tűntek olyan szürreálisnak… Ugyan mit keresnének itt? Mi érdekük állna abban, hogy ebben a világban ragadjanak, hogy aztán dimenzióközi postást játszhassanak? Talán csak a neveltetése miatt, de nem tűnt egy valószínű szcenáriónak.
– Néha kifejezetten kellemetlen tud lenni, de hát melyik munkának nincs meg az árnyoldala? Mondjuk, annál rosszabb nincs, mint amikor valaki csak azért jön el hozzám, hogy megtudja, honnan szerezhet cigánykártyát, vagy az elszántabbak azért, hogy megtudják , hogyan kell művelni – folytatta, miközben a kasszához vezette, majd elvette a paklit és lehúzta a vonalkódot.
– Cigánykártya…? Olyat… Nem láttam itt.
– Ó, igen, mert zárt gyakorlat. Aki nem romani, nem ismeri sem a pakli lapjait, sem a jelentésüket.
– Hűha – mosolygott teljesen elvarázsoltan.
– Ez kereken harminc dollár lesz – mondta közben.
A lány előkotorta a kártyáját, majd fizetett. Úgy tűnt, a Madame nagyon bámulja a pénztárcáját, ám nem volt benne biztos, hogy miért.
– Ő a nagymamád? – mutatott az igazolványképre, amely ott pihent a tárcája átlátszó zsebében.
– Igen… Ismeri? – vonta össze a szemöldökét értetlenül
– Mintha… Járt már volna itt…
– Ó, az… Az meglehet – mosolyodott el. – Foglalkozik ilyesmikkel.
– Akkor add át neki üdvözletem.
– Átadom. És… Köszönöm. Mármint… A kiszolgáláson felül azt is, hogy kinyitotta a boltot a kedvemért.
– Ugyan, hidd el, nem te vagy az első, sem az utolsó. Az univerzum szándékai kifürkészhetetlenek, én pedig nem fogom megakadályozni abban, hogy a helyes útra vezessen téged.
– Ó, öhm… Van esetleg valami könyv, ami Tarottal foglalkozik? Nem igazán ismerem a lapokat, és…
– Minden paklihoz jár egy útmutató. Kezdésnek az bőven elég – nyújtotta felé a papírzacskót, amelybe az árut helyezte.
– Nem is tudtam… Köszönök mindent – vette el.
– Áldassék – köszönt el tőle Monica.
– Áldassék – felelte ő is, majd elindult kifelé.
Az eladó nem volt sehol, valószínűleg már amúgy is csak beszélgettek volna. Daisy beült az autóba, egy darabig még kotorászott a kesztyűtartóban, mert nem találta a telefonját, ezalatt pedig láthatta, ahogyan a Madame bezárja a boltot, majd karcsú alakja eltűnik a sötét épületek árnyékában. Sosem találkozott még olyasvalakivel, mint ő, ám teljesen lenyűgözte a misztikus aura, ami körbelengte. Eldöntötte, hogy egészen biztosan ellátogat még valamikor az üzletbe, már csak azért is, hogy kicsit jobban megismerhesse Monicát, mert biztos volt benne, hogy nagyon sokat tanulhatna tőle, másrészt pedig kíváncsi volt a kultúrájára.
Végül kissé átgondolatlanul elindult hazafelé, pedig egyébként nem állt szándékában, de annyira feldobta a Madame-mal való találkozás és az új pakli, hogy igazából bele sem gondolt, mit csinál, csak automatikusan elindult arra, amerre szokott. Enyhén görcsbe rándult a gyomra, mikor behajtott az utcájukba, ám ezúttal nem a rossz előérzet vagy a rendőrautók látványa miatt, utóbbiak ugyanis ezúttal nem álltak ott, mindössze kissé ideges volt, mi fogja otthon várni. Miután leparkolt a felhajtón, egy darabig szedelőzködött, bepakolta a táskájába a holmiját, illetve varázslatos módon előkerült a telefonja, amely után a Metafizikus bolt előtt körülbelül tíz percig kutakodott, mielőtt feladta volna. Egyáltalán nem sietett befelé, ám végül valahogy mégis beért a házba. A nappalit csak a televízió fénye világította meg, a papa és Benny éppen valamilyen főzőműsort néztek, ám a konyhában égett a villany. A kandúr egyébként nagyobb lelkesedéssel figyelte a képernyőt, úgy tűnt, őt teljes mértékben meggyőzték az audiovizuális ingerek, még ha illatokat nem is érzett.
– Hahó… Megjöttem… – szólalt meg, miközben lerúgta a bakancsát és felakasztotta a bőrkabátját.
– Szia, Daisy – köszönt Bjørn.
– Mama…? – kérdezte kissé félve, miközben közelebb ment. A papa a konyha felé mutatott az állával, majd visszafordult inkább a tévé felé. Jellemző…
Kissé félve indult el, meg is állt nagy levegőt venni, aztán belépett. Frida éppen ibolyás-pitypangos kenyeret sütött, ebből a lány már rögtön tudta, hogy azóta azért lecsillapodtak az indulatok.
– Szia, nagyi – köszöntötte az ajtókeretnek támaszkodva.
– Szia, Lilje. Mi újság? – érdeklődött, miközben felszeletelte a frissen a kemencéből kivett kenyeret. Hogy is nem látta a füstöt, mikor megérkezett? A teknőben ott pihent még négy vekni virágos kenyér. Ezek szerint egész héten ezt fogják enni… – Kérsz egy szeletet? Még friss.
– Nem, köszi, nem vagyok éhes. A lányokkal beugrottunk egy burgereshez.
– Mekibe? – vonta össze a szemöldökét.
– Nem, hanem olyan kézműves burgerezőbe. Majdnem olyan volt, mintha a te kenyeredből csinálnék hambit. De ha Mekibe mentünk volna, olyan nagy tragédia volna?
– Ó, akkor rendes étterembe – bólogatott. A kérdésére bezzeg nem kapott választ.
– Olyasmi… – sóhajtotta. A délután során elpárologott az ő haragja is, és mivel úgy vette észre, hogy a mama is lenyugodott, próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Már csak azért is, mert még egy veszekedés senkinek sem tett volna jót, ráadásul minden ellenére ő szerette a nagyszüleit, és nem akart nekik fájdalmat okozni. – Voltunk Madame Monica Metafizikai Boltjába . Üdvözletét küldi.
Frida egy pillanatra megmerevedett a kenyér felvágása közben , úgy tűnt váratlanul érte ez az információ. Daisynek fogalma nem volt, ugyan mi rosszat mondhatott ezzel, de alapvetően már nem lett volna túlságosan meglepődve egy újabb kirohanáson sem…
– Ó. Majd valamelyik délután benézek hozzá beszélgetni… – folytatta a szeletelést. – Vettél valamit?
– Igen! – mondta izgatottan, csillogó szemekkel és majdhogynem gyermeki örömmel az arcán.
– Na, mit? – mosolygott fel rá megenyhülve a mama.
Azonnal előkotorta a táskájából a szerzeményeit, egy kicsit azért félve a reakciójától, a végére hagyva a kártyákat.
– Szép kristályok, ami azt illeti, elég hasznosak is. Füstölőt mondjuk igazán nem kellett volna venned, itthon olyat raksz össze magadnak, amilyet csak akarsz.
– Tudom, de… Azoknak nincs ilyen jó illata, és… Tiszta hamu lesz utána minden.
– Hmmm, rendben. És az micsoda? – mutatott a paklira.
– Ez… Öhm… Tarot… – pakolgatta egyik kezéből idegesen a másikba.
– Rider-Waite-Smith? Mondjuk annak színesebb a doboza…
– Te… Ismered…? – döbbent le egy csöppet.
– Természetesen. Gyakran járok a Madame boltjába, néha megnézem, milyenek vannak.
– És… És van neked is?
– Nincs, csak meg szoktam őket nézni, mert szépek.
– Ó, hát ez igaz, tényleg szépek.
– No, mutasd csak, milyen? – nyújtotta a kezét, a lány pedig kissé habozva a kezébe adta.
Frida egy darabig elmélyülten vizsgálta a csomagolást, minden egyes négyzetcentiméterét végigpásztázta a szemével.
– Szép, bár mi sosem hódoltunk Hél asszonynak – mondta a szemöldökét összevonva, majd visszaadta.
– Ehm, tudom… De… Nem tudtam otthagyni. Azt hiszem, felmegyek.
– Nem vacsorázol?
– Nem, nem vagyok éhes… Már mondtam az előbb.
– Mielőtt használod… – bökött a pakli felé a levegőben a késével –, füstölővel szabadítsd meg mások energiájától. Aludj vele pár napig, hordd a táskádban, vidd magaddal, ahová mész, és akkor rád fog hangolódni.
Daisy felvont szemöldökkel nézett rá.
– Honnan tudsz te ilyeneket? – kérdezte hitetlenkedve.
Csak egy vállvonást kapott válaszul, úgyhogy annyiban is hagyta inkább a dolgot, és felment a szobájába. Természetesen az első lépése az volt, hogy keresett egy üres poharat, amibe beleállíthatta a füstölőt, majd meggyújtotta. Kissé tanácstalanul nézett rá, majd az előtte a takarón pihenő kártyacsomagra, nem igazán tudta, mit értett Frida „megtisztítás” alatt, de végül arra jutott, hogyha néhányszor köröz a pakli körül, az megteszi. Miután ezt a lépést kipipálta, lehúzta a dobozról a fóliát, majd óvatosan kihalászta belőle a bennragadó lapokat is, aztán csak elkezdte egyesével megnézni őket. A mellékelt könyvvel egyelőre nem foglalkozott, túlságosan elvarázsolták a kártyákra nyomtatott képek. Szembejött vele például Freyja asszony lapja, amelyen a „Diadalszekér” felirat állt. Az istennő arany haja és szőrmével szegett palástja csak úgy lebegett a szekere után, amelyet két megtermett, aranyszemű, cirmos macska húzott, szügyükön pedig ott fénylett a Fehu rúna. Daisyt nem lepte meg, hogy Freyja jobb kezében egy lándzsát tartott, sem az alak elszánt arckifejezése, ismerte a legendákat, és tudta, hogy az asszony épp olyan veszélyes, mint amilyen gyönyörű.
Aztán a kezébe akadt a Bolond lapja, amely Lokit ábrázolta, amint a barlang felé tart, ahová leláncolták, meggondolatlanul maga mögé nézve, táncoló léptekkel a veszte felé tartva. A háttérben tűztenger, ami épp olyan színben játszott, mint hosszú, oldalt fonatokba rendezett haja, nem sokkal lemaradva tőle pedig Fenrir állt, fenségesen vonyított az apja felé, aki úgy tűnt, nem érzékeli a veszélyt, amire figyelmeztetni próbálja.
A következő kártya az Akasztott embert ábrázoló volt, amelyen a félszemű Odin fejjel lefelé lógott az Yggdrasilról. Ugyanezen ágon ott ültek hűséges kísérői, Huginn és Muninn, ám egyikük sem volt valódi, csak két madáralakú, zöldes árny, amelyek kíváncsian billentették különböző irányba a fejüket, és csak akkor jelentek meg, ha egy bizonyos szögben tartotta a kártyát. A világfa tetején Gullinkambi, az aranykakas a felkelő Nap felé fordulva kukorékolt, Ratatosk, a Fentfogú mókus pedig éppen Hræsvelg, a Hullafaló sas felé sietett, akinek Nidhoggtól, a sárkánytól vitte a híreket.
Teljesen lenyűgözték őt a képek, próbált minden apró részletet memorizálni a lapokról, mert bárki is alkotta őket, valóban lélegzetelállító és pontos munkát végzett. Azon kapta magát, hogy újra és újra végigpörgeti a kezei között mind a hetvennyolc kártyát, de még így sem tudott betelni a gyönyörűségükkel. Sosem látott még semmi ehhez hasonlót, sem könyvben, sem freskón, és habár érdekesnek találta a Rider-Waite-Smith paklit is, kétségtelen volt számára, hogy össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Végül azonban kénytelen volt becsúsztatni a párnája alá a paklit, ugyanis mikor a nagy csodálkozásból felpillantott az órájára, akkor realizálta, hogy igencsak későre jár, neki pedig másnap korán kell kelnie. Miután lezuhanyzott, a nyakába akasztotta a rózsakvarcos nyakláncát, Anne ajánlotta, hogy tegyen így, az új kulcstartóját pedig felcsatolta a kulcscsomójára, aztán befeküdt az ágyba, és elővette a telefonját, hogy lefekvés előtt még böngésszen egy kicsit a neten. Legnagyobb meglepetésére egy üzenet várta az apjától.
„Remélem, jól érezted magad a barátaiddal.”
Daisy meghökkenve pislogott a kijelzőre. Ő maga még nem érezte olyan közel magához a férfit, hogy csak így csetelgessenek egymással, mintha ezer éve jóban lennének, mintha mindig is az élete része lett volna. Tudta ugyan, hogy az apja csak kétségbeesetten próbál hidat építeni felé, és valószínűleg még így is visszafog a tempóból, de azért egy csöppet kellemetlenül érintette a dolog. Mégis… Valahol megmelengette a szívét, hogy gyakorlatilag egy idegen ennyire törődik vele. Végül halványan elmosolyodott, észben tartotta, hogy mit ígért néhány órával ezelőtt, azonban azért szándékában állt közölni Biancardival, hogy talán nem ártana egy kicsit lassítani.
„Ja, szuper volt.” – pötyögte végül vissza némi gondolkodás után.
„Az jó. 🙂 Arra gondoltam, hogy… Összefuthatnánk valamikor a jövő héten.”
Egy darabig ismét csak pislogott a képernyőre. Hát ennyit a lassításról…
„Majd meglátom. Majd… Írok… Jó éjt.”
„Jó éjt. :)”
A napok ezután rohamosan telni kezdtek, lassan egy hétté duzzadtak, Daisy nem igazán kereste, csak néha írt neki néhány sort, Antonio pedig úgy tűnt, fogta az adást, mert ő sem zaklatta. Néha azért megérdeklődte, hogy van, mi újság, a lánya pedig kötelességtudóan válaszolt is, de nem sokkal ezután mindig meghalt a beszélgetés. Ez pedig tökéletesen megfelelt neki, hiszen egyébként is elfoglalt volt. Bejárt az egyetemre, elment dolgozni, habár a múltkori incidens után már nem igazán tudott ugyanolyan szemmel nézni a főnökére , még akkor sem, ha tudta, hogy igazából nem akart rosszat, mindössze ő is megriadt, hogy esetleg valami szörnyűség történt. Emellett pedig rendszeresen a lányokkal töltötte a délutánjait, Anne lelkesen sietett a segítségére akármivel, de tényleg bármivel kapcsolatban, még akkor is, ha a társaság többi tagja felvont szemöldökkel figyelte a ténykedését, mivel nem volt ő akkora szakértő minden egyes területen, mint az szeretett volna lenni. Daisy persze ezt rendkívül mulatságosnak tartotta, és úgy tűnt, ezzel a többiek is így vannak. A vörös lelkesen tanította neki a lapok jelentését, és mindenképp ragaszkodott hozzá, hogy a lány végre túl legyen az első kártyavetésén, azonban ő még nem érezte késznek magát erre, hiába tanult nap mint nap csupa izgalmas dolgot, úgy gondolta, nem tud még eleget.
Aztán azon kapta magát, hogy az egyetemen is kártyákról, kristályokról és gyógynövényekről álmodozik, ami egyrészt meglepte, mert egyébként szerette az angol irodalmat, másrészt pedig lassacskán kezdte rányomni a bélyegét a tanulmányi eredményére. Ha felszólították, nem tudott válaszolni, mert teljesen máshol járt fejben, elfelejtette leadni a beadandóit, megcsinálni a gyűjtőmunkákat. Amennyire régen lelkesen ült be az előadóterembe, most olyan terhet jelentett felkelni és egyáltalán New Haven közelébe menni, nemhogy leparkolni és bemenni a campusra. Egyre többet beszélt Antonióval, néha még fel is hívta, amit amúgy annyira nem szeretett csinálni, mert a férfi órákig képes volt a semmiről dumálni, neki meg sokszor erre nem volt sem ideje, sem kedve hozzá. De kezdett hozzászokni, még ha Frida az említésére is sértetten vonult ki a helyiségből, amiben tartózkodtak, amikor pedig néhanapján telefonáltak, akkor egyenesen a kiskertbe menekült, mert még a hangját sem volt képes elviselni. Legalább nem kerekedett napi szinten akkora botrány az egészből, mint amikor először találkoztak, de azért a mama bőszen éreztette, hogy ő bizony ellene van ennek az egész kapcsolatnak. Amikor először kibukott, hogy egyébként nagyjából napi szinte kommunikálnak, kikapta Daisy kezéből a telefont, felhívta a férfit és leüvöltötte a fejét, aztán esélyt sem adva a válaszra lecsapta a kagylót, majd sírva kiviharzott a kedvenc fája alá. Biancardi ekkor határozta el, hogy akkor most egy darabig nem próbál meg békülős vacsit szervezni…
Végül aztán nagyjából két héttel az eredeti meghívás után megbeszélték, hogy összefutnak New Havenben. A lánynak szüksége volt egy kis szünetre véget nem érő teendői közepette, és úgy gondolta, hogy ideje szintet lépni és személyesen is beszélgetni egyet.
Antonio ugyanabban a kávézóban várta, ahová első találkozásuk alkalmával betértek. Már egy fél órával előtte megérkezett, és izgatottan várta a lányát. Daisy amilyen hamar csak tudott, lelépett az egyetemről, szerencsére aznap szabadnapja volt, így előttük volt a délután. A lánynak amúgy is ezernyi kérdése volt, hiszen az az egy alkalom nem volt elegendő arra, hogy mindent megtudjon az anyjával kapcsolatban, aki egyébként élete minden egyes napján kísértette. Az utóbbi időben egyre többet álmodott vele, meg más ismeretlen emberekkel, de többnyire csak egy-egy foszlány volt az egész, nem több egy képnél, ami aztán semmivé vált. Szerette volna azt is megtudni, hogy hol találja meg ezt a rejtélyes Sibylt, aki egykoron a legjobb barátnője volt.
Mikor belépett a kávézóba, azonnal kiszúrta Antoniót, aki rögtön rámosolygott, majd felállt.
– Helló – köszönt, mikor odaért.
– Szia. Gyere, ülj csak le – húzta ki neki a széket, mire Daisy oldalra billentette a fejét és felvonta a szemöldökét.
– Nem szeretném, ha kihúzná nekem a széket. Nagylány vagyok, meg tudom oldani magamnak.
– Én meg mondtam már, hogy tegezz – ült vissza a helyére. Ezúttal háromrészes, gémszürke öltönyt viselt fehér inggel és vörös nyakkendővel, a lánya gyanította, hogy valamilyen megbeszélésről érkezett.
– Én pedig már legalább milliószor elmondtam, hogy nekem maga még mindig gyakorlatilag egy idegen. Majd, ha szintet lépünk, elkezdem tegezni.
– Hát jó… – dőlt hátra. – Mit kérsz?
– A szokásosat.
– Ami…?
– Legutóbb még olyan jól tudta, hogy mit szeretek – csettintett a nyelvével, majd összefonta a karjait a mellkasa előtt.
– Értem én – forgatta a szemét vigyorogva, majd odahívta a pincért, és kért két eszpresszót három cukorral, tej nélkül. – Na, és mi újság? Frida hogy viselte a hírt, hogy az öregeddel találkozol?
– Remekül. Jól megmondta, hogy maga mekkora egy szarházi, aztán kivonult a kiskertjébe virágot szedni. Szerintem nekik tombolja ki magát, mert a papa és Benny már automatikusan elhagyják a szobát, amikor rákezd.
– Pedig már majdnem meglepődtem. A legutóbbi után csodálkozom, hogy egyáltalán elengedett.
– Azt hiszem, ő is tisztában van vele, hogy nem fogok rá hallgatni. Talán valami eljutott a makacs koponyáján túl abból, amit azon a délutánon mondtam neki.
– Már azt tervezgettem, hogy foglalok egy asztalt egy étterembe, elmegyünk vacsorázni és megbeszéljük a sérelmeinket, aztán felhívott, én meg még mindig érzem a szelet – nevetett halkan.
– Akkor bezzeg nem dumálta ki magát a szarból – forgatta a szemét mosolyogva.
– Egyébként, mindig ilyen volt, amióta ismerem. Ugyanezt játszotta el akkor is, mikor anyád elmondta, hogy velem jár. Teljesen kiborult, repülőre szálltak és Milánóba jöttek, hogy hazavigyék a kicsi lányukat.
– Szóval az elejétől fogva nem kedvelték magát?
– Te kedvelnéd a lányod barátját, ha körülbelül dupla olyan idős lenne, mint ő?
– Nagyon jól tudja, hogy mi a véleményem erről az egészről.
– Én nem mondom azt, hogy nem valid az álláspontod, de majd ha egyszer igazán szerelmes leszel, akkor rájössz, hogy néha a dolgok nem olyanok, mint a mesékben.
– Szóval ott tartottunk, hogy a nagyi mindig ilyen. Én ezt sosem tapasztaltam, úgyhogy folytassa – tette keresztbe a lábát türelmetlenül.
– Nos, igen. Milánóba jöttek, jól összevesztek Lottéval, aztán elmentünk aznap este étterembe, ott Frida több száz ember előtt nyakon öntött egy pohár vörösborral. Ezután elviharzottak a papával, anyádat meg magukkal rángattak, de csak bejárat elé jutottak, ahol sikeresen összebalhéztak. Lotte persze lecövekelt, és egy dinamitos hordó sem tudta volna megmozdítani.
– Nem, mintha ne tudná megfizetni, hogy kiszedjék a bort az ingjéből.
– Nem volt életem legjobb döntése akkor fehér öltönybe odaállítani… – vigyorgott. – Ezután egy ideig haragudtak rám, anyádra is, de nem tartott sokáig. Aztán akárhányszor találkoztam velük, teljesen levegőnek néztek vagy inkább kimentek, csak ne kelljen velem egy helyiségben tartózkodniuk.
– Így már értem. Én a nagyi helyében csak azért is leültem volna magával szemben, aztán addig kötözködtem volna, amíg el nem jut a tudatáig, hogy nem érdemes házhoz jönni a pofonért.
– Miért, most nem ugyanezt csinálod? Egyébként elhiheted, immunis vagyok rá. Anyád sokkal kegyetlenebb dolgokat tudott a fejemhez vágni, sokkal kevesebbért is.
– Őszintén szólva, rövid ismeretségünk alapján egyáltalán nem vagyok meglepve. Nem mondanám, hogy teljesen jogtalanul tette.
– Inkább mesélj valamit. Hogy megy a suli? Mi van a barátaiddal?
– Gyászosan – sóhajtotta. Ekkor hozták meg a kávét, de a lány inkább hátradőlt és kibámult az ablakon.
– Hogyhogy gyászosan?
– Nem fogja elmondani a nagyinak? – fordult vissza felé, és mélyen a szemébe nézett.
– Úgy nézek én ki, mint aki beszélőviszonyban volt vele valaha is? – nevette el magát.
– Ez nem válasz. Szóval?
– Nem, nem fogom neki elmondani.
– Nem érdekel már. Sokszor azon kapom magam, hogy teljesen máshol jár az agyam, nem ott, ahol kéne.
– Azt hittem, szereted a szakodat…
– Szeretem is – sóhajtotta. – De… Vannak dolgok, amik jobban izgatnak.
– Például a barátaid?
– Tudja… Kicsit irigylem őket. Ők sosem éltek kalitkában, szabadok, mint a vadludak.
– És te nem?
– Egész életemben azon dolgoztam, hogy ne járjak úgy, mint az anyám. Hogy normális, nyugodt életem legyen… Hogy még egyszer ne kelljen a nagyiéknak átélni… De… Valami megváltozott bennem az elmúlt pár hétben. Már… Nem akarok nyugodt életet. Világot akarok látni.
– Nézd, fiatal vagy még, nehogy azt hidd, hogy egyetlen rossz döntés miatt gajra vágtad az egész hátralévő életed.
– Ki mondta, hogy rossz döntést hoztam?
– Hát, az előbb mondtad, hogy…
– Nem, nem bántam meg, csak… Megváltoztam.
– Akkor passziváltasd magad, és menj világot látni a barátaiddal. Utána pedig, ha úgy gondolod, folytathatod a tanulmányaidat.
– Pont ezen gondolkodtam… De le akarok vizsgázni még. És… Nem tudom, hogy adjam be a nagyiéknak. Elvégre, mások ölnének, hogy a Yale-re járjanak, én meg hirtelen be akarom járni az országot néhány csajjal, akit alig pár hete ismerek…
– És akkor mi van? Tudod, én már el akartam jegyezni anyádat, amikor alig egy hónapja voltunk még csak együtt.
– De ő nem akart még akkor férjhez menni. Pláne nem magához – horkant fel.
– Fogalmam sincs, mi járt akkor a fejében. Erről jobb, ha Sibylt kérdeznéd…
– Apropó, Sibyl. Mi a vezetékneve?
– Nem találtad meg?
– Nem is kerestem. Tudja, a legutóbbi kis akciója után elég szar lett a viszonyom a főnökömmel, úgyhogy egy szenvedés a munka, az egyetemre, mint már mondtam, nem igazán jó kedvvel járok be, emiatt pedig millió dolgom van.
– Sibyl Buck. Kilencvennyolcban vissza akart vonulni, de végül csak akkor tette, mikor Lotte.
– És hol találom?
– Most egy zenekarban játszik, Kaliforniában. Meg azt hiszem, jógát oktat.
– Uhh, remek – sóhajtotta.
– Hidd el, ha ráírsz vagy felhívod, tárt karokkal fog téged várni.
– Miért is tenne ilyet?
– Mert a legjobb barátnője lánya vagy. És mert odáig lesz, hogy végre kibeszélhet engem valakinek – kortyolt vigyorogva az italába.
– Ó, afelől szemernyi kétségem sincsen… – forgatta a szemét.