Kedvencekhez adás
53

Tíz perc

Szerzői megjegyzés:

Egy régebbi, viszonylag depresszív hangulatú novellám, amire még én sem tudok mit mondani, egy sötétebb hangulatomban készült az éjszaka közepén, és erről pont ennyi elég is.

Fülszöveg:

Tíz nem mindennapi perc egy (nem) mindennapi szemszögből. Tíz perc alatt bármi megtörténhet, ami egy új dolog kezdetéhez… vagy akár végéhez szükséges.

Még tíz perc.

Halkan koppanó léptekkel sétált végig a folyosón. Ilyenkor, hajnalban minden kihalt volt és néma a kórházban, az összes beteg aludt, az ápolók, orvosok pedig leültek egy kicsit pihenni, esetleg hogy aludjanak egy keveset az éjjeli műszakban. Csöndes léptei puskalövésként hatottak a halott csöndben. Nem volt érdemes sietnie. Volt még ideje. Tíz perc rengeteg mindenre elég.

Elővette a köpenye zsebéből a zsebóráját, hogy ellenőrizze az időt. A fehér óralapon monoton araszolt a másodpercmutató, egyre csak előre és előre, szakadatlanul, folyamatosan rótta a köröket a fekete római számokkal díszített kör mentén.

Ha valaminek sosem lesz vége, az az idő folyása. Sosem fog megállni az idő, több millió év múlva is ugyanúgy fog folyni, mint ezekben a pillanatokban.

Amíg ezeken merengett, álmodozva kinézett az ablakon. Csak feketeséget látott. Néha megvilágította a kinti tájat egy-egy villámlás, amit kissé megkésve követett a mennydörgés. Ha éppen tényleg vaksötét volt odakint, akkor a neoncsövekből áramló fény visszatükröződött a nedves ablaküvegről, afféle tükörként működve. De nem látta a képmását az ablakban. Mintha ott sem lett volna.

Még kilenc perc.

Összerezzent, amikor a zsebóra halkan kattant egyet, jelezve, hogy a percmutató egyet előrébb mászott. Hiába, az idő nem áll meg, meg kell keresnie a termet, mielőtt még kifut az időből. Így hát továbbment szépen, komótosan sétálgatva, egészen két folyosó kereszteződéséig. A sápadt, fehér falon ezüstszínű táblákon írták ki hatalmas betűkkel, hogy mi merre található.

Fül- orr-gégészet – olvasta az egyik táblán. Rossz helyen járt. Semmi keresnivalója errefelé.

Szülészet: C épület – virított egy másik táblán. Ez lesz a jó. De vajon merre lehet a C épület? És különben is, most melyik épületben van? Szerencsére a táblákon erre is talált választ: ő jelenleg az A épületben tartózkodott.

Arra már nem kapott instrukciókat a mindenkinek készségesen rendelkezésre álló tábláktól, hogy merre keresse a C épületet. Így hát gyorsan kiválasztotta a három rendelkezésre álló útvonalból a középsőt, és végigsétált rajta. Nincs értelme a sietségnek. Ha eljön az ideje, oda fog érni.

Mint kiderült, szerencsésen választott. Kisvártatva megpillantott egy újabb fémtáblát, rajta a C épület felirattal. Már csak a szülészetet kell megtalálnia. Bár nem lesz könnyű ebben a labirintusban.

Még hét perc.

Az idő csak fogy. De nem baj. Nem érdemes törődni vele. Neki időből van még bőven. Idő, mint a tenger – tartja a mondás. De ez több, mint tenger, még csak nem is óceán. Neki még annál is több van. Bár jó lenne néha, ha nem lenne annyi. Sokkal kellemesebb lenne ugyanannyi idővel gazdálkodni, mint az összes többi embernek. De nem. Neki nem adatott meg ez a lehetőség. Mert valakinek gondoskodnia kell arról, hogy mindenkinek egyszer elfogyjon az ideje. És nincs kivétel. Őt magát leszámítva.

Fogalma sem volt utólag, hogyan került végül is a szülészetre. Egyszerűen csak odatalált. Ösztönösen, nem kellett erőltetnie. De már megszokta. Az ilyenek mindig maguktól jönnek.

Még hat perc.

Tizennyolcas terem. Oda kell mennie. Nyugalmat erőltetett magára, és megszaporázta a lépteit. Sokszor látott már ilyet. Ez sem lesz különb a többinél. Ő csak elvégzi a dolgát, és továbbáll. Nem fog feleslegesen időzni, gyorsan lezavarja a dolgot. Mint minden egyes alkalommal. Nem szerette az időpocsékolást. Van más dolga is, és mind fontosabbak, mint ez. Hétmilliárd ember él a világon, és mindegyiknek az idejére őneki kell figyelnie.

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy kis híján elsétált a tizennyolcas terem mellett. Végül még idejében észbe kapott, és lefékezett. De attól még vissza kellett sétálnia pár métert.

Az ajtó előtt műanyag, fehér székek sorakoztak. Leült az egyik székre, és türelmesen várt, amíg eljön a pillanat. Mindig is ez volt a munkája legunalmasabb része: a várakozás. Mert nem lehet mindent azonnal elintézni.

Ekkor vette észre, hogy nincs egyedül. Két székkel arrébb ült valaki. Egy férfi. Viszonylag magas volt, de ezt nem nagyon lehetett látni, mert előregörnyedve, könyökét a térdére támasztva ült, arcát a tenyerébe temette. Nem látszott más belőle, mint a sötét, gesztenyeszínű haja, ami a neoncsövek fényében bronzosan csillogott, és kócosan meredt a négy égtáj felé. Nem mutatta jelét, hogy észrevette volna, hogy bárki leült mellé. De ez így volt természetes. Nem látja, nem hallja.

Az ajtó mögül egyre nyugtalanítóbb hangok szűrődtek ki. Egy nő fojtott sikolyai, biztató és feszült hangok egyvelege, cipők csikorgása a csempén.

A hangokra a férfi felkapta a fejét. Fekete szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, arca borostás volt, szeme vörös. Úgy tűnt, nem aludhatott egy ideje. De mégis olyan éber volt, mintha teljesen kipihent lenne.

Még négy perc.

Amikor egy nő határozott, velőtrázó sikolya törte meg a kórház éjjeli csendjét, mindketten felpattantak. A barna hajú férfi olyan volt, mint akibe áramot vezettek. Ő maga viszont teljességgel nyugodt. Közeledik az ő ideje. Már nincs sok hátra.

Újra előhúzta a zsebéből az órát. Az továbbra is úgy ketyegett, mintha mi sem történt volna. Mert az idő csak telik és telik. Megállíthatatlanul.

Egy gyerek felsírt az ajtó túloldalán. A barna hajú férfi már nem bírta tovább, berontott az ajtón. Ő lazán átcsusszant mögötte, hogy könnyűszerrel bejuthasson. Sikerült is neki.

A teremben orvosok rohangáltak, egyik infúziót hozott, a másik egy csecsemőt mosdatott egy porcelánból készült tálban, a harmadik pedig beinvitálta a férfit. A másik alakkal nem törődött senki, mintha észre sem vennék.

A terem közepén, egy ágyon egy szőke hajú nő feküdt. Fiatal volt még, alig lehetett húsz éves. Arca meggyötört volt és beesett, kék színű szeme félig be voltak hunyva, és halkan pihegett. Arca verejtéktől és könnyektől csillogott, de látszott rajta, hogy mélységesen megkönnyebbült.

̶  Gratulálok. Szép, egészséges kislány – adta a nő kezébe az orvos a pokrócba csavart aprócska babát – nehéz szülés volt, de sikerült.

̶  Igen… sikerült – lehelte a nő. Aztán lassan felnézett a férfira.

̶  Peti… gyere. Nem lesz semmi baj. Már vége – mondta alig hallhatóan. A Péternek nevezett férfi mintha csak erre várt volna, azonnal lerogyott a nő mellé, és megfogta a kezét.

̶  Ügyes voltál.

̶  Igen – mosolyodott el erőtlenül a szőke hajú nő, és megsimogatta a csecsemő arcát – mit gondolsz, mi legyen a neve?

̶  Eliza. Mint az anyja – nevetett a férfi, és egy csókot nyomott a felesége arcára.

̶  Köszönöm – suttogta a nő. – ez kedves tőled.

Még három perc.

Nem nagyon érdekelte a fiatal szülők öröme. Azért jött, hogy elvégezze a feladatát. És addig még van három perc, a kezében ketyegő zsebóra szerint. Ami mindig pontos.

A kismama hirtelen elkomorodott. Erőtlenül hátradőlt a párnákra, de a kezei közt még mindig biztosan tartotta a csecsemőt, aki immár mély álomba merült.

̶  Megígéred, hogy vigyázni fogsz rá, történjék bármi? – kérdezte elhaló hangon.

A férfi összeszorított szájjal bólintott.

̶  Akár az életem árán is.

̶  Kö… köszönöm. – a fiatal anyán látszott, hogy fogytán az ereje.

Még két perc.

Bár már túl lenne rajta! Legyen végre vége ennek az egésznek, hadd ne kelljen néznie ennek a friss családnak a lassan már émelyítően megindító beszélgetését. De két perc az túl hosszú.

̶  De… nem lesz semmi baj. Ugye…? – a Péter nevezetű férfi azonnal elbizonytalanodott, amikor meglátta erőtlen feleségét, aki válaszul alig láthatóan megrázta a fejét.

̶  Azt… nem tudhatod.

Még egy perc.

Bármelyik pillanatban megtörténhet. Ezt az utolsó percet tartotta nyomorult, hálátlan munkája legizgalmasabb és egyben legfájdalmasabb részének.

̶  Lizi… Eliza… – a férfi megszorította a felesége kezét, és kétségbeesetten nézett az orvosokra, akik azonnal nekiálltak megtenni azt, ami a hatalmukban állt.

̶  Vi… gyázz… rá… – lehelte a nő, és elfordította a fejét az ágy másik oldalán álló alak felé.

Azonnal tudta, hogy ez az a pillanat. Előhúzta ismét az órát, de most nem nézett rá. A láncnál fogva a nő fölé lógatta. Az óra továbbra is monoton ketyegett, és előre-hátra hintázott, inga módjára.

Lenézett a legyengült nőre. A hatalmas kék szemek egyenesen rá néztek. Mintha tudná, hogy ott van. Mintha látná őt. Pedig nem láthatja.

Azokban a gyönyörű szemekben akkor meglátott valamit. Nem tudta pontosan, mi is lehet az. De attól még ott volt. Valami egyszerre lemondó és bizakodó csillogás, mintha abban a tudatban nézné a mellette álló alakot, hogy ami ezután jön, az egyszerre lesz valami jó, és valami borzalmas.

A nő vékony ujjai még egyszer utoljára megszorították a férje kezét, és gyenge karjával még egyszer megölelte az ölében fekvő csecsemőt. Aztán halványan elmosolyodott, és a kék szemekből kihunyt a melegség és a csillogás.

De eközben a nő haja alól kiröppent egy apró, fehér pillangó. Ráröppent az ágy mellett álló alak csuklyájára, aki erre magában egy kicsit elmosolyodott. Válaszul a pillangó eltűnt, és megjelent előtte egy áttetsző, ezüstösen csillogó, gyönyörű lány.

̶  Mehetünk – mondta a lány távolinak tűnő hangon, majd elmosolyodott.

̶  Kérése számomra parancs – mondta a Halál, és a zsebébe süllyesztette az órát.

Majd mind a ketten köddé váltak. Csak a férfi fájdalmas kiáltása zengett a nyomukban, mint egy búcsúzóul szánt kürtszó.