Tündérvilág

horvath_dora

2018. március 5.

Gyere csak ide, fiacskám – bátorított a különös, sötét hajú asszony, aki a csiricsáré-színesre festett vásári bódé előtt állt. Én ránéztem apámra, aki nagy tenyerével meglapogatott, majd bosszús mosollyal azt mondta:

– Jól van, ifiúr, aztán el ne költsd a zsebpénzedet!

Akkor volt először puska a kezemben. Persze nem igazi… de nekem az volt. Szerettem volna, ha apám büszke lehet rám; akkor talán megengedi, hogy elkísérjem kacsára vadászni.

– Nézd csak – húzódott hozzám közelebb az asszony –, neked elárulom, mert látom azt a csillogást a szemedben, hogy azokban a szép dobozokban ott tündérek laknak ám… Ők hordják körbe hurkapálcán a mézeskalács-szíveket, biza’.

– Dehogyis. Tündérek nincsenek – mondtam komolyan, nyolc évem minden magabiztosságával.

– Na, akkor mereszd csak a szemed ide – válaszolta az asszony, és pillantásával titkos üzenetet váltott pult mögött álló társaival. Azzal egyikük, egy bajuszos férfi kinyitotta az egyik festett doboz ajtaját.

Megbűvölten néztem, ahogy egy apró kéz nyúlik ki a kis ajtó mögül, majd megjelenik a hozzá tartozó arcocska is, amely furcsán ismerősnek látszott. Aztán hirtelen eltűnt. Egy pillanatig tartott az egész.

– Hé! – kiáltottam utána önkéntelenül. – Ne félj! Nem bántalak!

De a bajuszos már csukta is be a kis ajtót.

Hátrafordultam, megnézni, mit szól ehhez apám, de ő már a szomszédos bódé előtt beszélgetett a cimboráival.

– Tessék szólni, hogy jöjjön megint elő – kértem az asszonyt, de ő csak a fejét rázta.

– Nem is lett volna szabad megmutatnunk neked. Csak a szemed miatt… amiatt tettem. Látod őket, ahogy mink. Találkoztál velük éjjel is, mi?

Egyszerre belém hasított a bizonyosság; hiszen hallottam én már álmomban apró kezek motozását, láttam kicsiny, huncut arcokat. Vagy talán nem is álmodtam?

– Igen, már emlékszem! – kiáltottam fel. – Egyikük még belém is csípett!

– Aháá. Az Szende lehetett – mosolygott az asszony. – Szereti megtréfálni a kisfiúkat.

Elkomorodott.

– A nagyokat is, de… azok néha gonoszak…

Ettől aztán aggodalom fogott el. Tapasztaltam már, hogy vannak rossz emberek.

– Nem esik baja a… tündéreknek, ha a fiúk lövöldöznek a mézeskalácsokra?

– Nem, fiacskám. Hiszen ők csak a pálcákat fogják, ugye? Jó mókának tartják. Habár egyszer Ugrinnak megrándult a karja… Tudod, hosszú idők óta nálunk laknak. Mesélhetnék még, de már ezt se lett vóna szabad. Na, akarsz egy szívecskét lőni?

Nem akartam. Lőni már nem. Csak újra látni a kis lényeket.

Aztán lőttél-e valamit? – kérdezte már otthon apám.

– Nem sokat – válaszoltam szégyellősen –, csak egy mézeskalács-szívet.

Nem árultam el, hogy ajándékba kaptam.

– Na, az is valami – hunyorított rám –, de még nem vagy elég ügyes.

– Apám… én csak azért nem lőttem többet, mert tündérek laknak ott. Nem akartam bántani őket. Azt mondta az az asszony, hogy régóta náluk dolgoznak. Amióta lerombolták az országukat.

– Ostobaság – vágta rá. – Tudtam én, hogy nem volna szabad téged odaengedni ahhoz a pereputtyhoz. Amit láttál, csak valami bűvésztrükk lehetett. Nagyfiú vagy már!

Nem volt értelme ellentmondani. Tudtam, hogy apámnak igaza van, hisz’ a felnőttek jobban ismerik a világ dolgait, mint mi, gyerekek.

De azért este, amikor a párnára hajtottam a fejem, azzal a boldog reménnyel aludtam el: éjszaka talán viszontlátom a kis tündéreket.

 

Ihlet: http://www.fortepan.hu/?view=query&q=v%C3%A1rosliget&lang=hu&img=8408