Kedvencekhez adás
16

Türelemjáték

Önbizalomedzés

Hazafele tartottam a suliból, közben azon töprengtem, hogy vajon fogok-e találkozni ma Ádámmal. Megígérte, hogy segít helyretenni az önértékelésem, de valahogy nehéz volt elhinni, hogy igazán megtenné ezt értem, hiszen pontosan három napja ismerem. Kedvelem, és úgy érzem ő is engem, de mégis, nem halad ez a barátság túl gyors tempóban? Egyáltalán mondhatom a barátomnak? Teljesen magával sodor, először halálra rémít, majd olyan dolgokat vall be nekem nyíltan és őszintén, ami elég személyes, most pedig segíteni akar rajtam. Szinte még idegenek vagyunk egymásnak, és máris rám szánja az idejét. Egy részem nem hitte el, hogy ez nem átvágás, egy másik pedig úgy érezte, hogy ez a karma, és végre megkapom a boldogságot Justin után, amihez Ádám a kulcs. Te jó ég, túl sokat és túl bonyolultan gondolkodom… Csak egy kedves srác, aki szeretne jóban lenni velem, ha már van egy közös barátunk. Egy közös barátunk, aki hiába jár velem egy suliba, nem képes megvárni, és hazavinni kocsival, hanem hagyja, hogy egyedül sétáljak hazáig. Tipikus Josh.

Ledobtam a kulcsom az előszobában lévő szekrényre, és kibújtam a szandálomból. Bár a viszonylag kis boltíves átjáró miatt a fél nappalit nem lehetett innen látni, de mivel nem volt ajtó, hallani lehetett, ha beszélgetnek a nappaliban. Ez most sem volt másképp, Josh hangja mellett Ádáméra is felfigyeltem, és nem sokkal később a két szememmel is megbizonyosodtam arról, hogy itt van. Köszöntem nekik, majd ledobtam a táskám a szobámba. Ezt egy szempillantás alatt meg lehetett oldani, ugyanis miután bejöttem az előtérből, jobb oldalt az első szoba rögtön az enyém volt.

A fiúk a kanapén ülve elmélyülten csevegtek valami látszólag fontosról, nem akartam zavarni, de szerettem volna bekapcsolódni, úgyhogy lassan odasétáltam melléjük. Joshnak azonnal megakadt a szeme rajtam, félbehagyva az Ádámnak szánt mondatát atyáskodó tekintettel felém fordult.

– Három dolgot kell mondanom erről a miniruháról, ami rajtad van. Ez a kék szín szinte égeti a szemem, remélem, nem valami fasz miatt öltözöl így a suliba, és egyébként jól áll a kék, kevésbé tűnsz tőle depressziósnak. – Lefagytam a döbbenettől az öltözékem kivesézése hallatán, ami egyébként egy babakék ejtett vállú romper volt, nem ruha, de úgy döntöttem ezt inkább nem magyarázom el.

– Fogalmam sincs, ennek melyik részére kéne reagálnom, ha egyáltalán kéne – mondtam őszintén.

– A lényeg, hogy rég láttalak ilyen összeszedettnek. Nagyon szép vagy, húgi – javított mosolyogva a megjegyzésén. Nem szerettem, amikor ezt csinálja. Hagyjon engem békén a bókjaival, tudom, hogy a fele sem igaz. Vagyis alapja van, de mindig eltúlozza őket, nem is kicsit.

– Ha nem voltál képes hazahozni, legalább ne hazudj – forgattam a szemeimet.

– Pedig igaza van. És meg is van az első feladatod – szólt közbe Ádám barátságosan.

– Milyen feladatom? – ijedtem meg. Nem szerettem az ilyen önbizalom fejlesztő dolgokat, néha félelmetesek tudnak lenni.

– Kiesett a tegnap? – kérdezte nevetve.

– Nem, csak azt hittem, több idő, mire kitalálsz valamit – szóltam zavartan.

– Eddig én is, de megvilágosodtam az imént – mosolygott. – Kéne egy kép Leiláról – fordult Josh felé, aki csak biccentett és el is indult a fényképezőgépéért. Imád fotózni, van is egy komolyabb gépe, de inkább a tájképek készítése vonzza, mint a portréké, és különben is, nem jó egy régebbi kép?

– Muszáj ezt? – kérdeztem félénken. – Biztos találok valami használhatót, ha szétnézek a szobámban, nem kell ez a felhajtás.

– Jó lesz, hidd el – bátorított Ádám.

– Menjünk ki inkább az udvarra, ott jobb lesz a fény – érkezett vissza a bátyám a felszereléseivel. Megadtam magam egy fájdalmas sóhaj kíséretében, de nulla kedvem volt modellt állni. Eleinte inkább vicsorogtam mosolygás helyett, de Josh mindent bevetett, hogy el tudjam engedni magam, igyekezett mindig megnevettetni, ami segített, és végül lett egy-két használható fénykép rólam. A fiúk összedugták a fejüket, és elkezdtek a képek közül selejtezni, ami nagyon kínos volt nekem. Szinte semmit sem hallottam azon kívül, hogy „nem”, „ez sem”, „nem elég jó”, „ezt is töröld” és társaik, de aztán Ádámnak megtetszett az egyik, majd Josh is talált jót, és végül közösen döntöttek egy olyan mellett, amin oldalt állok a kamerának, kicsit a vállam felett nézek vissza, és nagyon mosolygok.

– Ádám, tulajdonképpen mit is akarsz te ezzel? – léptem közelebb.

– Josh nyomtass ki egyet, ha tudsz, rendes fotópapírra! – utasította a bátyámat, aki el is indult befelé a géppel. – Máris elmondom – válaszolt ezúttal nekem. – Van napszemüveged? Szükség lesz rá. – A fiú nagyon határozottan viselkedett, látszott, hogy volt a fejében egy kész terv, bár számomra még minden káosznak tűnt.

– Persze, de mi köze ennek mindenhez? Még mindig nem értem… – Zavarban voltam, úgy éreztem, mintha teljesen egyértelmű lenne minden, csak én nem tudnám összerakni.

– Nekünk nem hitted el, hogy szép vagy. Úgyhogy megkérdezünk olyanokat, akiknek talán számítani fog a véleménye.

– Vagyis?

– Gondolom ilyesfajta elismerést korodbeli fiúktól vársz, nem? Szóval, oda megyünk, ahol velük futunk össze.

– Pontosabban?

– A sulimba. És az edzésre, amit kihagyok miattad – adta hozzá sunyi módon.

– Hé, ne fogd rám! – védekeztem. – Én nem kértem tőled ilyesmit! Milyen edzés? – lett úrrá rajtam a kíváncsiság.

– Kosár.

– Nem fogunk zavarni? – Egy pillanatra megrémültem. Arra készülünk, hogy egy idegenekkel teli suliban mutogassam magam, mint valami szánalomra méltó gyenge lány, ami jobban belegondolva, vagyok is, és tesszük ezt úgy hogy még az időpont is teljesen alkalmatlan?!

– Oda járok. – Az volt meglepő, hogy Ádám szét se esett a lazaságtól. Pedig igazán jót tenne neki.

– Hát nem is rád gondoltam…

– Te sem fogsz zavarni – zárta le a vitát egy kedves mosollyal.

– Minek a napszemcsi?

– Hogy ne ismerjenek fel. Mert teljesen mást mondanának, ha tudnák, hogy te vagy a képen. És át is kéne öltözz, ugyanebből az okból. Jaj és kéne valami diktafon vagy ilyesmi, amivel fel tudnánk venni, amit mondanak.  Amikor vissza fogod hallgatni, elfelejted majd azt a sok hülyeséget, amit magadról gondolsz.

– Joshnak van egy valahol. Milyen hülyeséget? Hogy nem szeretem magam?

– Igen.

Nem volt kedvem erről vitába szállni, úgyhogy feltettem a kérdést, miszerint hogy öltözzek át? Legyek átlagos, felejthető, vagy öltözzek csinosabban, mint ahogy most vagyok? Ádám küldött felém pár értetlen pillantást, majd annyit mondott, hogy csak ne ez legyen rajtam, ami most. Fél másodperc alatt elfogadtam, hogy egy kérdés erejéig totál hülyének nézett, nem is mondtam semmit, csak a kelleténél talán erőltetettebben, de rámosolyogtam és magamban eldöntöttem, hogy az átlagosat választom. Végül egy rövid farmernadrág-fehér póló kombinációban léptem ki újra a házból, egy fehér sportcipőben, napszemüveggel a fejemen. Ennél átlagosabbnak képtelenség volt lenni, sőt, ez már szinte a felejthető kategória volt, de én elégedett voltam. Josh már kihozott minden szükségeset, igazából indulásra kész voltunk.

– Komolyan nem bánod, hogy kihagysz egy edzést? – kérdeztem Ádámot.

– Most hülyéskedsz? Edzésem mindennap van.

– Meddig fog tartani ez? – kérdezte a bátyám Ádámot.

– Legkésőbb nyolcra hazahozom – biccentett.

Adtam Josh arcára egy puszit köszönésképp, és elindultam Ádámmal. Azt sem tudtam, hová megyünk, meg, hogy jó ötlet-e ez, és egyáltalán, mi értelme van? De mindegy, hátha ez segít.

– Nem túl felszínes ez az egész? Nem biztos, hogy az segít, hogy a külsőm alapján megítélnek fiúk, kicsit mintha valami tárgy lennék, amire licitálhatnak.

– Ha így lenne, aktfotókat csináltunk volna, és a melleidet mutogatnánk. Nem azt kérdezzük, hogy megdugnának-e, hanem az első benyomások iránt érdeklődünk – rendezett le ennyivel.

– Ádám! – csattantam fel, és álltam meg egyúttal. – Ez most komoly dolog…

Visszafordult hozzám és komoly arccal nézett rám.

– Olyan ez, mint mikor feltöltesz egy új képet mondjuk Instára. Képzeld, hogy most egy fura világban vagyunk, ahol nincs net, és mivel nincs más lehetőség, személyesen kell megkérdezni, hogy tetszik-e nekik, mert máshogy nem jut el senkihez. Körbejárunk a friss ropogós új képeddel, és megkérdezzük azt, akinek érdekel a véleménye. Az mond igent, akinek tetszik valamiért, megfogja őt benne valami. A mosolyod, a ruhád színe, a kisugárzásod, hogy kedvesnek tűnsz, bármi.

– Ez egy nagyon furcsa hasonlat – vágtam közbe.

– És nincs benne igazság? – szegezte nekem a kérdést.

– Hát… akad – ismertem el, ő pedig elmosolyodott.

– Csak gondolj rá úgy, mint egy új képre, amit feltöltesz, hogy az ismerőseid lássák. Nekik is megvan a lehetőségük visszajelezni.

Bólintottam, jelezve, hogy megértettem, mit akar ezzel, és felkészültem a visszajelzésekre. Egy kis ideig csendben folytattuk a sétát, majd félénken megszólaltam.

– A te véleményed érdekelne.

– Rólad vagy a képről?

– Hát – bizonytalanodtam el –, a kép a téma.

Előhúzta a zsebéből, hogy vessen rá egy pillantást.

– Egy nagyon szép lányt látok, aki kedvesnek látszik, és biztos nagyon életvidám is – elemzett ki, majd hozzátette: A valóságban az utolsóról kissé megfeledkeztél.

Nem szóltam semmit, csak magamban ismertem el, hogy igaza lehet, és képes lennék pozitívabb lenni, ha keményebben próbálkoznék.

Nem volt kifejezetten hosszú az út, én úgy éreztem, hogy negyed óra séta alatt jutottunk el körülbelül Ádám sulijáig, ami meglepően gyönyörű épület volt. Pici volt, de igényes, hatalmas udvar terült szét előtte, egy hangulatos szökőkúttal, körülötte megfelelő távolságban padokkal. Csodaszép zöld volt minden, a rengeteg árnyékot adó fa a padok körül kellemes hűsölési lehetőséget biztosított, és innen a kissé messzebb lévő kosárlabda pályára is szuper volt a rálátás.

– Ez a sulid? – kérdeztem a döbbenettől kissé hitetlenül. Ha ilyen lenne az iskola otthon, sokkal szívesebben járnék.

– Igen. Kicsi, de belül annál modernebb, higgy nekem.

– Kívülről se semmi – csodáltam a hatalmas ablakokat, és a barokkos erkélyeket. – De miért ilyen kicsi?

– Ide csak magyarok járnak – válaszolt, mire teljesen elképedtem. Micsoda? Ilyen tényleg létezik?

– Hányan jártok ide? – kérdeztem.

– Négy évfolyam, mindegyiken nagyjából huszonöt ember. Nem túl sok, de fenntartható, magánkézen van, szóval ezért ilyen szokatlan a hangulata is. Na, de gyere – húzott maga után –, mert a lényeg még csak most kezdődik.

Beléptünk az ajtón, és nagyon tetszett, amit láttam. Igaza volt. Belül az egész nagyon barátságos volt, a számzáras lakattal nyitható szekrények szinte mindegyike ki volt díszítve, a nagy ablakok miatt könnyen beáradó fény még a termeken keresztül is megvilágította a folyosókat.

– Tulajdonképpen kit is keresünk itt? Csak mert a tanításnak rég vége van…

– Miért, mit gondoltál, majd ebédidőben zavarjuk őket? – Igazából valami olyasmire… – Nyugi, tele vagyunk suli utáni szakkörökkel és edzésekkel. Kezdjük fönt, a matek szakkörösöknél. Még van fél órájuk órakezdésig, lazán beleférünk ennyi időbe.

– Miért pont velük? Nem is tudom, annyira nem vagyok kíváncsi rájuk.

– Kicsiben kell kezdeni. És hé, ne nézd le őket!

– Én nem nézem le őket. Pont ellenkezőleg. Tuti kinéznek, ha nem látnak elég okosnak. – Kezdett előjönni a nyűgös énem, de tényleg féltem ettől.

– Ne izélj már, nem vagy buta. Ők pedig örülnek, ha nőt látnak maguk között.

Ádámnak sikerült lecsillapítania, elengedem a nyafogást, és beleegyeztem a tervbe. Felmentünk a lépcsőn és végigmentünk a leghosszabb folyosón, ahol a legeslegutolsó terem volt a cél. Az ajtó nyitva volt, mintha csak vártak volna minket. Vagy legalábbis valakit, aki lelkesedik azért, hogy plusz pár órát matekozzon.

– Ádám? – lépődött meg a fiú láttán az első ember, aki észrevett minket. – Megint segítségre van szükség?

– Stabil négyes az átlagom, de köszi.

– Rosszul álltál matekból? – Szórakoztatónak találtam, tetszett, hogy neki is van gyengéje.

– Az két vagy három évvel ezelőtt volt – intett le, de ez nem szegte a kedvem. Mégsem olyan tökéletes, mint mutatja magát, ez sokkal emberibbé tette őt számomra.

Érezhető volt némi feszültség a levegőben, a teremben elszórtan tartózkodó, nagyjából tíz fiú síri csendben várta, hogy megtudja, mit akarunk, mindenki ránk figyelt. Ezt az idegesítő és kínos csendet végül én törtem meg. – Oké fiúk, nem zavarunk sokáig, csak a véleményetekre vagyunk kíváncsiak erről a lányról  mutattam a képet.

– Azt hittem, azért jöttök, mert neked kell segítség. Szívesen láttunk volna a csoportban – fordult hozzám egy magasabb, testesebb srác.

– Ó nem, semmi ilyesmi. Leila vagyok – fogtunk kezet.

Csak egy bemutatkozó kézfogás volt, de olyan sokáig fogta a kezemet, azt hittem, kirohanok. Sikítva. Mit akar ez tőlem? Könyörögve néztem Ádámra, hogy menjünk már el innen, de ő csak vigyorgott. De nagyon gonoszul.

Miután kegyeskedett elengedni a kezem, az addig engem szorongató fiú odarendelte a többieket, és együtt nézegették a pár órával ezelőtti énemet.

– Ember, ha ide ilyen jó csajok járnának!

– Akkor mi lenne? Úgyis összejönnének a vízilabdásokkal. Vagy a kosarasokkal. – Egy alacsony, hosszabb barna hajú meglehetősen flegma fiú volt a hang forrása, aki hanyag léptekkel közeledett felém, hogy bemutatkozzon. Az előbbi után nem igazán akartam kezet rázni vele, úgyhogy ezt a formaságot elég kínosan, zsebre dugott kézzel, és egy határozott biccentéssel tudtam le.

– Esetleg megtudhatom ennek a gyönyörű lánynak a nevét a képen? – kérdezte. – Kíváncsi lettem rá.

Kíváncsi lettél basszus?  Most mit mondjak? Találjak ki egy nevet? De elég lesz neki egy keresztnév? Vagy a végén már a csaj telefonszáma is kelleni fog? Tiszta ideg lettem, Ádám mentett ki ebből a kényes helyzetből.

– Nem szeretné, ha bárki is tudna róla. Csak a véleményekre kíváncsi, nem randizni akar.

A másik  fiú viszont nem elégedett meg ennyivel, tovább faggatózott.

– Rajtad amúgy miért van napszemüveg? – kérdezte.

Miért van rajtam? Gyerünk, csajszi, találj ki valami hihetőt! Improvizáltam valami szánalmas sztorit arról, hogy összeverekedtem egy lánnyal, és van egy ronda monokli a szemem alatt, de annyira gyenge volt, hogy én is alig hittem volna el magamnak.

– Idiótának nézünk ki? – köpte a szavakat.

– Hogy érted ezt? – Még végig se sikerült mondanom, már levette rólam a szemüveget.

– Nem látom a monoklit. Időközben felszívódott? Mondjátok, ti mekkora hülyének néztek minket?! Az elejétől tudtam, hogy te vagy a csaj a képen.

– Figyelj, én csak… – Nagyon szemétnek éreztem magam hirtelen. Pont olyannak, aki átgázol másokon, csak hogy elérje, amit akar. Kétségbeesetten figyeltem Ádámot, de úgy tűnt, ebből a helyzetből nem fog tudni kihúzni, és őszintén szólva, nem is nagyon láttam rajta, hogy akart volna. – Sajnálom, nem gondoltam bele, hogy ez sértő rátok nézve – fejeztem be végül szégyenkezve a mondatom. Egy magas vékony srác tűnt fel a terem másik végében, fekete műanyag keretes szemüvege mögül szórakozottan figyelt minket, és huncut mosoly villant fel a szája sarkában.

– Ő itt az egyedüli sértődős kislány – biccentett a bunkó fiú felé, aki erre nem is reagált, mindenki más felröhögött. Én is villantottam egy halvány mosolyt köszönetképp az életmentésért, mire felbátorodva odajött hozzánk.

– Dani vagyok – nyújtotta a kezét, hogy bemutatkozzon, amit ez alkalommal nem próbáltam visszautasítani. Vidám volt és kedves, és így közelről már az is feltűnt, hogy valójában mennyire cuki.

– Ez valami kísérlethez kell egyébként? – mutatott a képre. – Írsz valami pszichológiai cikket a suliújságba? – kérdezte kíváncsian. Hát, nem egészen. Megfordult a fejemben, hogy elmondom az igazat, mert tényleg őszintén érdeklődőnek látszott, ráadásul meg is védett az imént, de szégyelltem magam, ilyen magas labda után bevallani azt, hogy ez csak az én összetört, bár önző lelkem helyreállítására kell. Az egész itt töltött idő annyiban volt „hasznos”, hogy elkezdtem önzőnek látni, amit csinálunk, és elbizonytalanodtam a helyességét illetően.

– Olyasmi – vágott ki Ádám a bizonytalanságból.

– Sok sikert hozzá – mosolygott rám kedvesen. – A barmokkal meg ne törődj – célozgatott leplezetlenül arra, aki majdnem elcseszte az egészet.

– Köszönöm – mosolyogtam rá. Tényleg édes srác volt. Maradtam volna még, Ádám viszont már türelmetlenül várt az ajtó előtt, az órájára mutogatva jelezte, hogy ideje továbbállni. Becsuktuk az ajtót és azonnal rákérdeztem valamire: – Miért csak eddig maradtunk? Nem mindenki jött oda.

– Ha minden egyes srácot bevárunk, nem lesz idő mindenre, amit elterveztem. Menjünk a kevésbé okosakhoz, ők talán nem bántanak meg.

– Észrevetted? – kérdeztem halkan.

– Láttam, hogy néztél rám. És most is látom – fűzte hozzá, miután egy csalódott pillantást küldtem felé. Ha feltűnt neki, miért nem segített? – Meg kell tanulnod egyedül kezelni a kellemetlen helyzeteket, Leila, meg kell, tanulj határozottnak lenni.

Zavartan a fülem mögé sepertem a hajam, és egy ideig szótlanul követtem őt. Igaza volt, tényleg meg kéne tudnom a saját lábamon állni, de annyira jól esett volna, ha megvéd. Az, hogy bedob a mély vízbe, nálam nem működik.

– Kikhez is megyünk pontosan? – kérdeztem, mikor feleszméltem a gondolataimból.

– Színjátszó kör.

– Jaj, ne! – tört fel belőlem újból a nyavalygás.

– Miért? – fordult hozzám meglepetten.

– Ők simán eljátsszák, hogy olyan okosak, mint a matekzsenik.

– Mondtam már, hogy bírom a humorod? – nevetett. – Kissé idegesítő, de aranyos.

– Kösz – válaszoltam neki egy nyelvöltéssel.

– Told vissza, mert leharapom! – fenyegetőzött játékosan.

– Úgyse mered – incselkedtem vele.

– Milyen gyorsan tudsz szaladni?

Összenéztünk, és egy pillanat alatt leolvastam az arcáról, mire gondolt. Ő most tényleg kergetőzni akart, én pedig nem szerettem volna elrontani a játékát, úgyhogy rohanni kezdtem előre, Ádám pedig utánam. Eleinte sűrűn hátrapillantottam, hogy ellenőrizzem, milyen messze van tőlem, de túl sok előnyt adott nekem ahhoz, hogy hamar utolérjen, ennek tudatában pedig hamar abbahagytam. Futottam végig az üres folyosókon, azt se tudtam, hová tartok, csak élveztem. Olyan voltam, mint egy óvodás kislány, aki fogócskázik az udvaron, és a legnagyobb problémája, ha elesik és lehorzsolja a térdét.

Két folyosó kereszteződésénél megálltam, hogy bevárjam Ádámot, de nem volt mögöttem. Feszülten néztem körbe, nem tudtam elképzelni, hogy ennyire lehagytam volna, vagy, hogy ő itt hagyott volna. Már kezdtem elhinni, hogy tényleg magamra hagyott, mikor futólépéseket hallottam a hátam mögül. Ádám szaladt felém, és lassítás nélkül, ugyanazzal a lendülettel felkapott a derekamnál fogva és megpörgetett a levegőben. Ijedtemben felsikítottam, ami szép lassan hangos nevetéssé alakult át.

– Nagyon szemét vagy tudod? Direkt hagytad, hogy azt higgyem, egyedül hagytál, hogy aztán rám ijessz?

– Igen így volt, elismerem – röhögött. – De nem tudtam ellenállni a kihívásnak. Aggódtál?

– Megfordult a fejemben, hogy leléptél… – mondtam meg az igazat.

– Akkor most megtanulhattad az első leckét: én nem hagylak cserben, akkor se, ha egy kis ideig úgy tűnik.

– Miért nem? – Semmi rossz szándékom nem volt a kérdéssel, mégis sikerült összezavarnom.

– Megígértem, hogy segítek. Be is tartom.

– Alig ismersz, semmivel nem tartozol nekem, mégis rám szánod az időd. Miért?

Hirtelen érték a kérdéseim, még mindig furán méregetett miattuk, végül elmosolyodott, és lazán megvonta a vállát.

– Kedvellek – jött az egyszerű válasz, ami megnyugtatott, mert én is megkedveltem az elmúlt néhány napban.

–  Ennek örömére nem hagyhatnánk ki mégis a színjátszósokat? Ők általában mindig olyan beképzeltek.

– Túl sokszor általánosítasz – csóválta a fejét Ádám, de huncut vigyora beleegyezésről árulkodott. – Kikhez mennél? – hagyta végül rám a döntést.

– A kosárcsapathoz.

– Jó választás. Akkor gyere, bemutatom a csapatomat. Bírni fogod őket.

Kimentünk az udvaron lévő pályára, ahol az edzés még tartott, úgyhogy leültünk a lelátóhoz. Vagyis én leültem, Ádám pedig odament az edzőjéhez, gondolom megbeszélni, hogy miért nincs a kimerült, megterhelt, izzadt, bár hozzá hasonlóan helyes csapattársai közt. Mikor ezt lerendezte követte a példámat.

– Egész biztos nem gáz, hogy itt vagy, de úgy nem vagy itt? Érted… – Szerettem volna eltűnni, így, hogy még tart az edzés, kínosan éreztem magam, nem akartam, hogy az edző úgy gondoljon rám, mint egy problémára, aki eltereli Ádám figyelmét a fontos dolgokról. Minimálisan szégyelltem magam, ezért fogalmaztam ilyen hülyén a kérdésem, de Ádám csak nevetett.

– Egész biztos. Ritkán fordul elő, tudják, hogy jó okom van rá, ha kihagyok.

– Jó ok vagyok? – tettem fel a kérdést vidáman.

– Ezt mondtam volna? – vigyorgott.

Kiderült, hogy nem is volt rossz az időzítésünk, alig kellett várnunk arra, hogy véget érjen a játék. Amint a srácok kicsit kifújták magukat, elkezdtek felénk szállingózni, nyilván mindenkit érdekelt Ádám kimaradása.

– Gondolkoztunk azon, vajon mi lehetett ma fontosabb, mint mi, de most már mindent értek – nézett rám az egyik barna hajú srác sunyi vigyorral, miután kezet fogott Ádámmal. Ezután közelebb hajolt hozzá, és kicsit halkabbra váltott, habár feleslegesen, mert így is mindent hallottam. – Nem rossz – biccentett felém elismerően. Zseniális, szóval azt hiszi, valami új nő vagyok, akit Ádám felszedett.

– Haver, nem az, aminek hiszed – rázta a fejét Ádám.

– Oké srácok – intett mindenkinek, hogy figyeljenek –, ő itt Leila. Leila, ők a csapatom – tárta szét a karját, lerendezve ezzel a bemutatást. – Segítek Leilának egy kutatásban, amihez rátok is szükség lesz, számítok rátok. Ismertetnéd a dolgot? – pillantott rám.

– Persze. – Felálltam, és elővettem a képet a zsebemből. – Csak azt szeretném tudni, hogy mi a véleményetek erről a lányról? – mutattam fel, erre mindegyik olyan közel jött, hogy majdnem taposták a lábamat.

A legtöbbjükkel váltottam néhány szót, kedvesek voltak velem, bár nem tudtam figyelmen kívül hagyni azt a gondolatot, hogy lehet, azért segítenek csak ilyen előzékenyen, mert Ádám megkérte rá őket. Mikor kezdtek elfogyni körülöttem az emberek, az a srác, aki Ádám barátnőjének hitt félrehívott, amire gyanakodva bár, de rábólintottam, és követtem őt néhány méterrel arrébb, ahol távol kerültünk a zsongó csapattól.

– A lány a képen, amit mutogatsz nagyon szép, de te valahogy érdekesebb vagy számomra – tért a lényegre. Tudván, hogy a lány a képen én vagyok, talán még vicces is lett volna ez a mondat, ha közben nem ver ki tőle teljesen a víz. Semmi félelmetes nem volt a szavaiban, de a hangszín, amit használt a legkevésbé sem volt biztató. Úgy éreztem, ha nem lennénk a szabadban legalább tizenöt szemtanúval magunk körül, egyből leteperne.

– Nézd, én nem akarok kapcsolatot egyelőre, és…

– Ssh – helyezte a mutatóujját az ajkamra – ki beszélt itt kapcsolatról? – A hangja még perverzebbre váltott, el kellett volna futnom, de túlságosan is bizonytalan voltam bármit lépni. Mereven álltam hevesen dobogó szívvel, remélve, hogy nem épp ebben a pillanatban tettem szert egy zaklatóra.

– Én nem ilyen lány vagyok – toltam el a kezét.

– Ugyan már… – Színpadiasan megcsóválta a fejét, és ujjaival az arcomat kezdte simogatni. – Tudtommal nincs barátod. Vagy félreértettem volna valamit?

Meghátráltam pár lépést, de tartottam a szemkontaktust, hogy észre tudjam venni ha esetleg utánam nyúlna, hogy visszarántson, de nem történt ilyen.

– Nekem… van valakim. – Mindent bevetettem, hogy határozottnak látsszak, de a gúnyos vigyorából következtetve, ő egy szavamat sem hitte.

– A hazudozást még gyakorolnod kell.

– Én nem… – csuklott el a hangom.

– Ugyan… – intett le. – Egy percig se aggódj, ismerek egy profit, aki szívesen korrepetálna. – Óvatosan közeledett, amire reagálva én is fokozatosan hátráltam, de nem számoltam a hirtelen mozdulataival, és azon kaptam magam, hogy egyik pillanatról a másikra történik az, hogy a derekamnál fogva magához ránt, és szorosan tart, amíg be nem fejezi a mondandóját. „És most nem magamról beszélek” – suttogta a fülembe.

– Valami gond van? – hallottam Ádám egyre közeledő hangját a hátam mögül, aminek a hatására a srác elengedett, és finoman ellökött magától. Úgy kalapált a szívem, mintha most futottam volna a maratont, még mindig remegett mindenem a félelemtől, de már éreztem a megkönnyebbülést Ádám jelenléte miatt.

– Haver, minden a legnagyobb rendben – hangzott a halál nyugodt felelet. – Nem igaz? – szegezte egyenesen nekem a kérdést a zaklatóm. Tudtam, hogy erre nincs jó válasz, vagy hazudok, amivel szabad utat adok a folytatáshoz, vagy igazat mondok, amivel magamra haragítom, ennek a kimenetele pedig talán még rettentőbb lehet. Végül nem szóltam egy szót se, Ádámhoz léptem, szinte ugrottam, a mellkasába fúrtam a fejem és átöleltem a hátát. Menekülő utat kellett találnom, és abban a pillanatban nem láttam ennél kézenfekvőbb megoldást.

– Öhm… te is kezdtél hiányozni – mondta zavartan. Meghökkentő volt számára a dolog, kis ideig hezitált is, de végül visszaölelt. Kínosan hosszú ideig tartott ez az ölelés, mert nem mertem elengedni, és mikor ő próbálkozott meg vele, visszahúztam magamhoz. Állát a fejem búbjára támasztotta, majd a hajamat kezdte simogatni, látszólag beletörődött a helyzetébe.

– Jól vagy, Leila? – kérdezte. Én még mindig féltem felnézni, a lehető leghalkabban kérdeztem meg, hogy az a srác itt van-e még. A nemleges válasz hallatán, azon nyomban eltoltam magam Ádámtól. Így is túl kellemetlen volt már a szituáció, egy másodperccel se akartam tovább csimpaszkodni rajta annál, mint amit szükségesnek éreztem.

– Bocsi, meg voltam ijedve, és ez tűnt a legbiztonságosabbnak… – kezdtem magyarázkodni az ölelést illetően.

– Azt hiszem, ezzel a traumával együtt tudok élni – mosolygott. – De mi történt? – komorult el az arca a kérdést követően. Elmeséltem neki mindent, ami legfeljebb öt perc történése lehetett, de én óráknak érzékeltem. Visszaidéztem a mondatokat szó szerint, amik tisztán belevésődtek a memóriámba a félelem miatt, amit akkor éreztem, mikor hallottam őket. Nem mintha túl sok lett volna, de ez is csak Ádámnak köszönhető, ötletem sincs, meddig folytatódik ez a macska-egér játék, ha ő meg nem jelenik a színen, ezért roppant hálás voltam neki.

– Akarod, hogy elintézzem? – Bár nem tudtam pontosan, mit takart az „elintézni”, de mivel láttam, hogy átjárja a düh, volt pár tippem, és nem akartam belekeverni semmi rosszba. Arról nem is beszélve, hogy egy megfélemlítésnek vagy akár verekedésnek rám nézve a későbbiekben durvább végkifejlete is lehet. Megráztam a fejem, neki pedig ellágyultak a vonásai.

– Nézd, Krisztián általában képtelen felfogni, hogy a nem az nemet jelent, szóval, ha bármivel előállna ezután, mindenképp szólj nekem, jó? – Krisztián. Tehát már nevet is tudok kötni ahhoz az emberhez, akitől félnem kell. – Nem szeretném, ha bajod esne – folytatta, és mondta ezt úgy, mintha csak a féltett kishúgával beszélne. Jól esett a törődése.

– Nem fog, csak ne hagyj egyedül vele – kértem.

– Igyekezni fogok – biccentett, és ezzel hál’isten le is zártuk a témát. – Van kedved még folytatni a kutatást?

Kaptam ettől az önbizalom fejlesztő módszertől ma hideget is meleget is, és bőven elégnek éreztem erre a napra, úgyhogy a válaszom egy félénk nem volt, amit Ádám rögtön megértett, sőt, talán helyeselt is. Remélhetőleg észrevette, hogy teljes mértékben kimozdultam a komfort zónámból, és ezt el kell ismernie. Felajánlott egy csütörtöki folytatást, amibe egy kis győzködés és egy beígért fagyi után beleegyeztem. Oké, édességgel elég könnyen megvesztegethető vagyok, és most, hogy ez már Ádámnak is a tudomására jutott, remélem, sokszor akar majd visszaélni vele a továbbiakban. Csak nehogy elefánt méretűre hízzak miatta.

– Örömmel látom, hogy így tudsz enni – nevetett rajtam a fagyizót elhagyva. Tényleg különös látvány lehettem, az ő kicsi fagyi gombóca mellett én három gömböt próbáltam kiegyensúlyozni egymás tetején. Lehet kicsit túl merész vállalkozás volt, de azt mondta azt választok, amit akarok, egy ilyen kijelentés mellett nehezen fogja vissza magát az ember.

– Miért szórakoztat ez téged ennyire? – kíváncsiskodtam, miközben azon ügyeskedtem, hogy a legfelső gömb ne csússzon túlságosan szélre.

– Legutóbb, mikor te én és a kaja hármasban voltunk, visszautasítottad a világ egyik legfinomabb sütijét. Elég aggasztó volt.

– Először is, azt Josh sütötte, tuti nem is volt olyan jó. És másodszor, komolyan kérdem, miért foglalkozol velem ennyire? – Alig pár napja ismerem, és tudom, hogy lejátszottuk már ezt a beszélgetést a mai nap, de úgy éreztem, a „kedvellek” nem elég kielégítő válasz.

– Már mondtam – ráncolta a homlokát.

– Nem, komolyan. Rossz társaság vagyok, éppen csak az elviselhető kategóriát súrolom, épeszű ember nem töltené velem az egész délutánját. Veled is van valami, amiért nincs jobb dolgod, mint engem pátyolgatni? – Időközben elpusztítottam az első gombóc fagyim, így teljes mértékben tudtam koncentrálni, arra az esetre, ha komoly lelkizésbe csapnánk át.

– Szerintem vicces vagy. – Elővett a zsebéből egy zsepit, és letörölte vele az állam, amit sikerült összefagyiznom. Na igen, néha tényleg elég nevetségesen tudok kinézni. – De tényleg van itt valami – nyílt meg végül.

– Figyi, ha Joshnál akarsz jó pontot szerezni, arra más mód is van, nem kell velem lógnod – adtam ki magamból, ami már megfogalmazódott bennem egy ideje.

– Mi? Nem, nem azért vagyok itt, hogy erre használjalak. Tudod a zűrös időszakom, amit említettem… Akkor sok mindenkivel megszakadt a kapcsolatom, köztük vele is, és mostanában nagyon szar emberekkel vagyok körülvéve, ezért nagy szükségem van a régi barátaimra. Elég sok a kimaradt idő, és talán ezért, talán más okból, de nehezen találom vele a közös hangot. Amikor láttam, hogy mennyire törődik veled, gondoltam, ha több időt töltünk együtt mi ketten, az majd közelebb hoz minket, és ha segítek neked, azzal mindenki jól jár… Basszus – kapott a fejéhez. – Ez tényleg úgy hangzik, mintha felhasználnálak.

– Elég rendesen – biggyesztettem le az ajkam.

– Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Tényleg bírlak, és nem kényszerből csinálom ezt, jól érzem magam veled.

– Lehet egy sütire is szükségem lesz ahhoz, hogy megbocsássam ezt – grimaszoltam. Lényeg a lényeg, hogy segít nekem, ha ez neki is kedvez, ám legyen. Elvégre semmi rosszat nem tett nekem, és nem gondolnám, hogy fog valaha is.

– Akkor süti legközelebb?

– Megbeszéltük – ráztunk kezet, mintha valami komoly és hivatalos eseményt érvényesítettünk volna.

Ádám betartotta a Joshnak tett ígéretét, még nyolc óra sem volt, és már a ház verandáján álltunk.

– Nem jössz be? – invitáltam maradásra. Így legalább Joshsal is tud még beszélni.

– Pár nap és találkozunk, ne légy telhetetlen – ugratott.

– Nem magam miatt kérdeztem, épp elég volt belőled ennyi – vágtam vissza.

– Aú, ez fájt – emelte a mellkasára a kezét, tettetve, hogy ezzel a kijelentésemmel a lelkébe martam.

– Te kezdted – vágtam egy grimaszt. Ő csak mosolygott ezen.

– Mit gondolsz, eltalálnál a sulimhoz egyedül? Egyszerűbb lenne, ha nem kéne érted jönnöm, utána meg vissza…

– Persze, nem gond – legyintettem. – Három körül jó? – kérdeztem, ő pedig bólintott, majd elköszöntünk egymástól.

Josh a konyhában vacsizott, gondoltam becsatlakozom hozzá. Az a három gömb fagyi nem volt elég tápanyag estére, szükségem volt még egy kis kajára.

– Linda mikor jön haza legközelebb? – ültem vele szembe, kezemben az elkészített szendvicsemmel. Éppen volt a hűtőben elég alapanyag egy fullos szendvics elkészítéséhez, úgyhogy nem volt okom panaszra.

– Gondolom megint a hétvégén, miért?

– Anyuék beszélni akarnak vele, de akkor majd szólok nekik, hogy hétköznap nem jó.

– Milyen ügyben, nem mondták?

– Szerintem amiatt, hogy alig van itthon. Biztos aggódnak – vontam meg a vállam. Elvégre nem vagyok egyedül, Joshsal felosztjuk a lakás karbantartását, és tudunk alap dolgokat főzni, hétvégente pedig általában Linda is hazajön, szóval semmi okuk arra, hogy féltsenek.

– Hát ezt meg tudom érteni. Nem szívesen engedtelek el ma Ádámmal – ráncolta a homlokát.

– Miért? – csodálkoztam. – Ádám jó fej.

– Az – helyeselt. – De akkor is furcsa, hogy ilyen hirtelen bukkant fel a semmiből.

– Talán csak most jött rá, hogy helyre kéne hozni a dolgait.

Josh megvonta a vállát, jelezve, hogy fogalma sincs, és nincs kedve találgatni sem, így nem feszegettem a témát. A kettejük kapcsolata amúgy sem tartozik rám, majd segítek Ádámnak, ha igényt tart rá. Csendben befejeztük a vacsoránkat, ami annak ellenére, hogy tényleg egy szót se szóltunk a másikhoz, nem volt kínos. Imádtam Joshban, hogy bár sokszor gonoszkodott, ellenőrzött és kiabált velem, mint valami őrülten féltő báty, mégis tudott kedves és törődő lenni, és olyan, akivel még az is élvezhető, ha csak ülünk egymással szemben, mindenféle üres csevegés nélkül. Kétségkívül ő volt itt a legjobb barátom, és bármennyire megkedveltem Ádámot az elmúlt napokban, tudtam, hogy sose vehetné át a helyét.