Tűzfürkész

Kutasi

Ravupak kapuja

2018. március 27.

– Otrib! – hallatszott egy távolabbi emelvényről egy magabiztos, kemény, vezérhez méltó hang. – Hallasz engem, Otrib? Ragamunok hírneves vezére! …

… Körbenézett. Először jobbra, ahol egy lépéssel mögötte hat barátja állt sorfalat. Majd balra, ahol kilenc másik harcostársa várta türelmesen, néma csendben, hogy a tűzfürkész előhúzza háti hüvelyéből az ismertetőjelévé vált négy élű, lángot formáló fürkészkardot.

Elszánt, dühös, haragos arcokat, félelmet nem ismerő, megalkuvást nem tűrő szempárokat látott tizenöt harcosán.

– Mit akarsz, te átkozott? – kiáltotta vissza a vezér legalább ugyan olyan hangosan, túlkiabálva az összegyűlt sereglet minden zaját. – A saját népemet állítod elém, hogy harcoljak ellenük? Gyáva vagy, hogy magad szállj szembe? Aljas vagy! Tudod jól, hogy ragamun harcos, ragamun harcosnak vérét nem ontja! Ez törvény, mióta Raga kagán idehozott minket! Ez ellen sem te, sem Refgjur nem tud mit tenni!

– Nézz rájuk, Otrib! – szinte utasította az emelvényen álló helytartó a gyülevész csapat vezérét. – Ők már rég nem harcosok! Ők már felvilágosultak! Megértették, amit te nem! És elfogadták tőlünk azt a törődést, amit a kagánaitoktól sohasem!

– Ha levágod sokat szenvedett harcosaim szakállát, és fonott, hosszú hajukat, azzal megbecsteleníted őket!  Ne beszélj törődésről, mikor nyilvánosan megalázod őket, és megfosztod azoktól az értékeiktől, amiket tíz Kikeletes koruk óta hordanak!

– Ők hagyták, hogy megtegyem velük! Semelyiknek nem tettem késpengét a torkához, hogy hagyja magát! Mind önként tartotta oda a fejét, hogy megszabadítsam bozontos szakállától, és ragacsos hajától! Rájöttek, hogy mennyivel egyszerűbb a tisztán tartása, ha nem ér a hasuk aljáig! Nézz rájuk, Otrib! Boldogabbak így! Nem vakaródnak, mint a rühes kutyák! Felajánlottam nekik a lehetőséget, és ők éltek vele!

– Fejezd be a gyalázkodást, helytartó, és állj ide elém! – követelte Otrib. – Állj ki, ha van merszed! Ne bújj ezer ragamun mögé!

– Van egy ajánlatom, fürkész! – kiáltotta helytartó! – Tisztelem az elszántságod! De tudom, hogy nem fogod halálra ítélni a maradék harcosodat, és az itt álló tömegben sem fogsz kárt tenni! Mert gyáva vagy! Ezért kapsz annyi időt, hogy jobb belátásra bírd azt a tizenöt tétova harcost, aki mögötted felsorakozott, és lerakjátok az összes fegyveretek, amíg a napfigyelő meg nem kondítja a harangot! Derékidőig van időd eldönteni, hogy megadod magad, és végre behódolsz Refgjur sztere akaratának, vagy egytől egyik lemészárollak titeket! Hidd el, fürkész, van itt olyan, aki megteszi! Van itt városőr is, de lehet, hogy még a saját népedből is akad egy elszánt özvegy, akinek az urát csatába vitted!

– Senkit nem vittem csatába! Egy vezér,vagy fürkész sem tehet ilyent! Soha, egyetlen kagán sem hívta csatába a népéből valót! Egy ragamunnak senki, még a kagán sem adhatja parancsba, hogy harcoljon! Egy ragamun saját maga akaratából dönti el, és döntötte el mindig, hogy harcba indul-e, vagy sem! Saját kötelessége eldönteni, megvédi-e hazáját, és családját! Ha nem ment el egy csatába, és inkább otthon őrizte a jószágokat, azt senki nem róhatta fel neki! És nem én vagyok gyáva, helytartó! Te vagy az, aki egy emelvényről kiabálsz, ahelyett, hogy pengét fognál markodba, és idejöjj, elmetszeni a torkomat! Gyere, helytartó, szabadon hagyom a torkomat! Áztasd meg késedet a véremben! – emelte fel arca mellett Otrib a szakálla végét, és betűrte fejpántja szorításába, hogy szabad férése legyen bárkinek az ő nyakához.

– Gyere, te átkozott! Gyáva patkány vagy, mint Refgjur! Az is mással végezteti el a hulladékmunkát! Egyformák vagytok! A nyomdokaiba akarsz lépni, te is, mint az összes városbíró! Kevesellitek azt a temérdek értéket és vagyont is, amit már elloptatok népemtől! Mind egyre nagyobbat akartok harapni az elejtett állat húsából! Ott acsarkodtok ti is egymásra a sztere kezéből kihullott húscafatok után, mint a kóbor kutyák a lerágott koncon! – szitkozódott a fürkész.

– Mindjárt derékidő, Otrib! – mutatott a helytartó a Napra. – Dobd le fegyvereidet, és megkímélem az életed! Nekem a tudásod kell! A holttesteddel nem megyek semmire!

– A tudás a véremben van! Gyere ide, és ontsd ki! Igyál a véremből, te alávaló!

– Utoljára figyelmeztetlek Otrib! – üvöltötte a városbíró. – Szavaid hasztalanok az én fejemnek! Sziklaszilárd a bizalmam Refgjur felé! Nem tudod megbontani az elmém épségét azzal, hogy holmi koholt vádakat vagdalsz hozzám! Enyém ez a város, én rendelkezek vele! És a polgárok is! Egyetlen kézmozdulatomra, neked támadnak! Én irányítom őket! – fejezte ki egyértelműen a bíró, úgy mintha a város lakói ott sem lennének. Fásult elméjük szinte meg sem hallotta, hogy ők csupán szolgálói a helytartónak, érzelmek nélküli tekintettel várták továbbra is a derékidő bekövetkeztét.

Otrib alig észrevehető, sanda pillantásokat vetett szeme sarkából bal felé is, aztán jobb felé is, tekintetét a Napra emelte, ellenőrizni, mennyi ideje maradt még.

– Ne a Napot nézd! Kezdjetek búcsúzkodni, fürkész! Mutassátok be azt a megható kézfogást! – vágta oda nyersen, lenézően a városbíró.

– Nem vagytok sokan! Talán húszan, huszonöten? Lehet, hogy nem ontják véredet ezek a ragamunok, de elhiheted, színem elé vonszolnak téged, és huszonöt, vagy mennyi…? – kezdte számolni az Otrib mellett felsorakozott harcosokat a városbíró. – Kettő, négy, hat, tíz, tizenkettő! Tizenöt! Csupán tizenöt harcosod van? Gyorsan letudjátok a búcsút, nem kell soká várnom! Nos, igen, Otrib! Téged, és tizenöt harcosodat hamarabb összekapkodja ez a felvilágosult tömeg, minthogy elhallgasson a rézharang derékidőt jelző kongása! És máris itt térdel előttem mindegyikőtök, könyörögve, hogy tisztítsam meg lelke béklyójától, és hajkoronája súlyától. Nem szeretem a vérontást, de itt áll felsorakozva a néped mögött egy nagyobb csapat városőr! Majdnem kétszázan vannak! Nekik nem akadály, hogy lekaszaboljanak titeket! Ők nem ragamunok! Ők Refgjur zsoldosai! Tudod jól, nem kenyerem az ígérgetés! Ezért, ha szépen könyörögtök, meghagyom életeteket! Csak rajtad áll, fürkész! Hogy döntesz? Átpréselitek magatokat a népen, és megküzdötök a kétszáz kipróbált városőrrel, vagy leteszitek a fegyvert, és talán élhettek megtisztulva! …

 

***

 

– Otrib! – fordult a fürkész felé fordulva egyik harcosa halkan, hogy biztosítsa, elfogadja a döntését, bármi lesz az, és némán bólintott a fürkész felé.

Megnyugtatóan Otrib vállára tette nehéz karját, mikor meglátta vezére homlokán a tanácstalanság mély redőit, melyek az elszántság ráncaival viaskodtak ugyan azért a homloknyi bőrfelületért. Könyökével alig észrevehetően jelzett mellette álló harcostársának, aztán feje biccentésével mindegyik másiknak is, hogy figyeljék a gondolataiba süllyedt legendás fürkészt.

Otrib a magas levegőbe emelve fejét, szemét behunyta, karjait az ég felé tárta. Magában mormolt valamit, ajkai szótlanul követték hangtalan beszédét. Ragától és Luminiától kért tanácsot, mitévő legyen a ragamunok talán utolsó megmérettetésén; küldje a biztos halálba azt a maradék tizenöt harcost, akik teljes lelkükből átadták neki sorsukat, hogy rendelkezzen az életükkel?

Csalódottan ballagott oda a sorfal jobb oldali szélén álló harcosához, aki vezére csatára buzdító szavára várt türelmesen, hogy végre belevethesse magát a tömegbe, és miután átjutott honfitársai élő sorfalán, fegyvereivel aprítsa a nem odavaló városőröket.

Minden harcos, de még a zúgolódó tömeg is megrökönyödve követte feje elfordításával a fürkésztől idegen, szokatlan döntést.

– Mit csinál? Hova megy? – kérdezték kíváncsian szemükkel és arcizmaik rándulásával az alatt a rövidke idő alatt, amíg Otrib elhaladt öt társa előtt, hogy a tőle hatodik harcosának nyújtsa karját.

Síri csend takarózott Ravupak főterére. Árgus szemekkel figyelte minden ott lévő a hadirányító ténykedését.

Ott állt a nagy fürkész, régi jó barátja előtt. Reszketeg tekintettel néztek egymás hatalmas, gesztenyeszín szemébe. Barátja arcáról eltűnt a csatatéri hévtől pirospozsgás arc, fakó lett, barázdái elmélyültek. Némán faggatta tekintetével a fürkészt, mi a terved, jó uram? Miért hozzám fordulsz karodat s kardodat felajánlva?

– Otrib? Jó uram! Kedves fürkészem! Nem értelek! Első vagyok eme sorfalban, nem pedig hatodik! Miért elém járulsz? – súgta barátjának az öreg harcos.

– Ne beszélj, öreg barátom! Ez most nem a beszéd ideje! – rázta meg fejét Otrib a hatalmas termetű harcos előtt állva.

Hamuszürkévé vált mindkettejük arca, szemük befátyolosodott. Eltűnt belőlük a tűz, és a csillogás. Gondolatoktól teljesen mentesen, üresen figyelték a másikat. Otrib mindkét szeméből kiszökött a ragamun népre jellemző, sötét gesztenye szín, és felváltotta egyfajta szürkés, jelentéktelen árnyalat. Az óriási termetű, nagy erejű, életerős fiatal Otribból egy pillanat alatt kivénhedt, elgyötört aggastyán lett.

Hatalmas könnycsepp gördült végig hegektől tarkított arcán, megpihenve egy-egy mélyebb vágás peremén, hogy onnan folytassa útját, egészen szakálláig. Megcsillant rajta a Napnak fénye, villanása elvakítva harcostársát egy pillantásnyi időig. Ezt látva előtte álló barátja, az ő szeme is könnybe lábadt, látása hályogossá vált. De könnyét egyik sem törölte, csak álltak, néma gyászban.

Kívülről látva őket a többi harcos, két vénöreg, mozdulni alig bíró, karjait is nehéznek érző aggastyánt látott, akik ezzel a tekintetükkel többet mondanak búcsúzóul, mint bármely csatatéri eskü, vagy bármilyen tekervényesen összerakott mondat. Mozdulatlanságukból csupán mellkasuk erőteljes emelkedése, és visszasüllyedése jelezte éltüket: vesz még levegőt mindegyik, nem hagyta el őket a lélek.

Otrib előrébb lépett, hogy mellén keresztbevetett szíjai súrolják barátja szíjcsatjait. Két erős kezét felemelte, átfogta velük barátja tarkóját, és húzni kezdte maga felé a fejét, hogy barátja fejabroncsából kiálló karmos tüskéi belevájjanak saját homlokába. Halk szisszenéssel engedte el barátja fejét, érezte, ahogy egy cseppnyi vére előszivárog bőre rejtekéből. Ismételten a harcos szemébe nézett, aztán leengedte jobb karját. Közben folyamatosan mormolt valamit, néma csendben, csupán ajkai árulták el, hogy beszél. Bal kezét, melle előtt ökölbe szorítva, felemelte mezítelen nyakához, hogy saját alkarvédőjével sebezze a nyaka és szegye közti bőrt. Arcának minden izmával azon fáradozott, hogy harcosai elől elrejtse húsba maró fájdalmát, szemhéjának rándulása azonban elárulta. Végül fejét kissé előrebillentve, szemhéjait lassan lecsukva, majd újra kinyitva, ugyan olyan szótlanul elbúcsúzott barátjától, amilyen némán álltak addig egymással szemben. Mintha időtlen időkig álltak volna ott, noha alig tellett húsz-harminc szempillantásnyi idő. Ők ketten mégis pislogások nélkül fejezték ki egymás iránti tiszteletüket.

Csupa kényszeredett tekintetű városlakó várta, hogy mi fog történni. Néma buzdítás volt ez, vagy búcsúzás? Barátja elől Otrib odalépett a sorban második, majd harmadik, aztán egyesével minden egyes harcosa elé, majd újra, meg újra megismételte mindnél a korábban látott mozdulatokat. Egyiküknek félrecsúszott kardhüvelyét is megigazította, másiknak arcát illette szelíden széles tenyerével egy pillantásnyi ideig. Sorban az utolsó – ámbár csatában korántsem a végeken kullogó- bajtársától ellépve, már a fürkész egész arcát frissen ejtett sebek tarkították a fejpántok karmaitól, homlokától egészen a szakálláig csurgott bíborvörös vére, nyaka elülső részét is mindenütt vér tarkította saját karvédője tüskéitől.

Szembefordult a zavarodott tömeggel, azokkal, akikkel régen együtt harcolt. És asszonyaikkal, kik ott álltak uraik, gyermekeik mellett. Kissé feje fölé emelte két karját. „Ti, mindannyian! Ez most nektek szól!”. Meghajtotta még egyszer a fejét, lesütötte egy pillanatra szemét, aztán azonnal felnyitotta…

Ismételten felnézett a Napra. Tudta, csupán pillanatok vannak hátra a derékidő bekövetkeztéig. Mégis, oly hosszúnak érződött az idő, mintha négy-öt naphüvelyknyi  távolságot tett volna meg a Nap az öregég kéken ragyogó domborulatán.

Hátat fordított az őt bámuló tömegnek, mindenki megrökönyödésére. Olyant cselekedett, amit soha még ragamun harcos nem tett, mióta Raga erre a világra hozta őket.

Az ellenséges seregbe állított egykori büszke harcosok hőbörgésükkel, kiabálásukkal fejezték ki nemtetszésüket Otrib viselkedése láttán, míg a maradék tizenöt fegyveres csak állt értetlenkedve. Tekintetük összetalálkozott, és tanácstalanul néztek egymásra, mikor megkondult a derékidőt jelző mélabús kongatás. A téren összegyűlt tömeg egyként rezdült meg a várva várt kongatástól, ami mégis csak váratlanul tört rájuk a főtér némaságából.

– Kapj el, helytartó! – harsogta túl Otrib a zúgolódó tömeget, és futásnak eredt. – Engem akarsz, te hitvány talpnyaló? Akkor gyere! Harcosok! Meneküljetek az erdőkbe!

A tömeg csak állt, leesett állal, hogy mit művel a fürkész. Még a helytartó is csak tipródott tanácstalanul. Otrib tizenöt harcosa értetlenül összenézett, egyikük-másikuk vállrándítással jelezte a többieknek, hogy nem érti. Szétváltak, és menekülésbe kezdtek, ki-ki a saját útján, hiszen azért parancsot kaptak fürkészüktől.

– Fuss, te gyáva kutya! – kiáltott a megiramodott Otrib után a városbíró. – Te sem vagy különb ennél az a csőcseléknél! Játszod a keménykezű vezetőt, közben meg elsomfordálsz a csatatérről? Fuss, te megátalkodott! Fuss, amíg van melledben levegő! Nézzétek, büszke ragamunok! Ott iszkol a hatalmas fürkész! Most ért véget a ragamun nép dicsősége! Most vesztettétek el örökre a földeteket! Innen már nincs visszaút! Otrib elárult mindannyiotokat! Menti a saját irháját a kutya! Városőrök! Amint eléri a drágakő-míves háza előtti kanyart, rögtön iramodjatok a nyomába! Élve akarom! Bántódása ne essen! Tudni akarom a titkait! A harcosokkal ne foglalkozzatok! Előbb-utóbb összeszedjük őket is! Csak idő kérdése!

– Értettük, uram! – felelte az elöljáró parancsára a városőrök kapitánya, és fejük elfordításával figyelték a távolodó Otribot, ahogy hanyatt-homlok menekül a városból kivezető úton…