V. Csodaszarvas
mark_voglFülszöveg:
Figyelem! A következő írás megtörtént eseményeken alapul. Arról szól, hogy a Vágtázó Csodaszarvas egy szekszárdi koncertje után megkíséreltem az énekes, Grandpierre Attila közelébe férkőzni, hogy Héliosz c. könyvében leírt gondolatainak filozófiai vonatkozásairól kérdezhessem. A koncertre velem tartott a Húgom is – és mivel az elő-zenekarok koncertjei alatt konszolidált borozgatást tervezgettünk, a hazatérést biztosítandó édesanyánkat is megkértük, hogy jöjjön velünk. Mint ahogy látni fogod, kedves olvasó, nem minden az előzetes elképzeléseink szerint alakult…
Bevallom, kicsit szégyellem is magam a történtek miatt, ezért az önmagamtól való, megvetéssel vegyes elhatárolódás jegyében úgy döntöttem, hogy az eseményeket a népmeséink, mondáink dramaturgiája szerint adom elő. Mindamellett adaptációm (a történtekhez hűen) sajnos nem lehetett tökéletes, többek között azért sem, mert – bár mi is hárman vagyunk testvérek – nekem egy bátyám és egy húgom van, azaz, eltérően a népmeséinktől, a következő regében a legkisebb fiú és a harmadik gyermek két személy, a legnagyobb fiúról nem esik szó, és a történet végén a jutalmat sem nyeri el senki. Lássuk hát!
A regösök úgy beszélték el, hogy egy napon a szerető bölcsességéről ismert Ezüst-hajfonatú Asszony legkisebb fia hírét vette, hogy országának legnagyobb táltosa Szekszárd városába látogatott. Tüstént felkereste hát anyját, hogy engedélyét kérje a családi tűzhely elhagyására.
– Jó anyám! – kezdte mondandóját a Legkisebb Fiú. – Találkoznom kell a táltossal! Titkok tudója Ő, országunk fényes jövőjének záloga. Isten álmot bocsátott rám az éjjel, megmutatva benne a tudat-elv lényegét, mely a legkisebb hatás fizikai, és a legnagyobb hatás biológiai elvével együtt képes hármas felépítésű világunk teljes körű leírására – tudatnom kell ezt a táltossal!
– Édes fiam – válaszolta erre az Ezüst-hajfonatú Asszony –, jól gondold meg, mit cselekszel! Ha a családi tűzhely őrizetlenül marad, és a tűz kialszik, nem pusztán családunk, de nemzetségünk léte is veszélybe kerül.
A Legkisebb Fiú azonban hajthatatlan volt.
– Jó anyám! – mondta. – Ha sikerrel járok, mi parancsolunk majd az elemeknek. Nem lesz már szükségünk a tűz életben tartására. Belső lényegünk lesz az, a teremtés lángja, hevítve minket örökkön örökké!
Nekiszomorodott erre az Ezüst-hajfonatú Asszony. Hosszú élete során nem egyszer hallott már nagy szavakat bátor férfiaktól, ezen a napon azonban egyiküket sem látta a tűz körül. Három éjjel, három nap töprenkedett azon, mitévő legyen, majd a negyedik napon magához hívatta a Legkisebb Fiút, és így szólt:
– Jól van hát! Menj, de vidd magaddal a Húgodat is! A táltost sötét hatalmak bűbája veszi körül, melynek megtöréséhez Húgod, a Harmadik Gyermek energiájára lesz szükséged. Ha részegítő italok bódítanának, igéző tekintetek csábítanának, Húgod majd lefogja kezed, megtisztítja szíved…
Nem késlekedett a válasszal a Legkisebb Fiú.
– Ne félj, amíg minket látsz! – kurjantotta, és felkacagott. Ennek hallatára összefutottak a ráncok az Ezüst-hajfonatú Asszony homlokán. Meghányta-vetette, amit hallott, majd csak annyit mondott:
– Akkor jobb lesz, ha veletek tartok…
Felkerekedett hát az Ezüst-hajfonatú Asszony, a Legkisebb Fiú és a Harmadik Gyermek, igencsak vágtára fogva azonban a paripa-pestis után megmaradt egyetlen hátaslovukat, hiszen három nap késésben voltak.
Jaj, gyerekek! Ha tudnátok, hogy kifáradt szegény pára! – Hej, gyere, kelj fel most szállni, csoda-csoda-szárnyaiddal! – nógatták serényen, amikor az gyakorta lerogyott. – Boldog iramló lábod pázsiton tovajár! – Végül aztán csak Szekszárd városába értek, ahol, lovukat a legközelebbi csárda istállójában hagyva, a város főterére siettek.
Nagy volt ám a sürgés-forgás a téren! Az árusok portékáikat kínálták, tarka-barka népek kacarásztak, vihorásztak, csattantak a boros kupák. A regösök már hangszereiket hangolták, nem csoda hát, hogy a Legkisebb Fiú és a Harmadik Gyermek azt gondolta, hamarosan a táltos is megjelenik. Rövid tanakodás után arra jutottak, hogy abból nem lehet baj, ha kissé megnedvesítik a hosszú út alatt olyannyira kiszáradt torkukat, a szavak is jobban csúsznak akkor, egyébként is mit szólna a táltos ahhoz, ha hebegve állnának elé. Anyjukhoz fordultak hát:
– Édesanyánk, te csak maradj itt, addig mi körülnézünk kicsit, megtudjuk, Isten tényleg olyan bőkezű volt-e a boros gazdákhoz, mint ahogyan rebesgetik.
– Na, csak vigyázzatok! – figyelmeztette őket az Ezüst-hajfonatú Asszony, de gyermekeinek már csak hűlt helyét látta, mentek azok, egyenesen még, sürgette őket a szomj.
Becsületére legyen mondva, a Harmadik Gyermek mindenben tartotta a lépést bátyjával, sőt, a regösök máig nincsenek egy véleményen arról, melyikük kupája ürült ki többször. Tudjátok gyerekek, akárcsak Hunornál és Magornál, a testvéreknél már csak úgy van, hogy egyre nagyobb teljesítményekre sarkallják egymást, ezért sose bánjátok, ha van testvéretek!
Visszatérve már történetünk fonalára, annyi bizonyos, vagy legalábbis a legtöbb regös úgy meséli, hogy a Harmadik Gyermek egészen addig vigyázta bátyját, amíg egy deli harcos legényen meg nem akadt a tekintete. Akkor aztán el-elmaradozott bátyja mellől, és utána többnyire már csak a boros gazdák sátraiban találkoztak.
Nem sokáig búslakodhatott azonban a Legkisebb Fiú. A táltos megérkezett, a regösök is húrjaikba csaptak, s ahogy a tér közepe táncosokkal telt meg, delejes erő ejtette rabul a Legkisebb Fiút is. Lábai mintha akaratlanul is egyre közelebb vitték volna a táncolókhoz, és akkor egyszer csak ragyogó jelenésre lett figyelmes: a táncosok között, a fiú nemzetségének viseletében, csoda szép lány pörgött-forgott, aranyhaja palástként terült szét a fényben, százfelé szórva a Nap sugarait.
– Hogylehettt.. az…, hogy soselátam… mmmége.. tün’ményt? – csodálkozott el a Legkisebb Fiú, de mielőtt még gyanakodni kezdhetett volna, az egyik ilyen arany-sugár pontosan a szíve közepén találta őt. Táncra perdült erre ő is, egyre jobban lenyűgözve a sötét hatalmak bűbájától (mert gyerekek, alighanem Lúdvérc mesterkedéseit kell látnunk a történtekben), innentől kezdve vajmi keveset foglalkozva nemes küldetésével, egyre inkább az Aranyhajú Lány körül sündörögve, vigyázva, nehogy elvétse tökéletesnek hitt tánclépéseit.
De jaj, hamarosan szédülni kezdett a Legkisebb Fiú. Torka egyre jobban kiszáradt, ezért nagyon megörült, mikor a tömegben az Ezüst-hajfonatú Asszonyt pillantotta meg. Odalépkedelkedett hozzá, s így szólt:
– Édsny.m…! Oly’n… jóhogylátl… látlak…, én… blxbé *** nem mehetek… itt… vooblfimn.. fimnfbl’… a táncot. – ezzel az Ezüst-hajfonatú Asszony felé nyújtotta az addig kezében szorongatott, üres kupát.
– Egyetlenem, ki két fiam közül a legkisebb. – válaszolta az Ezüst-hajfonatú Asszony. – Bármit szívesen megteszek neked, de sajnos – szívemnek keserűség – egy szavadat sem értem! Talán, ha nem tündérek nyelvén szólnál…
Nem tudta eldönteni a Legkisebb Fiú, hogy tréfálkozik-e vele az anyja, ezért megpróbálta pontosítani magát: – Innm… nimég.. bborlt! – mondta. – Szomm……’mjas v’gyok! – s bár úgy érezte, hogy ez egész jól sikerült, az Ezüst-hajfonatú Asszony csak a fejét csóválta.
– Édes fiam! – sóhajtotta. – Nem tudom, kitől tanulhattad ezt a nyelvet, de tőlem nem, az biztos. Azt tanácsolom neked, hogy jó, magyar anyanyelveden próbálkozzál. Mondd el, mit szeretnél, és én a segítségedre leszek.
– Borrllttttt!!! – erőlködött a Legkisebb Fiú, de annyira, hogy az Ezüst-hajfonatú Asszony hirtelen kettévált előtte! Jaj, de volt is ám nagy ijedtség, képzelhetitek gyerekek, hát még akkor, amikor a Legkisebb Fiú észrevette, hogy a táncosok is kettéváltak!
Hogy ezután mi történt, nem tudni pontosan, inkább csak sejthető, hiszen a Legkisebb Fiú is tudta jól, hogy az ijedtséget legjobban a bor enyhíti. Háromszor próbálkozott sikertelenül az Ezüst-hajfonatú Asszonynál, így minden bizonnyal maga ment el még egyszer, utolszor, borért. Azt, gyerekek, hogy ezt nem szabadott volna; hogy a hármas számban rejlő mágikus korlátot a Legkisebb Fiúnak nem szabadott volna átlépnie, onnan is láthatjátok, hogy a Teremtő ezután kerek egy órát hasított ki a Legkisebb Fiú életének szövetéből, és a következő pillanatban – amire később már vissza is tudott emlékezni – a Nap már a látóhatár mögé bukott, és a Legkisebb Fiú a táltos és regösei számára ácsolt emelvény közepén állt, szemtől szemben a táltossal.
Igen, gyerekek, a Harmadik Gyermek tartotta a szavát, megtörte a bűbájt, és most már csak a Legkisebb Fiún állt vagy bukott, hogy át tudja-e adni a táltosnak, amit a teremtett világ működésének lényegéről megtudott.
Nagyon megrendült a Legkisebb Fiú, amikor megértette, hogy hol van. Egy pillanatra inába is szállt a bátorsága, és hátrasandított a válla fölött, hogy megnézze, merre menekülhetne el, de akkor, az emelvény mögött meglátta a Harmadik Gyermeket, amint az mosolyogva aprót biccentett felé:
– Tedd meg, a családunkért, nemzetségünkért! – értette meg a szavak nélküli üzenetet a Legkisebb Fiú, ezért vett egy mély lélegzetet, és a táltos szemeibe nézett.
A táltos arcán finom mosoly bujkált, de nem szólt semmit.
Hol is kezdje? Ez egy annyira átfogó kérdés! – Cssak’ egggy…gyetl’n tudatvan, egggy.. absz..bszolút….. létező. Rajtunkkk… keresztülissss….smerimeg’ önmagát, máshogy nemtud….tudja. – mondta végül.
A táltos arcán finom mosoly bujkált, de nem szólt semmit.
– Ő csillagg’… ..okkk..’gokként jelenikmeg…. saj’t…. saját képzelt… …eletb’n. Ilyen csill’… …. csill’g.. a N’p is! – folytatta a Legkisebb Fiú.
A táltos arcán finom mos… Tulajdonképpen, gyerekek, a Legkisebb Fiú mintha egy melegséget árasztó szobor arcába nézett volna! És akkor döbbent rá egyszerre, hogy a táltos sem érti a tündérek nyelvét! Hatalmas bánat öntötte el erre a Legkisebb Fiú szívét. Egy darabig csak állt ott, álldogált, majd megfordult, lassan lemászott az emelvényről, és szégyenében kisétált történetünkből… Maradt azonban a Harmadik Gyermek, akinek szíve majd megszakadt, hogy látta bátyja szomorúságát. Ott helyben el is határozta, hogy majd Ő elmondja a táltosnak, amit a Legkisebb Fiúnak nem sikerült.
De, kedves gyerekek, ez már egy másik történet…