Varázsvilág

KMiyuki

3. fejezet - Megérkeztünk

2018. február 13.

Napok teltek el azóta az este óta. Mike-al nem tudtam beszélni, hiába szerettem volna annyi mindent kérdezni. Ugyan pusztán halványak az emlékeim, de biztos vagyok benne, hogy megcsókolt azon az estén. Még most is zavar, de mérges egyáltalán nem vagyok rá. Ami jobban fáj, hogy valószínűleg már soha nem fogunk tudni beszélni egymással, nem kérdezhetem meg, hogy miért tette. Már nem lesz ott mellettem, hogy vigyázzon rám.

Az elmúlt napokban sokat beszélgettem anyával erről az egész kialakult helyzetről. Archerről, anyáról, rólam és erről az egész boszorkány-varázsló témáról. Eleinte nem hittem el egy szavukat sem, viszont ahogy teltek a napok, úgy fogadtam magamba az információkat. Nagy részletességekig nem mentünk egyszer sem bele a témába, viszont anyukám szavai varázsigeként hatottak rám.

Egy hét eltelte után sikerült meggyőzniük engem, hogy menjek el Archerrel és nézzem meg magamnak azt az iskolát. Még ha nem is igaz, hanem egy átverés, akkor is jó kirándulás elé néztünk.

Hangos, zakatoló hangok ébresztettek fel a gondolataimból. A vonat fülsiketítő jelzéssel adta tudtomra, hogy elindult, innen már nincs visszaút. Percekig feszült, néma csendben ültem a kabinfülkében.

– Látom, végül eljöttél – nyitott be a fülkébe hajráfos ismerősöm. Határozott mozdulattokkal lépett be a kis helységbe és foglalt helyet belem szemben.

Ebben az egy hétben sokat volt a ház körül, szinte mindennapos vacsoravendégnek számított. Ám nagyon nem szóltunk egymáshoz. A nap legnagyobb részét vagy távol töltötte, vagy a vendégszobába volt bezárkózva. Sokat nem tudtam meg róla, de arra már rájöttem, hogy nem rossz ember ő. Szavai magabiztosságról és kedvességről árulkodtak. Jó ember, csak különc.

– Megígértem, hogy adok egy esélyt, bármi történjen is – mosolyogtam rá. – Tudod… Anyával sokat beszéltem erről a boszorkány dologról. Mondott ezt-azt, viszont úgy konkrétat nem. Azt már tudom, hogy minden fajta varázsige létezik, de hogyan működik? Mi is ez pontosan?

Kérdésem hallatán felvonta a szemöldökét, majd elismerően bólintott. Archer kényelmesen hátradőlt az ülésben és keresztbe fonta a karjait. Tekintetét a vonat tetejére szegezte, mint aki nem tudja, honnan is kellene belefogni.

– Susan, akarom mondani az anyukád nem mondott semmit, igaz? Hol is kéne kezdenem. Mire vagy pontosan kíváncsi? A történelmünkre vagy a varázslatokra? Esetleg más fajokra?

– Talán mindenre – rántottam egyet a vállamon.

– Ez egy igazán nehéz téma – sóhajtott nagyot. – Az iskolában ahova most járni fogsz, lesznek olyan óráid, ahol jól meg tudják válaszolni a kérdéseidet. Varázstörténelem, bűbáj óra, specifikus varázslás, repülés oktatás, biológia. Hidd el, még unni is fogok őket. Kész tömény szöveg a fele tantárgy – legyintett bosszankodva. – Viszont Pamelát imádni fogod, ezt garantálom! Ő fogja oktatni a repülést. Nála jobb fej tanárt a világon ki sem találhatnának. Engem is ő tanított meg – vigyorodott el szélesen.

– Akkor jó öreg lehet – bukott ki belőlem egy savanyú arccal.

– Dehogy! Még negyven sincsen – nevette el magát jóízűen. – Ha tudnád, hogy tartja magát, mintha csak egy friss egyetemista lenne!

Szavai szöget ütöttek a fejemben. Hogy lehetett az ő tanára, ha még nem múlt el negyven éves. A boszorkányoknál minden másként működik?

– Te Archer – kezdtem be –, ne vedd sértésnek, de ez mégis hogy lehet? Én 20 éves vagyok. Te jóval idősebb vagy nálam. Akkor…

– Na várj. Azt hiszem, valamit félreértettél – dőlt előre az ülésen. – Első körben kikérem magamnak, nem vagyok öreg. A látszat néha csal! A 26. életévemet töltöm be télen. A másik probléma pedig a te koroddal van. A mi világunknak a diákok igazi emberi iskolába járnak az érettségiig. Utána viszont nem főiskolára, egyetemre vagy szakmára mennek, hanem céltudatosan hozzánk jelentkeznek. A 18. év egy olyan kor, amikor elkezd kifejlődni mindenki tehetsége. Persze, a legtöbben már kiskoruktól kezdve tudják, hogy mik lesznek szüleik révén. De vannak olyanok, akiknek nem egyértelmű. Lehet úgy is választani, hogy egészen kiskortól az iskolában vagy, mint én. Te viszont, mint említetted, 20 éves vagy, és mégis – halkult el szavai a végére.

– Mégis ember vagyok – fejeztem be.

Néma csend állt közénk be. Az előadása zavart keltett bennem. Ha igaz minden, amit mond, akkor velem baj lehet? Az elmúlt két évben nem vettem észre semmilyen változást. Nem mozgattam tárgyakat és nem is változtattam senkit békává. A lehető legátlagosabb életet éltem, amit csak ember el tud képzelni.

– Ezt azért így nem jelenteném ki. Az tény, hogy semmi jelét nem adtad az elmúlt két évben, hogy lenne bármilyen képességed. Vagy egyáltalán milyen fajhoz tartozol. De ez még nem ok az aggodalomra. Talán csak későn érő típus van. Ritka, de nem lehetetlen – borzolta össze a hajamat, amire csak egy gonosz pillantást kapott.

– Azt mondtad, hogy valamelyik szülő. Ha anyám boszorkány…

– Igen, az. Még mindig kételkedsz – állapította meg a tényt.

– Kicsit. Szóval, ha anyám boszorkány, apám viszont – itt kénytelen voltam megállni. – Ki volt az én apám?

Archer tekintete egyik pillanatról a másikra váltott át komorrá.

– Az apádat csak maga Susan ismeri. Egykoron ő is az iskolánkban tanított. Még nagyon kicsi voltam, mikor otthagyta. Ahogy én hallottam egy titkos szerelem volt. Anyukád mindig rejtegette. Aztán jöttél te. Tudom, hogy nem emlékszel már rá, de anyukáddal sokat jártál az iskolába. 5 éves lehettél, mikor utoljára hozott el. Sokat játszottunk együtt – mosolygott rám. – Mindig valami hófehér, hosszú fülű nyuszit szorongattál. Míg anyukád tanított, te addig mindig mászkáltál. Még egy barátra is szert tettél, de arra nem emlékszem, hogy ki lehetett. Veled egy idős volt, ha jól rémlik. Általános iskolában már ő is az emberek világában tanult.

– Én erre nem emlékszem – szomorodtam el.

– Pici voltál még nagyon. Nem meglepő – tért vissza az arcára a már megszokott nyugodtság.

Az út további része csendben telt el. Nem tudtam mit kérdezni, mégis annyi mindenre szeretnék rájönni. Milyen világról van szó, miket lehet csinálni a varázslatokkal. Talán ami a leginkább foglalkoztatott, hogyha ez a világ, amiben ő ennyire hisz létezik, akkor miért nem tud róla senki? Miért csak a régi gyerekmesékben fordul elő?

– Megérkeztünk. Ez itt a végállomás – állt fel nyújtózkodva. Üdvözöllek Lenessya erdejében!

A nap már lenyugvóban volt, mikor elhagytuk a vonatot. Körülöttünk nem állt semmi, csak egy romos vasútállomás néhány eltört és begazosodott paddal körülötte. Akármerre csak néztem, hatalmas fák vették körbe a területet.

– Meg… jöttünk? – néztem rá bamba ábrázattal. – Ide? A semmi közepére? Biztos vagy te ebben?

– Miért, mit hittél? Hol máshol lehetne a legjobban elrejtőzni, mint egy erdőben? – hangja vidáman csengett, szemei szinte ragyogtak. Egy gyors mozdulattal kapta ki tincsei közül a műanyag darabot és igazította vissza szorosan a helyére. Magabiztos léptekkel indult meg a fák sűrűje felé. – Le ne maradj, könnyű eltévedni!

Archerrel ellentétben én gyanakvó tekintettel haladtam előre. Ahogy egyre beljebb értünk, úgy éreztem a felém közeledő veszélyt. A nap már teljesen lement, csupán csak a hold és a csillagok fényei szűrődtek át a lombkoronák között. Talán mégsem kellett volna eljönnöm vele.

– Ne félj, én szinte itt nőttem fel – küldött hátra egy biztató mosolyt. – Hamarosan odaérünk.

A homályban egyszer csak egy halvány fényt pillantottam meg. Ahogy közeledtünk felé, úgy lett egyre világosabb és kivehetőbb a forrása. A fák egyenletesen ritkultam meg, míg nem teljesen elfogytak és helyette egy füves terület vette kezdetét. Jobban körülnézve pedig sorra bukkantam rá az élet jeleire.

Pár méterre előttünk egy hatalmas ház állt. Egy kastélynál ugyan kisebb, de már-már megközelítette a méretét. Falai egyszerű barnák voltak, melyre a borostyán felfutott. A tetőn sötét és világoszöld cserepek sorakoztak egymáson. Olyan volt, mintha csak egy gyerekmeséből csöppent volna ide.

Az épület mellett egy kis patak csörgedezett, melyen apró kis hidak voltak a túloldalhoz szerelve.

– Ez nem lehet igaz – szólaltam meg végül szájtátva. – Csak viccelsz – forgolódtam körbe-körbe.

– Ugye! Én megmondtam! Üdvözöllek az iskolánkban! Talán nem minden hasonlít egy normális intézményre, de remélem, élvezni fogod minden itt töltött pillanatodat. Talán kívülről nem a legmodernebb, de hidd el, semmi ok az aggodalomra!

– Ez az iskola? – mutattam rá a kissé középkorira hasonlító épületre. – Hiszen ez egy kisebb kastély!

– Mert az is – rántotta meg a vállát. – Ez Lenessya hercegnő kastélya volt sok-sok évszázaddal ezelőtt. Most viszont ez már csak egy varázslóiskola. Körülbelül kétszáz éve már, hogy az akkori uralkodó kinevezte a hercegnő otthonát egy tanulói intézménynek. Egyesek szerint azt akarta, hogy a diákok megkeressék a titkos kamrákat és ajtókat.

– Titkos kamrákat?

– Állítólag a hercegnőnek hatalmas vagyona volt, amit sosem találtak meg. Egyesek szerint az épületnek számtalan titkos járata van, ami majd elvezet a kincsekhez.

– Megtalálták? – néztem rá kíváncsian.

– Dehogy! Bolond volt a vén király, beszélt össze-vissza badarságot. Soha nem találtak semmilyen titkos ajtót és semmilyen kincset. Ez a hely csupán egy magányos hercegnő otthonaként szolgált.

Története mégis szöget ütött a fejemben. Mi van akkor, ha tényleg lapul valamilyen kincs a falak között? Talán megszerezhetném magamnak és örökké gazdagon élhetnék! Hé, ez nem nagy ár azért, amiket rám zúdítottak a napokban.

– Ne is gondolkodj rajta. Ha lett volna itt valami, azt már rég megtalálták volna. Készen állsz? Bemegyünk!

Hatalmas bólintással jeleztem, hogy nincs mitől félnem, irány előre.

A óriási faajtó halk nyikorgások közepette nyílt ki és engedte megmutatni a belső látványt. Egy hatalmas terem terült el, aminek a közepén két csigalépcső vezetett felfelé. Viszont…

– Áh, megjöttetek! Üdv, Leiner vagyok! – vigyorgott szélesen egy fiú a díványon, majd több figyelmet nem is szentelve nekünk visszafordult a televízió felé játszani.

Mellette ült még egy fiú aki felénk sem nézve folyamatosan nyomkodta a kontrollert. Kettőjük között pedig egy lány szurkolt megállás nélkül neki.

A teremben több asztal helyezkedett el közöttük székkel, melyben páran ültek egy könyvet olvasva vagy egymással beszélgetve. A falakon régi portrék lógtam különböző emberekről.

– Jó helyen járunk? – csodálkoztam el teljesen elhűlve.

– Persze. Ez a nappali. Általában itt töltik a diákok a szabadidejüket. Bár már elég késő van, így alig vannak páran. Ha jobb oldalra indulsz el, akkor a tanári folyosón találod magad, balra pedig az étkező és a konyha van. Az első emeleten a tantermek helyezkednek el, a többi szinten pedig a hálószobák.

– Inkább hasonlít egy otthonra – húztam ki magamat egyre merevebb vigyázzállásba.

– Ne félj ennyire. Próbálj mindenkivel jól kijönni. Még elkísérlek az igazgatóba, utána viszont nekem mennem kell.

– Hova? – néztem rá rémülten.

– Mondtam már, gondnok vagyok meg úgy mindenes. Vannak nekem is kötelezettségeim – rántott vállat.

Az igazgatóiban csak az általános dolgokat beszéltük meg. Hol lesz a szobám, milyen az órarend, miket fogok tanulni, mikor merre lehet kijárni. Nagyjából csak a szokásos „új lány vagy, elmondjuk a lényeget” útmutatást kaptam meg az igazgatótól.

– Örültem Blair, hogy megismerkedtünk. Remélem, élvezettel fogja itt tölteni az elkövetkezendő időszakot.

– Szintúgy – mosolyogtam a már idősödő, alacsony, ősz hajú bácsira.

A nappaliba vezető utat már egyedül tettem meg. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire hosszú is ez a folyosó. Csupán csak a zajok erősödéséből tudtam kikövetkeztetni, hogy újra a tágas térbe kerültem. Az előbb itt tartózkodó diákok száma a felére csökkent az elmúlt fél óra alatt. Csupán csak a konzolon játszó hármas tagjai maradtak is és két beszélgető lány.

Érkezésemre a két lány viszont szótlan maradt és felém fordultak. Ekkor tűnt csak fel, hogy ők valójában ikrek. Mindkettőjüknek hosszú, derékig érő vörös haja volt. Vékony karjukat felém emelték és intettek.

– Gyere! – szólaltak egyszerre meg. Világító zöld szemeik arról árulkodtak, hogy ez inkább volt egy parancs mintsem egy felszólítást. – Te vagy az új lány? – kérdezték kórusban.

– Igen, sziasztok –nyújtottam feléjük a kezem, amit egyenként viszonoztak. – Blair-nek hívnak, és mostantól itt fogok élni. Azt hiszem – bizonytalanodtam el.

– Én Lili vagyok, ő pedig Lola. Erdei nimfa – vigyorodtak el szélesen. – Igaz a hír, hogy te vagy Susan néni lánya? Ő is veled jött? – csillant fel a szemük kíváncsian.

Susan néni… Többen ismerik anyát, mint amire számítottam. Mégis milyen titkokat rejtegetett még előlem?

– Sajnálom, de nem jött velem. De üzeni, hogy szívesen visszajönne – mosolyogtam rájuk. Hazugság, de talán igaz. Lehet, hogy anya tényleg szeretne visszajönni.

– De jó! – rikkantottak fel egyszerre. – Add át üdvözletünket!

Amilyen gyorsan jött Lili és Lola, úgy tűntek el. Csupán csak egy halk fuvallat jelezte, hogy itt jártak.

Többféle érzés kavargott bennem. Úgy jöttem el otthonról, hogyha igaz, maradok. És minden igaz. Most viszont. Tényleg nem tudom, hogy mihez fogok itt kezdeni. Minden annyira idegen számomra. Ráadásul, hogy fogok én, egy emberként ide beilleszkedni. Erdei nimfa. Mikbe nem botlok már bele az első éjszaka.

Gondolataim közben elértem a szobám ajtajához. Egyedül fogok lakni, míg nem találok párt magamnak. Az igazgató szerint mindenki életében egyszer eljön egy olyan személy, aki kiegészíti a varázslatát. Szinte első pillanattól kezdve tudni fogják, hogy ők összetartoznak. Ám lehet, hogy csak évek múltán, lehet rögtön másnap is. Lehet, hogy sohasem találkoznak.

Fáradt sóhaj kíséretében léptem be a szobám ajtaján. Eltelt pár pillanat, mire kezdte megszokni a szemem a feketeséget. Azonban fáradtságom egy pillanat alatt elillant.

– Szia.