Varázsvilág

KMiyuki

Különös találkozás

2018. szeptember 17.

A nyári szünet közeledtével mindenki sokkal energikusabb, mint az év többi részében.  A diákok izgatottak a vakáció miatt, felnőttek várják a nyaralást a családjukkal, és ez így is van rendjén. A nyár az a forró évszak, amit mindenki szeret valamilyen okból kifolyólag.

Bennem is hasonló gondolatok keveredtek. Ugyan egy cseppnyi félelem is magába kerített, hiszen számomra már nem a két iskolaév közötti időszak leng, hanem a tanulmányaimat lezáró, valamint az első munkám kezdő hónapjai.

Ezen a verőfényes reggelen még nem is tudtam, hogy az életem egy teljesen új irányt fog venni. Ha akkor nem szállok be az autóba, hanem a hagyományos tömegközlekedést választom, talán nem történt volna mindez meg. Talán nem lennék ilyen. De ezt már sosem fogom megtudni. A sors akarata lehet benne.

– Elmentem! – kiáltottam hátra magam után, majd azzal a lendülettel csuktam be a bejárati ajtót.

A kis macskaköves járdánkon szapora léptekkel indultam meg szeretett kis kocsimhoz. Nem volt egy nagy szám, kis lila 10 éves Suzuki, de én nagyon szerettem. A motor hangos bőgéssel pörgött fel és vette tudomásul, hogy itt az ideje elindulni. Az utakon engedelmesen haladt végig, a váltásnál kicsit nyikkant egyet, hogy kifejezze nemtetszését. Drága motorom hangját mégis félbeszakította egy hangos, visító csengés, a mobilom.

– Szia, mizujs? – vettem fel fél kézzel a készüléket. A túlsó félbe barátnőm szinte fülsüketítő módon válaszolt rá.

– Blair cicám, merre vagy? Fél órája várok rád a parkolóban – közölte velem dorgáló hangon, de tudtam, hogy igazából nem is mérges.

– Ne haragudj, elaludtam. Egy öt perc és ott vagyok – tapostam közben a gázra, hogy tényleg hamarabb odaérjek. – Tényleg ne haragudj, sietek.

– Jól van, meg van bocsájtva. Akkor várlak! – tette le utolsó szó jogán.

A legjobb barátnőm, Mia. Kicsit szeszélyes és megvan a maga stílusa, de tényleg egy imádni való lány. Hosszú vöröses loknijaival mindig is kitűnt a tömegből, de őt ez sohasem izgatta.

A gázt szinte tövig nyomtam, a virító táj már csak egy elmosódott fénypacának számított. Élveztem a száguldást, olyan volt, mintha egy másik dimenzióba kerülnék, ahol senki sem állhat az utamba. Megkönnyebbülten tudtam be magamnak, hogy már csak pár utca és tényleg megérkezek a célomhoz.

Az események azonban váratlan fordulatot vettek. A másodperc tört része alatt változott át az idill egy rémtörténetbe. A fék hangos nyikorgással jelezte, hogy mindent megtesz azért, hogy időben megállhasson a jármű. A szívem a torkomban dobogott, a pillanat egy lassított felvételnek tűnt számomra.

– Vigyázz! – kiáltottam kétségbeesetten, mintha ez bármin is segíthetne. A kis autóm hangos nyikorgással állt meg, én pedig azonnal szaladtam ki belőle megnézni, hogy mit okoztam.

– Uram, jól van? – térdeltem le elé reszketve. Egy harmincas éveiben járható férfi feküdt előttem egyszerű farmerben és egy elnyűtt pólóban. Láttam körülötte a vért. A feje körül egyre jobban terült szét a vörös nedű, rajtam pedig egyre nagyobb pánik lett úrrá. – Jézus-jézus, a mentő! Hol az a szerencsétlen telefon? – kotorásztam egyből magam körül, majd a lehető leggyorsabb mozdulatokkal tárcsáztam a számot. – Gyerünk, miért nem veszi fel valaki, gyerünk már!

Idegesen toporogtam körbe-körbe az autónál és néztem az ájultan elterülő férfit. Nem jutott eszembe semmi, amit tehetnék érte, hiába tanultam elsősegélyt. A valóságban nem működik az, amit az unalmas tanórákon ránk tukmáltak!

– Hé – hallottam meg egy halk morgásszerűséget, amit egyszerűen nem tudtam minek betudni. – Kislány, hahó! – nyöszörögte a földön fekvő.

A szemeimet óvatosan intéztem felé, próbáltam felkészülni a legrosszabb eshetőségre.

– J-jólvan? Beviszem a kórházba, be tud szállni? – mondtam ki az egyszerű mondatot, de inkább hallatszott egy gyermek kétségbeesett kérésének, mintsem egy határozott női utasításnak.

– Hagyjad csak, szerencsédre engem ütöttél el, nem egy embert – porolta le magát. Érdekes szemekkel néztem rá, mert lágyan elmosolyodott.

A gondolatok csak úgy kavarogtak bennem, el sem tudtam képzelni, hogy mégis mi történhetett. Hiszen ezt az embert én elütöttem egy autóval, nem pedig csak nekimentem véletlenül a kezemmel vagy valami! Láttam, hogy ömlik belőle a vér! Mégis itt állt előttem mosolyogva, mintha mi sem történt volna.

– Biztos, hogy minden rendben? – léptem felé egy lépést, mert nem hittem a saját szememnek.

– Persze, ne aggódj, legyen szép napod! – intett. – Az utakon vezess óvatosabban, ez a sebesség emberi életeket követel – adta a tanácsot szemöldököt ráncolva. Szemeiben valami veszélyesen csillant fel, és komoran tekintett rám. – Fiatal vagy még ahhoz, hogy egy ilyen butaság miatt tedd tönkre magad – folytatta már sokkal lágyabban, mint ahogy sugallta a tekintete.

Pár pillanatig még álltam az út közepén lebénulva, majd lassú léptekkel indultam meg járművem felé. Szinte robotos mozdulatokkal szálltam be és indítottam el. Az úton úgy közlekedtem, mintha csak tanuló lennék. Folyamatosan az elmúlt percek peregtek le előttem. Elütöttem, ő pedig egyszerűen csak elsétált. Nem értettem, hogy mi történhetett. Lehet, hogy igazából sikerült megállnom, csak ijedtében elesett? De hát ott feküdt egy csomó ideig mozdulatlanul és nem reagált a szólongatásra! Mégis mi történhetett?

– Valahogy elég hihetetlen, hogy ez megtörtént – kanalazott bele a fagylaltjába barátnőm. – Azért kicsit bizarrnak tűnik így meghallgatva. Biztos, hogy nem csak aludtál, vagy valami? – nézett rám unottan.

Igen, valószínűleg én sem hinném el, ha valaki ezt nekem meséli el. Általában az ilyen történetek nem érnek véget ennyire semlegesen.

A nap további része szinte monotonként zajlott. Hiába csinált Mia már szinte bohócot magából, egyszerűen nem tudtam kiverni a gondolataim közül azt a férfit. Újra és újra azok a percek peregtek le előttem. Még otthon is csak az incidensen jártak a gondolataim.

– Jó éjt! – köszöntem el szüleimtől, majd bújtam be a paplanom védő ölelésébe.

Az éjszaka halk volt, csak a szél susogó hangja és a tücskök ciripelése szakította meg. Próbáltam elaludni, de egyszerűen nem ment.

– Na, majd egy finom cukros-tej! – határoztam el magam hangosan. A szobám ajtaját halkan nyitottam ki, lábujjhegyen somfordáltam át a fél házat, míg nem meghallottam egy halk beszélgetést a konyhából. Anyu volt az, és egy ismerős hang. De egyszerűen nem tudtam beazonosítani, hogy mégis kihez tartozhat.

– Értem, szóval emiatt volt ennyire feszült – suttogta anyukám fáradt hangon.  – Pár nap, és el is fogja felejteni, nincs miért aggódni. Legrosszabb esetben is majd elmondja pár barátnőjének, akik elhitetik vele, hogy csak álmodta.

– Ez nem ilyen egyszerű Susan, te is tudod. Tudja, hogy mit látott! – mordult fel a férfi. – Blair okos gyerek, biztosan sokáig fog rajta gondolkodni.

Fél szemmel próbáltam bekukucskálni, hogy mégis ki lehet az, akivel ennyire kibeszélik a ma este történéseit. Mi az, hogy úgy is elfelejtem? Kész mese az egész. Honnan tud róla? Még csak az hiányzik, hogy ne engedjen többé vezetni! A füleimet egyre jobban hegyeztem és próbáltam leskelődni, hogy megtudjam, ki lehet az idegen hang forrása.

– Maga volt! – pattantam fel a rejtekhelyemről, mikor szembesültem a látottakkal. – Magát ütöttem el! – mutattam rá felháborodva. Szemeimmel próbáltam keresni rajta a sérülés nyomait, de úgy nézett ki, mint aki a címlapról jött le.

– Blair, ébren voltál még? – nézett rám anyám enyhe zavarral az arcán. – Azt hittem, hogy már rég alszol – halkult el a hangja.

– Hagyd csak Susan, úgyse lenne értelme tovább titkolni. Egy nyár ide vagy oda nem változtatna a lényegen. Sőt! Jobb, ha hamarabb megtudja, legalább időben fel fog rá készülni – vont vállat a férfi. Vonásai kimértek voltak, lazán tartotta magát.

Zavartan néztem a két felnőttre, nem értettem, mit beszélnek. A férfi viselkedése szinte természetes volt, még ha olyanról is beszélt, ami enyhén megrémített. Anyám aggódó arccal fürkészte a tekintetemet, mintha valamilyen válaszra várna tőlem. Én pedig… Csak ott álltam és vártam, hogy mégis mi fog történni. Nem értettem a beszélgetésüket, de még csak találgatni sem tudtam. Olyan volt az egész jelenet, mintha egy dráma főszereplője lennék. Talán minden átlagos ember átesik egy ennyire kínos pillanaton, de nem gondoltam volna, hogy ez pont egy késő esti időpontban lesz a saját anyukámmal és egy idegen férfival.

– Mi lesz a nyárral? – nyögtem ki az első kérdést, ami eszembe jutott.

A csend továbbra is kínos volt. Mintha megfagyott volna a levegő, pedig pár perccel ezelőtt még forróság volt. A feszült hangulatot mégis az idegen törte meg egy hatalmas tapssal és egy széles mosollyal.

– Ne haragudj, még be sem mutatkoztam, igaz? Archernek hívnak, hivatalosan gondnok vagyok az iskolában, de amúgy mindenes. Néha tanársegéd, néha orvos – nyújtotta felém a kezét, amit viszonoztam is.

– Blair vagyok – szorítottam rá.

– Blair, mit szólnál hozzá, hogyha szeptembertől a mi iskolánkban tanulhatnál? Egy teljesen új világot ismerhetnél meg, új barátok, talán még egy fiú is – kacsintott rám. – Persze csak akkor, ha sikeresen elvégezted a tesztet.

– Új iskola? De hiszen már leérettségiztem, valamint a két éves szakmai tanulmányaimat is sikeres vizsgával zártam. Már nincs hova tovább tanulnom – értetlenkedtem. – Talán összekever valakivel – mosolyodtam el halványan. – Már 20 éves is elmúltam.

– Haha, nem is olyan iskola lesz ez – nevetett jóízűen. A szemeiben felcsillant valami gyerekes mozdulat.

Most, hogy jobban megnéztem, tényleg nem volt valami idős. Nem lehetett sokkal idősebb nálam. Vállig érő sötétbarna haja egy hajráffal volt hátra fogva, így látni engedte széles homlokát. Sötét szemeiben ezernyi gondolt játszódott le.

Tekintetem inkább anyám felé szegeztem. Próbáltam apró mozdulatokkal a tudtára adni, hogy ideje lenne egy épkézláb mondatot mondania, mert az egészből nem sokat értettem. De ő nem viszonozta a gondolataimat. Mintha ő is komolyan gondolná ezt az egészet. Míg mi beszélgettünk, közben anyu a már lefőtt kávét öntötte három részre. Estére kávé… Miért érzem azt, hogy hosszú beszélgetés fog még következni.

– Üljetek le – kínált helyet nekünk kedvesen, miközben kiosztotta a még gőzölgő energiaforrásunkat. – Blair kicsim. Tudom, hogy most össze vagy zavarodva. Azt gondolhatod magadban, hogy ez az ember itt zagyvaságokat beszél, de ez teljesen normális. Ebben főként én vagyok a hibás – halkult egy kicsit, majd egy hatalmas légvétellel folytatta. – Hamarabb szólnom kellett volna, sőt, így kellett volna neveljelek, de próbáltam elkerülni a végzetet. Az, hogy ma reggel összefutottál Archerrel, az nem a véletlen műve volt. De persze ez nem azt jelenti, hogy szerencséd volt! – váltott hirtelen mérges és magasabb hangra. – Nem tudtam, hogy így száguldozol, nagyobb baj is történhetett volna egy ártatlan emberrel! – váltott át egyből a szigorú szülő állapotába.

– Tudom, sajnálom, de – kezdtem volna bele, de egy kézlegyintéssel elhallgattatott.

– Most nem számít. Figyelj – vett egy mély levegőt -, Archer miattad jött ide, és direkt ugrott akkor az autó elé – folytatta mondandóját, amit egyre nagyobb értetlenséggel hallgattam. Ki akarná saját magát elüttetni?

A szót a férfi vette át. Eddig türelmesen hallgatott, de úgy láttam már ő is kezdett belebonyolódni, így leegyszerűsítette a dolgokat. – Blair, én varázsló vagyok, nem halok meg egykönnyen. Susan egy boszorkány, ahogy te magad is. El kell jönnöd az iskolánkba, hogy kitanuld a varázsvilág minden apró-cseprő fortélyait. Hamarosan te is érezni fogod a hatását, így jobb, ha felkészítünk rá.

Egy pár pillanatig még emésztettem a hallottakat, majd egy nagy húzásra megittam a kis poharam tartalmát, és… Hangos nevetésben törtem ki.

– Jajj, anya! Mondhattad volna, hogy valami mókamester ismerősöd fog jönni, majdnem el is hittem! De köszönöm ezt a viccet, így tényleg jó csattanó volt. Archer, igaz? Sajnálom a reggel történteket, de úgy látom, tényleg jól van – paskoltam meg a vállát. – Ha megbocsájtotok, visszamennék a szobámba, ti érezzétek jól magatokat – pattantam fel a helyemről és indultam volna el, ha nem hallom meg anyám szomorú, vagy inkább sajnálkozó hangját.

– Blair. Tényleg el kell menned vele. Amit mond, az nem kitaláció.

Ahogy a szemeibe néztem, egyszerűen tényleg azt gondoltam, hogy igazat mond. Hihetetlen, de annyira szomorú volt a tekintete.

De mégis, ez túl hihetetlen!

Hosszú pillanatokig csak néztem rájuk. Mindketten szomorúan néztek felém, de nem szólaltak meg. A másodpercek úgy tűntek számomra, mintha hosszú órák óta állnék egy helyben. Nem tudtam eldönteni, hogy mégis mit gondoljak. Egy idegen és az anyukám előáll egy ilyen történettel, én pedig… Nem is tudom. Ismerem már ezt a sajnálkozó tekintetet. Érzem, hogy valami van az egész mögött, de nem tudom, hogy mégis mi lehet az.