Kedvencekhez adás
25

Végzet

Fülszöveg:

Nagy puffanást hallunk. Szemeimmel keresem a következőt is. Még egy, aki nem bírta tovább…

Nagy puffanást hallunk. Szemeimmel keresem a következőt is. Még egy, aki nem bírta tovább. A többiek mind próbálnak tőle elhúzódni. Nem törődni vele. Ő már a hatodik e három nap alatt mióta úton vagyunk. Egymáson taposva kuporgunk egy vagonban, de már nemsokára ott vagyunk. Ott kell lennünk! Legalábbis ezzel hitegetjük magunkat. Az étel és a víz már réges-rég elfogyott, ha volt egyáltalán. Lassan kezdünk egymásnak nagyon guszták lenni, pedig napok óta még csak tócsát sem láttunk, amiben megmártózhattunk volna. A bezártság teljes mértékben elveszi az eszünket. Lassacskán én is érzem már a tébolyt a tagjaimban, és a rettegést, mely hatalmas hullámokban elborít. Ilyenkor legszívesebben sivítva rohannék az ajtónak, de valószínűleg úgyse lenne semmi értelme. Már páran megpróbálták, nekik sem sikerült, pedig milyen erősek voltak s most a végletekig kimerülve kuporognak az egyik sarokban. Hangtalanul viselve a rájuk taposók tömegét. Amúgy is mi értelme lenne az ellenállásnak? Ha kijutnék onnan hova tovább? A szabadság csupán egy álom, de ha valóra váltanám, utána mihez kezdhetnék? Vannak dolgok, amik csak addig szépek, míg csupán az álmainkban élnek. Anyámnak és apámnak, de még a testvéreimnek sem jutott jobb sors, mint nekem. Ezt el kell fogadnom, talán majd az út végén ismét találkozhatom velük. Hisz értük is jött egy ilyen rémség, hogy ne maradjak egyedül.

Nem akarok egyedül lenni az idegenné torzuló ismerősökkel, kiknek szemeiből kihunyni látszik minden, mi egykoron oly élettel lobogott. Nem akarok!  A falak résein betüremkedő fényfoltokra szegezem tekintetem. A mellettem álló dermedt tagjai meg-megremegnek a súly alatt, mit egyre gyengébb teste kénytelen cipelni. Fejét kimerülten támasztja a zárkánk falának, miközben szemeivel ő is ugyanazt kémleli, amit én. A fények olykor-olykor furcsa, idegesítő zajokkal társulnak. Ez még a legelején új volt és érdekes, de mostanra monoton zúgássá egyszerűsödött. Nem szólunk egymáshoz, már rég nincs mondanivalónk, horkanásaink és fáradt haldokló szuszogásaink mesélnek helyettünk. Néha megtorpanunk utunk során, de a csend ekkor sem érkezik el. A monoton zajforrásai továbbra sem pihennek meg. Sőt az értelmetlen gépi hangok sokszor keverednek értelmetlen kiáltozásokkal, mikhez fülünk nincs hozzá szokva. A kezdeti pánik alábbhagyott. Most már nem maradt más az örömtelen várakozáson túl. Bárhova is tartunk, bárhova is tartanak velünk, lényegtelen. Csak lennénk már ott! Csak érezném ismét a friss víz ízét a számban, saját verítékem helyett. Teremtőm! Az életemet is odaadnám egy csepp vízért. Az újabb váratlan megállásra legtöbbünk ismét felkapja a fejét. Ez lenne az? Én már persze tudom, hogy ez csak egy újabb megálló. Valaki ismét kiszáll előröl, és valamit ügyködik, de már megint nem látom mi az, hiába guvasztottam ki tekintetem és nyomtam képemet annyira a résnek, hogy minden bizonnyal meg fog látszani még hetek múlva is a nyoma, már ha addig életben maradok egy ilyen helyen.

– Tele van, mehetünk! – kiáltanak egymásnak fuvarozóink.

Elemelem fejem a faltól. Kémlelő társam, azonban továbbra is csak bámul a semmibe. Néha torkából hangos hörgés hallatszik, ebből tudom, hogy még lélegzik. Vajon meddig? Megteszem azt a pár lépést, amit a zsúfolásig pakolt piciny helyen képes vagyok meglépni, majd fejem kissé megemelve oldalra döntve végig kémlelek a többieken. Talán most utoljára. Meggyötört fáradt testek ácsingóznak egymás mellett. Egyre inkább összepréselődve, hogy minél inkább elkerüljék halott, vagy épp haldokló társaikat és azok jajveszékelését. A térben megállt levegő fullasztó, pedig most éjszaka van.  A helyiségben terjengő bűz már nem csak mosdatlanságunkból és izzadságunkból származik, hanem lassan rothadásnak induló társaink teteméből is. Az egymáshoz közel állók, már nem törődnek elvesztett társaikkal. Tulajdonképpen mindannyian magunkra vagyunk utalva ebben a miniatűr világban. Fáradt szemeim le-lecsukódnak s már tudom, hogy előbb-utóbb úgyis megadom magam a fáradtságnak. Álmatlan kábulatba zuhanok minden szúnyogzümmögésre felriadva. Társaim is lassan eme öntudatlanságba merülnek. Szép lassan minden emléket elfelejtve, mi valaha szép volt nyomorultul rövid életükben.

Emlékképek rémlenek fel anyámról és a testvéreimről. Most sajnáltam igazán, hogy apámat sohasem ismerhettem meg. Anyámat hiába kérdezgettem, arról, hogy ő hol, merre van. Választ sosem kaptam rá. Így egy idő után már nem is érdekelt. Testvéreim arca már a semmibe veszett. Már azoké, akik életben maradtak és nem végezték a veremben saját mocskaikba fojtva. – A kimerültség mély bugyrába merülök végleg lemondva mindenről…

Másnap reggel hirtelen megállásra riadok. Fejünket valamennyien felkapjuk, és füleinket hegyezzük. Ez a megállás, most más, mint az eddigiek. A monoton zúgások is abbamaradtak. Helyette hangos kiáltozás jut el hallójáratainkba és ajtócsapódások.

Éles, fülsértő hangként vágódnak dobhártyánkba, mégis megkönnyebbülünk, mert ez talán az utunk végét jelenti. Tülekedve fordulunk az ajtók irányába. Szinte egymást taposva türelmetlenül várjuk a szabadulás pillanatát. Lázas sietségünkben valaha volt társainkat sem kíméljük. A kijárat végre feltárul, de a várva várt pillanat szinte még meg sem érkezik, máris elillan. A pánik lesz úrrá végtagjainkon, amint meglátjuk a fényben úszó ragyogó lényeket. Jóval magasabbak, mint mi. Ennek talán egyik oka, hogy furcsa mód két lábon járnak, s lábaikon fekete gumipatát hordanak, amivel sokkal eredményesebben közeledhetnek felénk, mint mi húzódhatunk tőlük egyre hátrább. Arcuk is teljesen torz. Orrukat, szájukat takarják valami izével, mely tulajdonképpen egész testüket elfedi. Szemeik elől ülnek.  Hirtelen valami irdatlan bűz üti meg orromat. Elhullott társaim tetemén kívül is átüt a vér tömény aromája. Visszariadunk. Testemnek sok másik végletekig kimerült test préselődik. Hatalmas fájdalmat okozva, de nem merek visítani, tudom azzal mindennek vége lenne. Ki kell tartanom hátha történik valami, valaminek történnie kell! A torz lények megindulnak felénk. Kedvetlenül döcögve. Egyik társam idegei bemondják a szolgálatot reménytelen horkantással, ront ki a járaton. A lények nem állják útját. Sokunk éppen ezért ugyanígy tesz, ők is kijutnak, de mi nem mozdulunk. A mutánsok sarokba szorítanak jó párunkat. Saját útitársaink hulláját gyalázzuk, mikor keresztül gázolunk rajtuk. Vicces! Egyetlen kiút van, amin akár akarunk, akár nem, de át kell haladnunk. Mégis, a fény, annyira bántó és ezek a furcsa alakok sem töltenek el bizakodással. Ordibálások közepette végre kijutok a sötét veremből a fényre, társaim közé. Egy láb keményen oldalba rúg, feljajdulok, de legalább kint vagyok. A tömegnyomorban, meglátok valaki ismerőset.

Fivérem! – Próbálom elérni, utána rontani, de az itt fizikai képtelenség. A kosztól immár mocskos lények, még most sem hagynak minket békén. Így az egyetlen hely fele menekülünk mind, ahányan csak tudunk. Amint áthaladok egy újabb kapun, az lezárul mögöttem. Innen már nincs kiút. A kis kalitkában annyi helyem sincs, hogy megforduljak. Előttem a sötétség hirtelen vált át világosságba. Érzem lassacskán vége lesz már. Két kétlábú mutáns tolakodik be az így is szűk kis helyemre, valami csöppet sem biztató dologgal hadonásznak nyakam körül. Kihúzom a fejem, elhúzom tőlük, de nem nyugszanak. Végül sikerül elkapniuk. Szaporán veszem a levegőt, türelmesen, csendesen.  Már alig várom, mégsem akarom elfogadni a megmásíthatatlant.

Egy apró ütést érzek, mint, amikor valamibe nagyon keményen bevered a fejed és elkábulsz. Nem, ez annál rosszabb. Testemből kiszáll minden erő. Érzékeim cserbenhagynak. Látásom, pedig lassan elhomályosul. A következő, amire emlékszem egy aprócska szúró bizsergés a nyakamnál, néhány társam nyüszítő visítása, majd vérem melegsége mi bizsergetve önti el torkomat…

– Jó napot kívánok! Mivel szolgálhatok?

– Két kiló tarját, legyen szíves!