Aszfodélosz ciklus

zsolt

Trója

2018. március 30.

Tróját elátkozták, az istenek pedig nem kívántak a dolgok folyásába avatkozni, már nem akartak, életük túl távolira tolódott a halandók sokaságától. Éltek, és halhatatlan létezésükben lassan megfeledkeztek a perclényekről, és saját kis légváraikba csupán önmagukért léteztek. De míg fentről az ezeréves város nem remélhetett segítséget, az addig a Déli birodalomból egy inkvizítor személyében, már közeledett a reménység. Persze egy inkvizítor, még akkor is ha szent erők birtokában és áldott fegyverek használatával akár százakkal is végezni tudott, nem vehette fel a harcok tízezer ork fenevaddal, akiket sámánjaik újra és újra az őrjöngésre sarkalták. Nem vehette fel a harcot, ám a férfinak nem is ez volt a szándéka. A terv bejutni Trója falai mögé, és bentről erősíteni a védelmet, míg  egy ősi útmutatást követve a város papjai fel nem ébresztik a szunnyadó istent! -Hülyén hangozhat, és a bíbor páncélzatú inkvizítor sem rajongott az ötletért, mi több, ha nem lett volna személyes oka, hogy a városba jusson, nem is vállalta volna ezen első ránézésre is esztelen küldetést. Ám elvállalta, pedig nagyon jól tudta, hogy az átkot, az orkokat, maga Hadész szabadította a világra, az isteni büntetés keretében, mert bár az égben lakók elfordultak az emberektől, az alvilág fényt látott, hogy birodalma határait kiterjessze, a gonoszul cselekvőkre lecsapás keretében.

Jó terv volt, mert nem csak az istenek fordultak el az emberektől, de az emberek is a halhatatlanoktól, amivel talán nem is lett volna gond, hiszen az égieket ez sem zavarta. A probléma azért adódhatott, mivel a fenti istenek érdektelenségével ellentétben, a pokol messze nem hunyt szemet a változások láttán, mi több, jogát kihasználva tulajdonképpen megindította invázióját az emberiség világa ellen. A világ hatalmas volt, hatalmas, ám még is a támadás csak Tróját érte, és ez még a bölcsebbek elméjét is megnyugtatta, hogy bizony, nem a világnak lészen vége, csupán az eretnek Trója fog elbukni. Furcsa, sőt rafinált szituáció volt és ennek köszönhetően az ismert királyságok közül, csak dél, a HOLTKIRÁLY által irányított, sötét misztikumokba rejtőzött birodalom vette komolyabban, ami lassan térképre rajzolódva készülődőbe volt. Ők komolyan vették, hiszen mágikus tanaik által vélhetőn ők által a legközelebb a régi idők hitvilágához. Persze akkor ilyenkor jogos a kérdés, hogy ez esetben miért egy a tévelygőket begyűjtő inkvizítort küldtek segítség gyanánt, mint sem egy hatalmas sereget. A válasz erre nagyon egyszerű volt, a Déli birodalom, nem a világot kívánta megmenteni, de még maga a város sorsa sem érdekelte, csupán egy célja volt, hogy a szunnyadó isten felébredjen végre…

A homokzsákok egykor jó fedezéknek számítottak, ám a foszladozó ruházat és a bomló testek maradványai, azért igazolták, hogy bár az orkoknak nem voltak muskétáik, a rohamukat megállítani nem, maximum lelesittelni lehetett. A csata már jó ideje lezajlott, de emlékei még intő jelként megmaradtak, miként a halál mindent átjáró bűze. Innen már látszott a város, a nyugati országút és a mellette szaladó vasútvonal is, miként a metropolist körülzáró hatalmas sereg és elképesztő katapultjaik. A hangok is elhallatszottak, igaz érthetetlen zörej gyanánt, ugyanakkor már felettébb veszélyes volt kilépni a megtépázott erdőből, pláne egy inkvizítornak.

A férfi szuronnyal erősített tűzvetőjét szorította, és ugyan nem látszott közvetlen fenyegetés a kora délután füsttől terhes komisz szürkeségében, ám viszonylag közel volt a harcok színhelye, így túl közel volt maga a végzet is. Nézték a barna szemek az egykori előretolt védvonal maradványait, nézték a holtakat a gazdátlan fegyvereket és a pár hónapja lezajlott ütközetek elmaradt hulladékait. A fosztogatás csekélynek látszott, az orkok nem értékrablók, végrehajtók voltak, az őket kísérő hordák pedig valami oknál fogva erre nem erőltették meg magukat…

Hárpiák! Az inkvizítor óvatosan vissza húzódott, a fák takarásába reménykedve, és már a magyarázat is megvolt, miért nincsenek erre hullarabló hordalékok, itt a félig madár és félig ember kreatúrák uralták a környéket. Ketten voltak és nem figyeltek fel a bíbor páncélzatú férfira, felettébb el voltak foglalva, a sok napja halott katonák tetemeiből való jóízű falatozással. Egy biztos, ritka jószágoknak számítottak, de ahol kettő előfordulhat, ott valószínűleg egy egész fészekalja van a közelben. Az eretnekvadász nem nagyon ismerte a lényeket, a hárpiák okkal vagy ok nélkül, de kerülték a Déli birodalmat, ha mégis olykor betévedt egy-egy eltévedt „madár” hamar a végzetükbe találták magukat, dél egy egészen más világ volt…

Kerülőúton kellet volna agyalnia, hiszen csak az istenek tudták, hogy ezen bestiák meddig étkeznek, vékony hangjukon olykor fel-fel rikoltva. Biztos volt, mindig voltak külön utak, ám az inkvizítor valami oknál fogva a kivárás mellet döntött, részben talán a perverz kíváncsiságtól gyötörve. Mert ugyan mikor a hárpiák a húsba mélyesztették csőreiket, melyről némi vér és egyéb kétes nedvek cseppentek vissza, rútak voltak és félelmetesek, még is mikor csicseregni kezdtek, fejük emberivé vált és eltekintve a rusnya és brutális alsó testrészektől, kimondottan gyönyörű nők beszélgetésének tűnhetett a dolog. Szépek és tetszetősek voltak, ám hatalmas karmaikkal akár egy lovat is ketté tudtak volna tépni, szárnyaik pedig így messziről, szürkén is úgy látszottak, mint pengék sokasága művészin elrendezve, melyek ha kell húst, csontot vágnak egy másodpillanat alatt. Ijesztők és vonzok voltak egyszerre, isteni teremtmények, akik miután uruk elfelejtkezett a világról, szabadon cselekedhettek.  Tagadhatatlan, a lakoma gyomorforgató volt, és még a varjak is kerülték e különös lényeket, még is a férfi azon kezdett tűnődni: mi lenne ha…

Semmi, egyszer csak a két hárpia vagy megunva az étkezést netán már jó is laktak, de fogták magukat és a magasba emelkedtek. Az inkvizítor körültekintőn de ameddig tudta, figyelte a „madarakat” kicsit arra számítva a fészket is megpillantja. A fészket ugyan nem, de az nyilvánvalóvá vált, hogy valahol az erdőben tanyázhatnak ezek a lények, a férfitől kicsit nyugatabbra. Elrepültek és a délután is a feladáson gondolkodva kezdett helyet adni az estének, annak az estének, melynek jótékony takarását kihasználva a férfinak egy a közelben található rejtett alagútrendszeren keresztül be kellett jutnia az ostromlott városba, bejutni és a magával hozott tekercseket átadva Trója papjainak, felébreszteni a város legmélyén kristálykamrába zárkózva békésen alvó istent…