Főoldal
Rólunk
Történetek
Hírek
Sikerlisták
Felhasználók
Segítség
  • Titillium
  • PT Serif
  • Ubuntu
  • Alapértelmezett
  • AAA
  • AAA
  • AAA
6
Kedvencekhez adás

Szeretlek, Earth-chan!

Fülszöveg:

Human-kunnak szembesülnie kell a rideg valósággal: szeretett bolygóját el fogják pusztítani, és ez ellen semmit se tehet. Az idegenek űrhajóján kitekintve még egyszer utoljára megcsodálja a Földet, hiszen jól tudja, hogy ilyen lehetőség soha többé nem fog adódni. Miközben figyelte a bolygót, eszébe jutott néhány szomorú emlék. A Föld utolsó élőlénye könnyes szemmel nézte végig a haláltusát, ahol a győztesek kiléte már végleges, a vesztesek sorsa pedig nem más, mint az elkerülhetetlen halál…

„Nem az az ijesztő, hogy egyedül maradok, hanem az, hogy nélküle! Ha nincs mellettem, nélküle az a bonyolult biológiai folyamat, ami tulajdonképpen az életem, csak hamisított létezés. Üres, abszolút tartalmatlan látszat.”

Minden huszonhét évvel ezelőtt kezdődött. Több okból se tudom elfelejteni e dátumot: hiszen én is pontosan huszonhét esztendővel ezelőtt születtem. Bizony, ma van a szülinapom. Azonban a születésem napján más érdekes fejlemény is történt: a semmiből egy földönkívüli civilizáció három űrhajóval ellátogatott hozzánk, mondván, hogy békés szándékkal jöttek. Jobban belegondolva, ők tényleg nem csináltak semmi rosszat sem. Nem akartak mást, csak megismerni a Föld élővilágát, beleértve az emberi fajt is. Érdeklődtek irántunk, ahogyan mi is kíváncsian kérdezősködtünk felőlük. Végül a két faj barátságot kötött, és az idegenek bízva bennünk, lassacskán elkezdték átadni az ő tudásukat. Szép lassan, fokozatosan akarták megtanítani mindazt, amit ők már nagyon régóta birtokoltak. Ha ezt valahogy meg kéne fogalmaznom, akkor így tenném: ők voltak a szülők, mi pedig a gyermekeik, és mint a legtöbb családban, úgy a magunk módján mi is igyekeztünk elkápráztatni a szüleinket.

Azonban mi, a gyermekek túlságosan is kapzsik vagyunk. Gyorsan sajátítottuk el a tudást, ám ez számunkra nem volt elég. Többet akartunk. A végén már azt is elhittük magunkról, hogy igenis túlszárnyalhatjuk a tanítóinkat. Fellázadtunk és háborút indítottunk a világ ellen. A kezdeti sikerek ellenben egyik pillanatról a másikra hamar alábbhagytak, miközben az emberek létszáma drasztikusan elkezdett csökkenni. Mára ott tartunk, hogy én vagyok a Föld utolsó élőlénye, és büntetésből végig kell néznem, ahogyan elpusztítják a szeretett bolygómat.

Miért kell nekem ezt végignéznem? Hiszen én csak egy sima katona vagyok. Egy gyalog a sakktáblán, aki mögött már senki nincs. Miért pont én vagyok az utolsó ember a világon? Túl sok a kérdés, választ meg már sosem fogok kapni…

Furcsa vagy sem, de ez a mai időpont több okból érdekes: huszonhét éve születtem, és ekkor jelent meg az első földönkívüli civilizáció is. Három évvel ezelőtt, ezen a napon a Föld háborút hirdetett, és megsemmisítettünk egy veszélyesnek titulált, civilizált bolygót. Két évvel később a Holdat felrobbantották, a törmelékei nagy része pedig a Földbe csapódott, ezáltal milliárdok lelték halálukat. A Földön egy hónapja már, hogy nincs élet. A földönkívüliek vegyi fegyverekkel támadtak a lakosságra, és egy héten belül minden elpusztult. Semmi és senki sem maradt életben. A fák kiszáradtak, az óceánok vize soha nem látott gyorsasággal elpárolgott, a hegyek összeomlottak, a szigetek eltűntek…

Lakhatatlanná tettük a bolygót. Igen, hisz mi idéztük elő ezt az apokalipszist. Halálra ítéltünk mindent és mindenkit…

Bár nem én kezdtem el a háborút, végtére is én se voltam különb a társaimtól. Nem vigyáztam rá eléggé. Nem úgy bántam vele, ahogyan azt megérdemelte volna. Annyi rossz döntést hoztam ezzel kapcsolatban, hogy arról már könyvet lehetne írni. Azonban kiskoromban másképp vélekedtem a szülőbolygómról. Szerettem és tiszteltem őt. Olyannyira rajongtam érte, hogy elneveztem őt Earth-channak. A névválasztás nem hangzik éppen túlontúl ötletesnek, de egy hatéves kisgyermektől ne várjon el többet az emberfia. Szóval, míg néhány személynek Bob, Freed, meg a fene se tudja, hogy ki lehetett a képzetbeli barátja, addig nekem ott volt Earth-chan, aki végül is létezett, csak nem úgy, mint ahogyan azt én hittem. A szüleim sokszor szóvá tették, hogy fejezzem be ezt a különc viselkedést, mert különben azt fogják rólam hinni, hogy bolond vagyok.

Végtére is igazuk volt, mert tényleg nem vagyok komplett. Hogy miért is hiszem ezt? Örültségnek tűnhet, de minden egyes évben, miután a születésnapom után lefeküdtem aludni, az álmomban megjelent egy furcsa lány. Évente egyszer, kizárólag a születésnapomkor jelent meg. Ő volt az a bizonyos Earth-chan, míg engem Human-kunnak nevezett el. Nagyon szerettem vele lenni. Aranyos, vicces, kedves és nagyon erős lánynak ismertem meg. Ráadásul mindig megbocsátott. Bármit csináltam, bármit mondtam, ő sose haragudott rám. Ahogyan teltek az évek, nemcsak én változtam külsőleg, hanem maga Earth-chan is. A haja térképmintás volt, a szeme pedig barna színben pompázott.

Nem hazudok, tényleg egy térképre hasonlít a frizurája. A vállig érő, többnyire kék színű haja az óceánokat, míg a zöld szín a kontinenseket ábrázolta. Earth-chan egy vékony testalkatú lány, és mellesleg észvesztően gyönyörű. Körülbelül százhatvan centiméter magas, bár lehet, hogy azóta még magasabb lett. Elvégre mióta kitört a háború, nem találkoztam vele. Legutóbbi találkozásunknál az én részemről haragban váltunk el egymástól. Belegondolva, hogy miket vágtam a fejéhez…

Ráadásul az egészségi állapota évről évre rosszabbodott. Én pedig még több fájdalmat okoztam Earth-channak. Utálom is magam emiatt. A hányinger kerülget ettől az érzéstől. Elhagytam őt, holott én voltam az egyetlen, aki megmenthette volna az életét. Megígértem neki, hogy vigyázni fogok rá, óvni fogom őt akár az életem árán is. Ehelyett mit csináltam? Elárultam és cserbenhagytam a szerelmemet.

Sokan őrültnek titulálhatnak ezért a gondolatért, hiszen Earth-chan egy képzeletbeli lény, akit csak az álmaimon keresztül láthatok. Hogy valójában nem is létezik, és csak kitaláltam az egészet. Lehet, hogy igazuk van. Vagyis csak igazuk volt, hisz már nincs olyan ember a világban, aki megkérdőjelezhetne emiatt. Azonban én mindig is úgy véltem, hogy Earth-chan a bolygó ember formájú megtestesítője. Ellenben fogalmam sincs, hogy miért pont velem vette fel a kapcsolatot. Ezzel szemben ezen már kár rágódni, mert nemsokára mindennek vége. Earth-chant halálra ítélték, én pedig nem tehetek érte semmit.

Fáj az egész testem. Kétségbeesetten nézek ki a fogva tartóim űrhajóján, miközben érzem, hogy keserű könny folyik le hideg arcomon. Remegve térdre borultam, és keservesen sírni kezdtem, akár egy újszülött gyermek.

Miért pont ma történik mindez, kérdeztem magamtól rosszkedvűen, míg a győztesek közömbösen figyelték azt, ahogyan az utolsó ember beletörődve a sorsába, hirtelen beszélni kezdett.

– Bocsáss meg, Earth-chan! Az emberiség nevében is elnézést kérek tőled! Sajnálom, hogy nem vigyáztunk rád úgy, ahogyan azt valójában megérdemelted volna. Mi, emberek vagyunk a hibások, ez tény és való. Élősködtünk rajtad, kihasználtuk a kedvességedet. Azt is elvettük tőled, ami igazából sose illetett volna meg bennünket. Kiszipolyoztunk, miközben az emberek háborúi miatt a tested vérrel lett áztatva. Elvettük tőled a friss oxigént, szemétszigetekkel szennyeztük az óceánokat, a termőtalajt pedig kényünk-kedvünk szerint felhasználtuk, nem törődve vele, hogy ezzel több ezer állatfajnak írtuk alá a halálos ítéletét. Pusztítottunk, romboltunk, megsemmisítettünk mindent, ami egykoron a tiéd volt. Oly’ önzőn viselkedtünk veled szemben, de te minden egyes alkalomkor megbocsátottad a vétkeinket. Pedig tisztában vagyok vele, hogy te szenvedtél a legjobban. Hiába próbáltad leplezni a mosolyoddal, tudom, hogy legbelül keservesen sírtál. Erősnek tettetted magad, holott vágytál arra, hogy valaki megmentsen téged. Most már tudom, ezért is jelentél meg előttem…

Úgy vélted, hogy tudok rajtad segíteni. Abban hittél, hogy valahogyan jó útra lehet terelni az emberiséget. Bíztál abban, hogy a háborúk egyszer s mindenkorra véget érnek. Engem választottál, mert megbíztál bennem. Ellenben cserbenhagytalak, amit sose fogok megbocsátani magamnak. Magadra hagytalak, Earth-chan! Kérlek téged, bocsáss meg nekem! Nagyon sajnálom, Earth-chan! – mondtam sírdogálva, amikor az egyik katona, megunva a szánalmas viselkedésemet, megragadott a nyakamnál fogva, majd felemelve a magasba, erősen fojtogatni kezdett.

– Ostoba vagy, ember! Ahogyan a fajtád, ugyanúgy te is egy hiba vagy az univerzum térképén, amit mindenáron ki kell irtani. Próbáltunk titeket megváltoztatni, ám végül előjött a gonosz énetek, és mindent megtetettek azért, hogy ti uraljátok a világot. Nagy hiba volt ez a részetekről, de ezzel már gondolom, tisztában vagy… – beszélt hozzám emberi nyelven az idegen, miközben tovább, még erősebben szorította a nyakamat. – Ég veled, emberi faj! Viszlát, Föld!

Ami ezután történt, arra a hajón tartózkodók nem találtak szavakat. Ahogyan én is döbbenten néztem magam elé, annyira meglepett ez a nem várt fordulat. A földönkívüli katona holtan rogyott össze, miközben én végre-valahára sikeresen kiszabadultam a kezei közül. Azonban néhány pillanattal később vakító fény ragyogta be az űrhajót, és nem sokkal ezután egy rövid időre elvesztettem az eszméletemet…

Pillanatokkal később, miután alábbhagyott a vakító fény, sikerült magamhoz térnem. Nem sok kellett volna ahhoz, hogy meghaljak. Viszont nem értettem, hogy miképp sikerült nekem életben maradni?

Én nem csináltam semmit, de akkor mégis hogyan, kérdeztem önmagamtól, amikor a kezdeti homályos látást követően tisztán megpillantottam egy ismerős személyt. A lány mosolygósan figyelt, miközben leguggolva mellém, gyengéden megragadta a kezemet. Nem hittem a szememnek. Körbetekintettem, majd megállapítottam, hogy már nem az űrhajón tartózkodom. Ellenben most már nem igazán foglalkoztatott az, hogy miképp sikerült elhagynom az űrhajót. Túl sok furcsaság történt velem mostanában, és a legtöbb kérdésem a mai napig is megválaszolatlan maradt. Azonban így a végén még egy kérdés merült fel bennem: tényleg őt látom? Valóban az a lány van most itt mellettem, akit mindennél jobban szeretek? Remélem, ha már a többire nem is, de legalább erre az egy kérdésemre valamiféle választ fogok kapni…

– Earth-chan… – ecseteltem döbbenten, hisz még mindig kételkedtem abban, hogy valóban az említett személyt látom. – Tényleg te vagy az, Earth-chan?

– Human-kun… – válaszolta könnyel teli szemmel Earth-chan, majd hirtelen magához ölelt. – Miért hagytál el, Human-kun? Nem voltam számodra tökéletes? Rosszul bántam veled? Megsértettelek valamivel? – kérdezte pityeregve.

– Bocsáss meg, Earth-chan! Te semmiről sem tehetsz. Én voltam az, aki hátrahagyott téged. Azonban rájöttem, hogy nem tudok nélküled élni. Nem létezhetek nélküled, Earth-chan! Kérlek, ne haragudj rám… – válaszoltam megbánóan, majd gyengéden visszaöleltem.

– Butus vagy, Human-kun! – szólt közbe Earth-chan, majd folytatta. – Sose tudnék rád haragudni. Hisz te vagy az, aki nélkül üresnek érezném magam. Bár nem mondom, hogy nem tudok nélküled élni, mert valójában tudnék, csakhogy nem akarok Human-kun nélkül élni! – beszélt hozzám elpirult arccal Earth-chan, majd az ölelésből engedve, mélyen a szemembe nézett.

– Értem. – Ezután a kezemmel letöröltem az arcáról a könnyeket, majd közelebb hajoltam hozzá. – Megígérem, többé nem hagylak magadra. Az utolsó pillanatokig melletted maradok, Earth-chan! – jegyeztem meg halkan, majd gyengéden megcsókoltam Earth-chant, aki szintúgy viszonozta a csókot.

„A csók misztériuma, hogy a szánk ilyenkor nem beszél, de némán összeforr: testünk “legintellektuálisabb” szervéről, a szájról és a nyelvről kiderül, hogy valódi funkciója nemcsak az információk cseréje, hanem az érzéki szereteté is. Nyelvünkkel és az érzékeny idegekkel befont ajkunkkal többet lehet üzenni, mint szavakkal. És amikor két test összeforr, nemcsak “testileg érintkezik”, hanem két lélek is egymásba rezeg, s a találkozás extázisában azt kérdjük egymástól: hol voltál eddig?”

– Szeretlek, Human-kun! – mondta mosolygóan Earth-chan, majd szorosan átölelt.

– Én is szeretlek téged, Earth-chan! – válaszoltam határozottan, miközben egy pillanatra sem engedtem el.

Szorosan tartottam a karjaim között, miközben az égboltra tekintve láttam, hogy egy vörös színű fénysugár közeledik a bolygó felé. Nemsokára vége lesz a gyötrelmeknek, morfondíroztam szomorúan, és közben igyekeztem megnyugtatni Earth-chant, aki szintén félt a közelgő veszély miatt. Azonban, miután ismét találkozott a tekintetünk, abban a pillanatban a félelem elmúlt, a remegés pedig alábbhagyott. Ezek után még egyszer utoljára megcsókoltuk egymást, majd ezt követően a fénysugár eltalálta a Föld felszínét, és velünk együtt minden elpusztult…

The End