Varázsvilág

KMiyuki

Beavató

2018. szeptember 19.

Ahogy a levél kérte, éjfélkor a nagyterembe mentem. A balsejtelmes írás, Mike arca, és az idegen feltűnése ellenére eddig semmi sem történt, ami miatt tartanom kellene.

A nagyteremben diákok lézengtek szebbnél szebb ruhákban. Fiúk és lányok kis csoportokba verődtek és beszélgettek, vagy a lágy zenére táncoltak. Néhányan a pult környékén ittak mindenféle színű folyadékot, feltételezem nem egyszerű üdítőket.

A társaságból senkit sem ismervén egy pult előtti székre ültem és csak néztem a többieket. Percek telhettek el, mire elhalkult a zene. A nagykapu kitárult, és számomra idegenek léptek be rajta. A diákok egyszerre mozdultak és vonultak a terem két szélére, középen széles utat hagyva.

– Kedves diákok! Köszönöm, hogy mind eljöttetek. Mint ahogyan az már tudhatjátok, szeretett iskolánk egy új taggal bővült – kezdte meg mondandóját egy magas, vékony, idős nő. – Néhányan már találkozhattatok vele múlt éjjel. Néhányan pedig az anyukája révén ismerhetitek. Régi, szeretett Susan tanárnőnek a lánya, Blair – nézett felém. – Gyere fel gyermekem, és köszöntsd új társaidat.

Minden szem rám szegeződött.

– Hát, ez azért nem egy nagy ördöngösség – mondtam magamban egy nagy levegő kíséretében.

Lassú, talán túl lassú léptekkel közeledtem a nő felé, míg végül elértem a célomat. Félve néztem rá és vártam a reakcióját. De ő csak szelíden bólintott.

– Mutatkozz be szépen gyermekem – biztatott a nő mosolyogva.

Apró bólintással jeleztem, hogy rendben, majd a tömeg felé fordultam. Innen szemből jobban kivettem a tömeg tagjait. Ahogy már Mike mondta, tényleg nem voltak sokan. Talán száznál is kevesebben, így hamar kiszúrhattam az ismerős arcokat. Az ikrek középen álltak pár lány társaságában. Mike nem messze tőlük feltételezhetően a barátaival volt, büszkén nézett rám. Archer az ajtóhoz közel állt néhány idősebb nő és férfi társagában. Valamint ott volt ő is. A fiú, kinek ezüst tincsei közül vészjóslóan világított ki vörös szeme. Meredtem, ráncolt homlokkal figyelte minden egyes mozdulatomat. Ha már csak rápillantottam, a hideg futkosott a hátamon.

– Sziasztok! – kezdtem bele. – Engem Blairnek hívnak. Eddig egy kisvárosban életem az anyukámmal, akit már többen ismerhettek. Tudjátok – halkult el a hangom. Mégis mit mondhatnék? Az igazságot? Vagy azzal csak lejáratom magamat? Nem, őszintének kell lennem! – Tudjátok, az igazság az, hogy nem is olyan régen még csak sejtelmem sem volt arról, hogy ez a hely létezik. A varázslatokat, boszorkányságot csak mesebeli dolgoknak tituláltam. Hallottam, hogy sokan szerettétek az anyukámat, Susant. Biztos vagyok benne, hogy tőlem is elvárjátok azt a tudást, ami az övé volt. De… Sajnálom. Én csak most tudtam meg, hogy ilyen létezik. Kérlek, nézzétek el nekem, ha valamit nem tudok, vagy rácsodálkozom. Ígérem, hogy hamar belerázódok ebbe… Ebbe az egészbe – hajoltam meg. Végem! Most fog megutálni mindenki.

Mondandóm végére először csend támadt, majd a terem több pontjából halk kuncogás hallatszódott. Vicces lett volna?

– Köszönjük leányom. Szomorú hír, hogy azt a rengeteg tudást nem sajátítottad el hosszú éveid alatt, de ne aggódj. Az akadémia falain belül meg fogsz tudni mindent és még többet is, mint amit elképzelhetnél. Bízom benne, hogy minden erőddel kitartasz – szorította meg a kezem, majd a többi időssel beállt a diákok közé.

A lámpák lekapcsolódtak, helyettük apró gyertyák gyúltak a terem több pontján. Az ajtó széles csapódással kivágódott, ami egy ijedt sikkantást váltott ki belőlem. Fekete köpenyes alakok léptek be nagy léptekkel. Arcukat csuklya takarta. Kezükben hatalmas bot, melyet minden léptüknél a földhöz koppantottak. Közeledtükkel a pánik egyre jobban elhatalmasodott rajtam.

– Leány – szólított meg az első. – Szülőd boszorkány, apád ismeretlen. Lehetsz a boszorkányok utolsó leszármazottjainak egyike, lehetsz egy lény a sok közül, ám lehetsz veszélyes démon is! Mondd hát, melyik vér a hatalmasabb feled!

– N-nem tudom – rémültem meg tőle.

– 18. életévedet rég betöltötted. Erőd még sincs! Miféle teremtmény lakozik benned, mely csak gyűjti az erőt és nem tör felszínre?

– Nem tudom – feleltem bátrabban.

– Leány! Nem tudod, vagy titkolod?

A mély öreg hang megrázta az egész termet. Diákok morgolódása és sugdolódzása még különösebbé tette helyzetem.

– Leány. Készen állsz a próbára? – villant meg csuklyája alatt egy fényes, sárga sem.

– Milyen próba?

– Azok a diákok, kiknek ereje nem támad fel időben, egy próba alá vetjük, hogy lássuk reakcióját. Készen állsz rá?

A teremben egy ingerült hang kiáltott fel, mire a duruzsolás abbamaradt, még az öreg is felé nézett.

– Ez őrültség! Blair most érkezett! Semmit sem tud még rólunk, a varázslásról meg főleg nem! Nem tudja megvédeni magát. – Mike volt az. A hangjában rejlő ingerültséget szinte látni lehetett, annyira forrt a dühtől.

– Fiú. Nem gondolod, hogy jobb így? A próba nem jelent veszélyt rá, nem hallhat bele. Ám a kiutat csak a tehetségével találhatja meg. Legyen bármiféle lény, sajátos képességei segítségével kiszabadul.

– Mi van, ha tévednek! Mi van, ha tényleg csak egy egyszerű lány. Az apja ember is lehetett!

– Micsoda badarság. Susan ámbár szeretett mindenkit, sosem került volna össze egy emberrel. Egy emberrel, kik fajuk végét jelentik! Egy emberrel, akik kegyetlenül lemészárolták boszorkány testvéreit! – szónokolt egyre hangosabban az öreg.

– Mike – néztem felé. – Semmi baj. Tudni szeretném, hogy kivagyok. Elvállalom a próbát.

A tömeg egyszerre rikkantott fel. Hangos tapsviharba kezdtek, fütyültek, éljeneztek. Mintha csak hősi tettet vittem volna véghez. Ugyan számomra még új volt ez az egész, de ennyiből megértettem. Annyira kevesen voltak. Ha kiderülne, hogy van még egy varázslény, az számukra hatalmas boldogságot hozna.

– Bölcs vagy leány. Hiszek benne, hogy hamarosan sikerrel jársz. Jól vésd az eszedbe. Bármi történjék is, csupán illúzió.

Amint kimondta ezeket a szavakat, minden fény kialudt. A hirtelen jött sötétségtől az orrom hegyéig sem láttam. Éreztem, ahogy a két oldalamon egy-egy kéz megragad és húzni kezd előre. Szó nélkül léptem a tempójukban, nehogy elessek.

A háttérből több mondatot is kivettem. Adj bele minden! Ne félj! Bátorság! Ehhez hasonló mondatok hangzottak fel egyre halkabban.

Az út, amit megtettünk hosszú volt, de sötét. Néha jobbra, néha balra kanyarodtunk el. Egyre hűvösebb lett.

– Leány – csendült fel újra a hang. Te most állj meg. Ébreszd fel a belső éned. Tudom, hogy képes vagy rá. Vigyázz, nehogy az árnyak elnyeljenek.

Még hallottam a távolodó léptek zaját, de nem láttam semmit. Talán egy ablak nélküli szobába kerülhettem.

Óvatosan mozdítottam meg a lábamat, félve, hogy valamiben elesek, de nem volt előttem semmi. Kezeimet előre nyújtva próbáltam megkeresni a falat. Egy lépés, kettő, öt, tíz. Hozzászokva a sötétséghez és a némasághoz egyre bátrabban léptem. Egy perc, kettő, öt, tíz.

– Mégis milyen nagy ez a terem? – kérdeztem feladva a reményt. – Ennek semmi értelme. Ki tudja, már mióta sétálok előre és még egy átkozott falba sem ütköztem. Hahó, hall engem valaki? Oké, jó poén! Bedugtatok egy hatalmas terembe, sötét van. Oké! De mit csináljak? Halló! Valaki csak figyel, nem? Nem feledkeztek meg valamiről? Én nem tudom, hogy most mit kellene csinálnom!

Unalmamban már nem is kerestem tovább a kijáratot, csak leültem a földre pihenni egyet. Vajon mióta lehettem itt? Éhes lettem és szomjas is. Legalább mondhatták volna, hogy elemózsiát hozzak magammal.

Szemeimet lecsukva gondolkodtam az elmúlt nap eseményein és az elmúlt hét beszélgetésein. Valahogy úgy éreztem, mintha mindig is ebben éltem volna.

Az álmosság hamar úrrá lett rajtam, és csak-csak el is szundíthattam.

– Blair. Hallasz? – kérdezte egy alig hallható, suttogó hang.

– Ki van ott? – pattantam fel azonnal, de ugyan az a sötétség fogadott, ahol eddig is voltam. – Van itt valaki? – pördültem körbe.

– Hihetetlen. Te egyszerű emberi lány, nevetséges, hogy pont nekem kell beszélnem veled. Rájöttél valamire?

– Akkor ne beszélj – vágtam rá ugyan azzal a lemondó hanggal, amivel ő szólalt fel. – Ki vagy és mit akarsz?

Az idegen hang nem válaszolt, csak a léptei zaja törte meg a csendet. Közeledett felém, én pedig úgy hátráltam.

– Te hívtál. Mondd, mit akarsz? – nyögte ki végül. Hideg levegő cirógatott meg, mitől minden kis porcikám megbizsergett.

– H-hívtalak? – lepődtem meg. – Óh, lehet valamit félreértettél. Engem egy próba miatt beraktak ide, bár a sötétségen kívül nincs itt semmi. Azt hiszem, elaludtam, te meg felkeltettél – rántottam vállat.

– Tudod, érdekesek vagytok ti emberek – érintette meg vállamat, mire hátraugrottam. – Anyádat tisztelem. Ismerem egészen kiskorom óta. Fel sem foghatom, hogy lehet a lánya ennyire tudatlan. A beszéded. Igazat mondtál? Semmit sem tudsz? Se a próbáról, se a varázslatokról? Még annyi sem megy neked, hogy minimális fényt varázsolj?

– Igazán sajnálom Mr. Tökéletes Mindentudó, de tényleg új ez az egész. Hidd el, hogyha tudom, hogy ez vár rám, hozok magammal egy túlélőfelszerelést.  Ha nem segíteni jöttél, miért vagy itt? – ültem vissza a földre. Sajgott a hátam, talán elfeküdtem.

Csörömpölő hangja arra engedett következtetni, hogy ő is leülhetett.

– Tisztázzunk valamit előre – mondta ki erélyesen. – Most segítek neked, mert nem tehetek mást. De ezek után szépen elfelejtesz mindent, ami itt történt, világos? Ne próbálj megkeresni, mert az életeddel fizetsz érte.

Hangja fenyegető volt. Sugárzott róla a gyűlölet. De mégsem féltem. Valahogy olyan érzésem volt, hogy tőle nem kell tartanom. Csak a hangja csengett ismerősen. Beszélhettem vele már. De ki ő? Annyira ismerős.

– Rendben – egyeztem bele. – Úgy sincs más választásom, igaz? – rántottam vállat. – Szóval, hogy menjünk ki innen? Nem akarok panaszkodni, de borzalmasan unalmas egy hely. Annyira felfújták ezt az egészet, erre a nagy sötétségen kívül semmi sincs itt. Mondd a kiutat, és már itt sem vagyunk.

– Látod, ezért vagy ostoba emberi lény. Ha annyira könnyen ki lehetne innen jutni, nem ez lenne a próbaterem, nem gondolod? – kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában.

– Jó-jó. Akkor beszélgessünk – vetettem fel vidáman. – A te próbád milyen volt? Hogy jutottál ki innen?

– Nekem nem volt próbám. Apám és anyám is vámpír. Kiskorom óta vámpírként neveltek és az is lett belőlem jóval az akadémia kezdete előtt.

– Vámpír… Azért nem fogod kiszívni a véremet, ugye?

– Csábító ajánlat, de az iskola szabályzata tiltja. Tudod, hogy miért én vagyok itt?

– Hányszor kell még megismételni magam? – kérdeztem már hisztérikusan. – Nem!

– Ostoba lány – szisszent fel. – Egyszer mondom el, úgyhogy figyelj. Hatalmas szerencséd van, hogy itt vagyok. Nekem már kevésbé. Már előre félek, hogy milyen rémes hullámot indítottál el azzal, hogy engem hívtál – hangjában kis indulatot és némi elmondást véltem felfedezni. – Hunyd be a szemed, és számolj el tízig. Ne gondolj semmire, csak űrítsd ki az elmédet. Mintha egy fekete térben lennél.

– Már most is ott vagyok – szakítottam félbe, mire egy fejbevágással gyarapodtam. – Rendben, na. Becsuktam a szemem.

– Ne gondolj semmire. Hallgass az ösztöneidre.

A szememet zárva tartottam, magamban elszámoltam tízig. Nem gondoltam semmire. Tényleg semmire.

A feketeségben valami elkezdett fényleni. Nagyon halvány fény, de mégis ott pislákolt. Erősen koncentráltam rá, próbáltam kideríteni, hogy mi lehet a forrása. A táj körülöttem kezdett kirajzolódni.

Egy úton voltam. A fényt egy utcalámpa árasztotta. Éjjel volt. A fák halkan susogtak. Nem voltak rajta levelek, csak az elszáradt ágak. Furcsa, még tart a nyár. Körbepillantottam, de ismeretlen volt minden. Néhány elhagyatott ház. Talán egy régi falu lehetett?

Kacarászó hang közelített felém. Egy kisgyerek? Felém nyújtotta a kezét, mosolygott. Visszamosolyogtam rá, és megfogtam a kezét.

Abban a pillanatban a hely átváltozott. Minden vörös, amerre csak elláttam. Testek hevertek a földön mindenfele. Fiatal nők és férfiak teste. A kisfiú még mindig mellettem állt, és fogta a kezemet. Kérdezni akartam, de hang nem jött ki a torkomon.

Újabb helyszínváltás. Egy temető. Hangos zokogás. Fel-felvillanó arcok lebbentek fel előttem. Kifejezésük kétségbeesett és könyörgő volt. Talán féltek valamitől?

Csend. Sötétség. Egy szobába kerültem. Egy rozoga asztal rajta egy gyertyával. Mellette egy ágy, benne pedig egy kislány. Hosszú, ébenfekete haját és hófehér bőrét egy paplan takarta. Békésen szuszogott. Nagyon apró teremtés volt.

A szobába egy férfi lépett be. Hasonlított az arca a lányéra. A haja és bőre megegyezett. Talán az apukája? Könnyes szemekkel lépett a lányhoz, és egy apró csókot lehelt a homlokára.

– Kicsim. Felejts el örökre. Nem szabad emlékezned. Bocsásd meg a papának, rendben? Anyukád nagyon fog vigyázni rád, ígérem. Gyönyörű felnőtt nő lesz belőled, ki nagy tetteket fog véghez vinni. Mindig higgy magadban, erős lány vagy.

A jelenet apró üvegszilánkokra tört szét.

Szemeim kipattantak, újra a sötétség fogadott. Meredtem magam elé. Nem szóltam. Lassan álltam fel, és dolgoztam fel a látottakat.

– Most gondolj arra, hogy kisétálsz innen – szólt halkan látogatóm hangja. Éreztem a tenyerét a vállamon, amiből melegség áradt.

Magabiztosan léptem egyet előre, majd még egyet.  Immáron nem a sötétség ölelt körbe. Egy folyosóra kerültem, ami gyertyákkal volt megvilágítva. Hátra néztem segítőm felé. Újra megpillantottam az ezüst hajzuhatagot, de vörös szemek helyett egyszerű kék íriszek néztek vissza rám.

Gondolkodás nélkül ugrottam elé és öleltem át. Hangos zokogás tört fel belőlem, de magam sem tudom, hogy miért. Mintha… Mintha az velem történt volna meg. Olyan, mintha az a kislány én lettem volna, a férfi pedig az apukám. Lehetséges ez?

A fiú azonban erőteljesen eltolt magától.

– Megegyeztünk valamiben. Kijutottál innen, most pedig felejts el engem örökre. Nincs semmi kedvem holmi emberlányokhoz – mondta unottan a szavakat, amik bennem feszítő érzést idéztek elő.

– D-de… Én csak…

– Viszlát. Menj vissza a többiekhez – mutatott előre, és ezzel a mozdulattal eltűnt.

Egy pillanatig néma csendben figyeltem hűlt helyét. Lemondó sóhaj kíséretében indultam abba az irányba, amerre mutatott. Pár perc elteltével ismét a nagyteremben találtam magam. A diákok és a tanárok jókedvűen cseverésztek és táncoltak. Amint belétem, egy emberként fordultak felém, és várták a reakciómat.

– Visszatértem – jelentettem ki egy széles vigyor kíséretében. – Nos, megtudtak valamit? – léptem a beszédet mondó nő elé.

Amennyire éljenezték, hogy elvállalom a próbát, most annyira lesokkolva nézett mindenki.

– Mi az? Nem az volt a cél, hogy kijussak? – néztem rájuk értetlenül.

Mike lépett elő a tömegből és vett szemügyre közelebbről. Homlokát ráncolta, fejét döntögette jobbra és balra.

– Mondd csak. Néztél már tükörbe?

– Lehet kicsit kócos lettem vagy poros. Elaludtam abban a teremben egyszer. Ne mond már, hogy ez akkora baj – nyújtottam rá a nyelvemet, mire elkuncogta magát.

– Hát, Cicám, úgy látszik mégsem anyukád erejét örökölted – kócolta össze amúgy is kusza tincseimet. – Bár, meg kell mondjam, így egész dögös lettél.

– Khm – köszörülte meg a torkát mellettünk az idős nő. – Kicsit meglepődtünk, de ez előfordul. Bár… Ritka, hogy boszorkányvérnél valaki ne azt örökölje, de ezek szerint az apja még hatalmasabb lehetett. Leányom. Légy üdvözölve az akadémián!

A tömeg széles mosollyal kezdett el tapsolni, mintha csak ezt a reakciót várták volna.

– Végülis vámpírként is aranyos vagy – kacsintott rám Mike, majd behúzott a tömeg közepébe.

Az est további része ismerkedéssel, beszélgetéssel és tánccal telt. A segítőmet nem láttam azóta sem. Kíváncsivá tett, hogy ki lehetett. Rémisztő külseje ellenére volt benne valami megfoghatatlan, amit a magaménak akartam tudni.