Kedvencekhez adás
11

A szőke alkimista és az irigy homonculus

Második fejezet

Szerzői megjegyzés:

Ed megküzd a különös idegennel, akiről hamarosan megtud pár dolgot. Eközben bepillantunk Winryékhez, valamint kiderül, hogy Riza Hawkeye hadnagy is talált néhány nyugtalanító dolgot az eltűnésekkel kapcsolatban.

Ed dühödten ugrott neki a fáklyát tartó alaknak, aki csak vigyorgott rá, majd az utolsó pillanatban lazán hátrébb ugrott. A fiatal alkimista nem adta fel, elrugaszkodott, és pengévé alakult jobb kezével előreszúrt, miközben baljával védte magát. A kastély lakója ezúttal már felvette a kesztyűt, úgy tűnt, örömét leli benne, hogy valaki megtámadta. Kivédte a szőke fiú támadását, majd egy rúgást vitt be Ed oldalába, mire a fiatal felnyögött, és hátrált pár lépést.

– Nem is rossz, mitugrász – vigyorgott az ellenfele, miközben csak úgy mellékesen, az egyik falikarba tette a még mindig a kezében tartott fáklyát. Ed összevont szemöldökkel, dühtől vöröslő szemekkel nézett rá. – Ki gondolta volna, hogy ti emberek szívósak is tudtok lenni?

– Ne nevezz mitugrásznak! – sziszegte dühösen Ed. – Van nevem is, ha éppen tudni akarod!

– Ó, igen? – Az idegen, ha lehet, még szélesebben mosolygott, lila szemei eszelős, őrült lánggal égtek, ugyanakkor mintha kíváncsi lett volna. – És elárulod? Csak hogy tudjam, mit írjak a sírkövedre.

– Te leszel az, aki meghal! – mondta Ed, miközben újabb támadóállást vett fel.

Az idegen félredöntötte a fejét, és szemmel láthatóan igen jól szórakozott. Ed tisztában volt vele, hogy ellenfele erős, és jól képzett a harcban. Ez a rövid összecsapás elárulta, hogy nem akárkivel van dolga. De akár ember volt, akár valami más, muszáj volt legyőznie. Ha itt él a kastélyban, ő lehet az oka a rengeteg eltűnésnek, vagy pedig segédkezett benne. A fiatal alkimista nem veszíthetett, de nem lehetett forrófejű. Már nem volt itt Al, hogy visszafogja, ha túl messzire megy, most már nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a kontrollt. Al halála után az első hónapokban gyakran megesett, hogy ok nélkül esett neki bárkinek, aki csak megjegyzést tett a termetére, vagy megemlítette Alt. Ezért is vonult vissza Riesenbolba, hogy távol legyen mindentől és mindenkitől, hogy ne bánthasson senkit, ha a düh, a gyász, vagy bármi más is felülkerekedik rajta. Winry és Pinako tartották benne a lelket, az ő segítségükkel képes volt kontrollálni az érzéseit. Egészen mostanáig, mikor újra érezte, hogy kezdi elönteni agyát a vörös köd.

Újfent nekitámadt a különös idegennek, aki már felkészülten várta. Ütések, és rúgások váltották egymást, de egyikük sem tudott a másik fölé kerekedni. A kastély lakója mindazonáltal úgy tűnt, elismeréssel adózik az ifjú alkimista harci tudása előtt, mert tekintetén látszott, hogy már nem becsüli le annyira Edet. Szája mosolyra húzódott, szemei csillogtak, mintha élvezné a küzdelmet. És Ed különös módon ugyanígy volt vele. Tisztában volt vele, hogy ellenfele veszélyes, de már régen volt, mikor utoljára ilyen remek harcot vívott. Régen mozgatta már meg így a tagjait, hiszen többnyire Al volt az, akivel gyakorolni szokott. Úgy érezte, az elmúlt hónapokban kissé berozsdásodott, hiszen mióta az öccse életét vesztette, nem harcolt, szinte nem is gyakorolt. Tudta, ha Izumi Curtis látta volna – volt annyi esze, hogy ne keresse fel egykori mesterét –, valószínűleg először lehordaná, aztán jól elpáholná. Vagy mindkettőt, utána pedig szokás szerint magához ölelné, ahogy mindig.

– Egészen jó vagy, kis alkimista – jegyezte meg az idegen, miközben egy hátra szaltóval tért ki Ed rúgása elől. – De nem elég jó, hogy legyőzz engem!

– Nem vagyok kicsi! – kiáltotta mérgesen Ed, és ellenfelére vetette magát.

Ám rosszul számított, a zöld hajú fiú félreugrott, majd egy jól irányzott rúgással hasba rúgta a szőkét, aki összegörnyedt, majd torkon ragadta, és a falnak csapta. Ed érezte, hogy a feje találkozik a kemény kővel, hallotta a csont koppanását, tudta, hogy felhasadt a bőre, és vérzik. De nem adta fel. Megragadta ellenfele mindkét karját, és mellkason rúgta az őt szorongató alakot. Ennek az lett a következménye, hogy a másik elesett, magával rántva a fiatal alkimistát, aki hamarosan az idegen alatt kötött ki, aki vigyorogva nézett le rá. Ed dühösen kapálózott, próbálta lefejteni magáról ellenfele kezeit, de nem sikerült. A lila szemű alak túl erős volt, Ed pedig érezte, hogy a levegője egyre fogy, a világ kezdett elsötétülni előtte, míg végül elvesztette az eszméletét. Ellenfele kezei elernyedtek a torkán, és a zöld hajú fiú elégedetten mosolyodott el. Megölhette volna a betolakodót, de nem tette meg, valamilyen különös oknál fogva nem akarta. Túlságosan érdekesnek találta, és miután évszázadokig egyedül élt, nem akart kihagyni egy ilyen remek alkalmat, hogy társaságra leljen. A fiatal alkimista, akinek a nevét sem tudta, kiváló alany lesz, és talán még azt az átkozott átkot is megtöri, amivel őt sújtották.

– Azt hitted, erősebb vagy nálam? – vigyorodott el a fiú, miközben felállt, majd könnyedén a vállára kapta az ájult szőkét, és elindult vele felfelé a lépcsőn. – Előbb kell felkelned, hogy legyőzd Envyt, kis mitugrász.

~*~

Winry dühös volt. Nem mérges, nem kicsit dühös, hanem nagyon. Természetesen tudta, hogy Ed Állami Alkimista, ahogy azt is, hogy nem marad örökre Riesenbolban, de ez akkor is kegyetlenség volt tőle. A lány legalábbis így értelmezte, hogy a fiú ismét se szó, se beszéd lelépett anélkül, hogy neki szólt volna. Winry Rockbell feldúltan járkált fel-alá a konyhában, miközben Pinako, a nagymamája teljes lelki nyugalommal ült egy széken, és szokásához híven pipázott.

– Mégis hogy tehette?! – fakadt ki Winry immáron aznap sokadszor. Későre járt, de a szőke hajú lány nem tudott alvásra gondolni. – Hogy mehetett el egy szó nélkül?! Olyan felelőtlen, és semmit sem változott az elmúlt fél évben! Mi lesz, ha az automailje csődöt mond, és nem lesz, aki megjavítsa?! Mindig csak saját magára gondol, arra persze soha, hogy velem mi lesz, hogy én mit fogok érezni! De megállj csak, Edward Elric, ha visszajössz, nem teszed zsebre, amit tőlem kapsz!

– Nyugodj már le! – szólalt meg Pinako, mire Winry megtorpant, és meglepetten nézett az apró termetű idős hölgyre. – Pontosan ezért nem mondta el neked, mert tudta, hogy így fogsz reagálni. Hidd el, szüksége van rá, hogy túltegye magát a múlton. Te is tudod, milyen nyughatatlan az a fiú. De talán jót tesz neki, ha valami eltereli a figyelmét a tragédiáról.

– Ez igaz, de… aggódom érte… – vallotta be Winry. – Félek, hogy baja esik és… és…

Nem bírta folytatni, szemében könnyek gyűltek, és elfordult, hogy a nagyanyja ne lássa sírni. Egy mozdulattal letörölte a könnyeit. Szerette Edet, bár ezt még saját magának is nehezen vallotta be. A gyerekkori barátság az évek során valahogy láthatatlanul is szerelembe fordult, de persze a lány sosem vallotta be az érzéseit az ifjú alkimistának. Tartott tőle, hogy Ed csak kinevetné, nem venné őt komolyan, így inkább hallgatott. Ezt még kibírta, de azt már nem tudta volna elviselni, ha Al után Edet is elveszíti. Az már túl sok lett volna számára. Hálás volt, amiért legalább Ed életben maradt, és tudta, hogy nem fogja tudni megváltoztatni. Most viszont már Al sem volt ott, hogy visszarántsa, ha a fiú valami ostobaságot művelne, Winryt pedig ez aggasztotta a legjobban. Persze tudta, hogy a nagymamájának igaza van, Ednek szüksége volt erre a küldetésre, mégis féltette a fiút, jobban, mint eddig bármikor.

Végül kirohant a konyhából, és a műhely felé vette a irányt. Ez volt az egyetlen hely, ahol képes volt megnyugodni, főleg, ha a munkába ölte magát, ahogy most is szándékozott tenni. Most is ezt tette, Pinako pedig nem is állította meg, csak együttérzően nézett az unokája után. Nem telt bele sok időbe, míg munkálatok hangjai hallatszottak a helyiségből, ahol Winry magára zárta az ajtót, ahogy mindig, ha nem akarta, hogy bárki zavarja.

~*~

Envy egyedül állt a tetőn, és a mellvédnek támaszkodva bámulta a környéket. Mindenhol csak fák, fák és fák végeláthatatlan lombkoronája látszott a telihold és a csillagok fényében. A homonculus – mert Envy bizony az volt, nem ember – már régen megszokta a látványt, a magányt, habár az elmúlt időben egyre többször idesereglő emberek erősen megzavarták magányában. A falusi bugrisokkal még nem is volt sok gond, őket könnyen elüldözte, néhányat meg is ölt közülük, ha nem futottak elég gyorsan, vagy olyan kedve volt. A hangulata egyébként is gyorsabban változott, mint a tavaszi időjárás, és néha még jól is érezte magát, ha elszórakozhatott az idetévedő ostoba lényekkel. Mélységesen lenézte az embereket, hiszen gyengék voltak, halandók, könnyen összetörtek, mégis foggal-körömmel ragaszkodtak az élethez. Talán kissé irigyelte is őket ezért, de persze ezt sosem vallotta volna be. Könnyű volt végezni velük, vagy elkergetni őket a kastély közeléből.

Az alkimistákkal, és a katonákkal már más volt a helyzet, azokat keményebb fából faragták, és muszáj volt alakot váltania, megmutatni gyönyörű, kígyózó, ugyanakkor ijesztő sárkányalakját. Envy alakváltó volt, bárki, vagy bármi alakját fel tudta venni, de legszívesebben, ha át is változott, sárkányként mutatkozott mindenki előtt. A katonákkal jobban szeretett játszani, sokkal kitartóbbak voltak, de hát ők is odavesztek pár kivétellel. Envy látta, amint kiérnek az erdőből, elég ideig repült felettük a fák felett, hogy lássa, amint kiérnek az útra. Most már sajnálta, amiért nem végzett velük, de az erdőt nem hagyhatta el, nem követhette őket. Ez is az átok része volt, amellyel sok évszázaddal ezelőtt sújtották. Még ma is emlékezett az átok szövegére, miszerint; ”Csak akkor szabadulhat fel, és hagyhatja el a kastélyt és az azt övező erdőt, ha szívből beleszeret valakibe, és érzelmei viszonzásra találnak.” Ám ha ez nem történik meg, sosem szabadulhat. Envy azonban sosem hitt benne, hogy megtörik az átok, hiszen egy homonculusnak nincsenek érzései, nincs lelke, ennél fogva szerelmes sem lehet. Jól tudta, hogy az, aki átkot mondott rá is tudta mindezt, és ez az egész csak arra volt jó, hogy örök időkre idebéklyózza őt. És egyébként is, ugyan ki tudna megszeretni egy ilyen kegyetlen, pszichopata szörnyeteget, mint ő?

Eszébe jutott a pimasz kis szőke alkimista, aki alig egy órája, hogy megérkezett, és máris felfordulást okozott. Envy élvezte a vele való harcot, talán ez is az egyik oka volt annak, hogy nem ölte meg, egyelőre megelégedett vele, hogy a fiú eszméletlen. Még el is szállásolta ahelyett, hogy ízekre tépte volna, ahogy néhány eddigi betolakodóval tette. Persze sejtette, sőt inkább tudta, hogy a fiú is csak az eltűnések miatt jött, nem azért, hogy megtörje az átkot. De mégis, a homonculus nem bánta, elszórakozik majd a kölyökkel egy kicsit, aztán ha megunta a dolgot, ő is úgy fogja végezni, mint az összes többi botor bolond. Envy sóhajtott egyet, majd úgy döntött, ideje megnéznie, vajon a ”vendége” felébredt-e már.

~*~

Ed magához tért, és az első dolog, amit érzett, hogy a feje szét akar hasadni, mint valami görögdinnye. Úgy érezte, mint egy sereg harkály tartana éppen nagygyűlés odabent. Mikor bal kézzel a fejéhez kapott, meglepetten konstatálta, hogy be van kötve. Mikor pedig végre képes volt kinyitni a szemét, azt kellett tapasztalnia, hogy egy szobában fekszik egy ágyban, takarók és párnák közt. Az éjjeliszekrényen egy vastag gyertya adott némi fényt, valamint a hold világított be annyira, amennyire a félig elhúzott, nehéz brokátfüggönyök miatt erre képes volt. A fiatal alkimistának beletelt pár percbe, hogy összerakja, mi is történt. Csak lassan eszmélt rá, hogy egy kastélyban van, abban, amelyben emberek tűntek el, ráadásul harcolt is valakivel, aki majdnem megfojtotta. A nyakához kapott, még érezni vélte ellenfele erős ujjait a bőrén, és úgy döntött, felkel. Minél előbb ki akarta deríteni, hogy valóban a kastély rejtélyes lakója áll-e a támadások mögött, vagy valaki más, így fogta magát és felült. De azonnal meg is bánta, mert megszédült, és kis híján visszaesett a párnára. Még idejében támasztotta meg magát, hogy ne essen el, majd mélyeket lélegzett, hogy kitisztuljon a feje. Csak ezután nézett körül a szobában.

Amennyire a gyér fényviszonyoktól látni lehetett, Ed megállapította, hogy egy elég ízlésesen berendezett szobában kapott szállást. Elegáns, mahagónifából készült bútorok, a székeken vörös huzattal, az ablaknál vörös színű függöny, amelyet aranyszínű madzaggal lehetett összekötni. A falakon tájképek foglaltak helyet, a tapéta krémszínű volt, a fából készült padlón pedig sötétbarna, és mélyvörös szőnyegek voltak. Mindent összevetve olyan volt az egész, mint egy nemesi származású ember lakhelye. Persze ezen nem is kellett volna csodálkoznia, hiszen egy kastélyban általában nemesek, vagy jómódú emberek szoktak élni, nem az olyan hétköznapi szerzetek, mint ő is. Úgy gondolta, megpróbálkozik vele, hogy felálljon, és nagy nehezen fel is húzta magát az ágy mellett található éjjeliszekrénybe kapaszkodva. Éppen azon volt, hogy megpróbáljon pár lépést tenni, amikor nyílt az ajtó, és mikor Ed odakapta a tekintetét, a kastély titokzatos lakóját pillantotta meg, aki egyik kezében egy tálcát egyensúlyozott, másik kezét a kilincsen tartotta és elég bosszús képet vágott. Ha a fiatal alkimista nem lett volna helyzetben, mint aki félig a halálán van, legszívesebben nekiugrott volna az illetőnek. Így azonban csak összevonta a szemöldökét, és ökölbe szorította fémből készült jobb kezét.

– Ha a helyedben volnék, nem ugrándoznék, törpe – szólalt meg az idegen, és ha Ed képes lett volna rá, az alak már kifelé repült volna a szobából.

– Ne nevezz törpének, te! – vetette ellene dühösen a szőke. – Van nevem is! Edward Elricnek hívnak, ha tudni akarod.

– Aha – bólintott nemtörődötten Envy, miközben közelebb lépett, és arcán olyan sunyi mosoly ült, hogy az alkimistának a gyomra is felfordult. – Akkor se ugrálj! Hihetetlen, hogy ti emberek milyen izgágák tudtok lenni. Nem csoda, ha olyan könnyen összetörtök, mint valami vacak porcelánbaba.

– És te ki vagy?! – szegezte neki a kérdést Ed a homonculusnak, mivel már megunta ezt az átkozott játékot. – Mit keres a kastélyban? Te ölted meg azokat az embereket?

– Ó, most válaszolnom kell az összes kérdésre? – kérdezte meglepetten Envy, miközben ügyesen kikerülve a fiatal alkimistát, letette a tálcát az éjjeliszekrény szélére. Ed dühösen bólintott, mire a homonculus színpadiasan sóhajtott egyet. Valójában kissé mulattatta a szőke fiú dühe, sőt, nem is csak kissé. – Hát jól van, ha ennyire kíváncsi vagy. Nem is értem, miért, de ez is biztos az átkozott emberi természeted része. Egyébként a nevem Envy, és homonculus vagyok.

Ed a meglepettségtől elvesztette az egyensúlyát, és az ágyra esett, aztán csak nézett Envyre, mintha most látná először. Homonculus! Olvasott már róluk, volt némi fogalma arról, hogy mik ezek a lények, hiszen miután megpróbálta visszahozni az anyját, és az a valami jelent meg helyette, minden létező könyvet áttanulmányozott. Tehát tisztában volt vele, hogy homonculusok akkor keletkeznek, ha egy humán transzmutáció rosszul sikerül. Ezek szerint, Envy is egy ilyen mesterséges lény. De ki hozta létre, és főleg… miért? A fiatal alkimista szemei elkerekedtek, amikor ráeszmélt, mibe is csöppent. A könyvek szerint a homonculusok emberfeletti erővel rendelkeztek, gyorsan gyógyultak és jószerivel halhatatlanok voltak. Már kezdte érteni, miért nem bírt végezni vele senki, hiszen Envyt nem lehetett elpusztítani olyan könnyen. Persze, ennek is megvolt a módja, de hogy mi, az hirtelen nem jutott Ed eszébe. Észrevette, hogy Envy őt nézi, mire elkapta róla a tekintetét. Hallotta, hogy a homunculus halkan felkuncog, hangja gúnyos volt, és jókedvű.

– Ne nevess ki! – morogta dühösen Ed, de a kacagás csak hangosabb lett, ami módfelett idegesítette a fiút. – Inkább válaszolj! Te ölted meg azokat az embereket?!

– Talán igen, talán nem – nevetett Envy. – Miért nem jársz utána magad, drága kis Állami Alkimista?

– Szóval tudod – sóhajtott Ed megadóan.

– Nem vagyok ostoba – vigyorgott továbbra is a homonculus, mint a macska, aki nem is egy kanárit nyelt le, de egy egész fészekaljat. – Amikor felhoztalak, természetesen kíváncsi voltam, miféle szerzet akart bántani egy ilyen ártatlan és gyönyörű virágszálat, mint én. – A mondatra Ed gúnyosan horkant fel, de úgy tűnt, Envyt ez nem zavarja.

És megtaláltam nálad egy ezüstszínű zsebórát, amit már más Állami Alkimistáknál is láttam. Nem telt sok időbe összeraknom a dolgokat, nem vagyok ostoba. Ó, itt is van! – emelte fel az említett időmérőt, mire Ed végre odanézett. Az óra ott himbálózott a láncán Envy ujjai között.

– Add ide, de azonnal! – kiáltott fel Ed, és megpróbált felállni, amivel csak annyit ért el, hogy megtántorodott, és csak annak köszönhetően nem esett el, hogy még idejében megkapaszkodott az ágy egyik oszlopában.

– Visszaadom, de vannak feltételeim – közölte Envy, és félredöntötte a fejét. Ed érdeklődve nézett rá, mire a fiú folytatta. – Kíváncsi vagy rám, ahogy én is rád. Itt maradsz a kastélyban, és ha gondolod, kiderítheted, amit akarsz. De nem hagyhatod el a kastély területét, világos? Különben végzek veled – vigyorodott el szélesen, ám ebben a mosolyban nem volt semmi vidám, nagyon is fenyegető volt.

– És neked mi a jó ebben? – kérdezte gyanakodva az alkimista. – Nem olyannak tűnsz, aki hagyja, hogy nyugodtan lófráljak az épületben, vagy akár a kertben.

– Hogy nekem mi a haszon ebben, azt nem árulom el. De mivelhogy megsérültél, és jelenleg nem vagy abban az állapotban, hogy elmehess innen, nincs más megoldás, el kell fogadnod a javaslatomat. Nem így van, mitugrászkám? – nevette el magát a homonculus.

– NE HÍVJ ÍGY! – üvöltött Ed, és előrevetette magát.

Sikerült is pár lépést tennie, a harag igencsak sok erőt adott neki, de úgy öt lépés után, mielőtt még elérte volna Envyt, érezte, hogy a lábai felmondják a szolgálatot. Érezte, hogy egy kar elkapja, majd valaki visszaülteti az ágyra. Mikor felnézett, Envyt pillantotta meg fölé magasodni, és ettől egyszerre érezte magát mérhetetlenül dühösnek és sebezhetőnek. Mindkettő zavarta, gyűlölte, ha mások gyengének látják, ezt csak két embernek engedte meg, ám az egyikük már halott volt. Envy elengedte, majd hátrébb lépett, végül elhagyta a szobát, egyedül hagyva a szőke alkimistát a gondolataival. Ed pedig tudta, hogy nincs választása, itt kell maradnia, legalábbis addig, amíg ki nem deríti azt, amiért ideküldték.

~*~

A Központi Város Parancsnokságán Roy Mustang éppen az utolsó jelentést írta, amikor kopogtattak az ajtaján, majd Riza Hawkeye hadnagy lépett be. A nő szalutált, majd kérdés nélkül lépett a tábornok asztalához. Mustang kimerült volt, Edward Elric, az Acél Alkimista alaposan kifárasztotta pár órával korábban, amikor hevesen vitatkoztak valamiről, amire a férfi már nem is emlékezett. Tudta, hogy a fiú nem szíveli őt különösebben, mindig voltak köztük súrlódások, és hogy őt is felelősnek tartja Alphonse Elric haláláért. Igen, hiszen végtére is ő engedélyezte, hogy Al a bátyjával menjen, holott Ed erről igyekezett lebeszélni. Nem csoda, ha Acél – ahogy ő hívta mindig a fiút – nemcsak saját magát tette felelőssé a tragédiáért. Mustang megmasszírozta a halántékát, aztán a beosztottjára nézett. Riza szokatlanul idegesnek, sőt, feszültnek tűnt, amit a férfi nem szokott meg.

– Valami baj van? – kérdezte végül az ezredes, és letette a tollát, így minden figyelmét a hadnagyra fordíthatta. Eszébe jutott, hogy más körülmények között akár a kapcsolatuk is máshogy alakulhatott volna. Ha nincs Ishbal, ha nincs a háború, meg az egész hadsereg, talán… De most már mindegy volt.

– Utánanéztem néhány dolognak az eltűnésekkel kapcsolatban – jelentette a szőke hajú nő, majd egy aktát tolt Mustang elé. – Olybá tűnik, hogy bizonyos pletykák és legendák keringenek a helyről.

– Legendák? – kérdezte Mustang kíváncsian, majd kinyitotta az aktát, és olvasni kezdte.

– Igen, úgy tűnik, hogy a helyiek szerint az a hely el van átkozva, és a szörnyeteg, amely ott él, évszázadok óta uralja a helyet – válaszolta Riza. – Persze, ez talán egy helyi hiedelem, de valami biztosan van ott. A semmi nem öli meg az embereket, nem tünteti el őket csak úgy.

Mustang bólintott. Persze, neki is megfordult a fejében, hogy valami őrült végez az odatévedőkkel. De ő inkább egy elmebeteg alkimistára, szökött terroristára, vagy pszichopata sorozatgyilkosra gyanakodott volna, semmint egy sárkányra, vagy egy szörnyetegre, amely évszázadok óta él a falak között. De még ő is tudta, hogy minden legendának van valamiféle valós alapja, amelynek nem árt utánajárni.

– Járjon utána, kié lehetett a kastély, ki építhette és milyen célból – mondta a fekete hajú férfi. – Még ha a sárkány csak szóbeszéd is, nem árt utánajárni annak a helynek.

– Gondolja, hogy Edward Elric életveszélyben lehet? – kérdezte óvatosan a szőke hadnagy.

– Acél ért hozzá, hogy keverje magát életveszélybe ott is, ahol semmi sincs – sóhajtott Mustang. – De nem szeretném, ha a halála esetleg az én lelkemen száradna, mert odaküldtem egyedül. Maga is tudja, hadnagy, hogy a fiú milyen forrófejű, és sokszor szánt szándékkal keresi a bajt. Most pedig már nincs, aki visszafogná.

Riza egyetértően bólintott. Ő sem akarta, hogy Edwardot baj érje, hiszen annyira fiatal volt még. Előtte állt az egész élet, sokan szerették és törődtek vele. Még az ezredes is védelmezte a maga sokszor faragatlan, ostoba módján. De egy szót sem szólt, csak szalutált, majd elhagyta a helyiséget, Roy Mustang pedig egyedül maradt a gondolataival. És még nem is sejtette, hogy azok a legendák, amelyekben nem akart hinni, nem is olyan légből kapottak.