Akt

engin

VI. Egy kellemetlen vendég

2019. szeptember 13.

Dorina álomittasan elmosolyodott, amikor korán reggel a szobája aprócska, jégvirágos ablakán kipillantva meglátta a fehérlő tájat, aztán azonnal kipattant az ágyából és öltözködni kezdett. Egy percet sem akart várni azzal, hogy belegázoljon a friss hóba, ám amint kiért a személyzeti szállás elé, belebotlott Tamásba, ami valamelyest átírta a terveit.

– Ilyen korán? – szegezte neki a kérdést jókedvűen a férfi.

Dorina vállat vont.

– Tegnap nagyon fájt a fejem, úgyhogy már kilenckor elaludtam. Biztos a front.

A férfi a hólapát nyelére támaszkodva elgondolkodott egy pillanatra, aztán bólintott.

– Nekem is fájt, meg a bokám is. Mióta pár éve egyszer kiment, mindig sajog az időváltozás előtt – jegyezte meg bosszúsan, aztán panaszosan felsóhajtott, és újra dolgozni kezdett.

Dorina egy ideig csendben figyelte a férfit, aztán azon kezdett morfondírozni, hogy az elmúlt három hét milyen gyorsan elrepült. Szerencsére azon a vasárnap délelőttön gond nélkül visszaérkezett, és bár a bokája napokig fájt még a baleset után, mivel ez a munkában nem zavarta, így nem sokaknak szúrt szemet a dolog. Akiknek meg mégis, azoknak előadott egy teljesen Havashy István mentes, de tulajdonképpen igaz történetet a balesetről.

A lány lemondóan megcsóválta a fejét, ahogy eszébe jutott a festő, majd – hogy a gondolatait elterelje – visszafordult Tamáshoz.

– Várunk ma vendéget? – szegezte a kérdést a férfinak.

– Nem tudok róla. De őszintén szólva nem is kérdeztem, és a foglalásokat sem láttam a héten. Amúgy meglepődnék, ha jönne bárki is. Ez már a holtszezon – magyarázta, miközben eldobta az utolsó adagnyi havat az útból, aztán megtörölte az izzadságtól gyöngyöző homlokát.

– Ez gyorsan ment – dicsérte meg a férfit őszinte csodálattal Dorina.

– A gyakorlat! – incselkedett Tamás, aztán egy teátrális mozdulattal az órájára pillantott. – Épp időben. Indulnom kell Irénért a faluba.

Dorina némán bólintott, aztán gyorsan búcsút vett a férfitól, és folytatta útját a kastély felé, aminek előterébe belépve Laurával találta magát szembe, aki szokásához híven már a kora reggeli időpont ellenére is harapós kedvében volt.

– Utálom a telet! – nyafogta panaszosan, mialatt befejezte a felmosást.

– Ahogyan a tavaszt, az őszt és a nyarat is – fűzte közbe elfojtott mosollyal Dorina.

Laura nemtörődöm módon vállat vont.

– Most mit csináljak, ha minden évszakban van valami pocsék dolog? Inkább ne is beszéljünk róla, hanem menjünk reggelizni. Sietnem kell, mert este bejelentkezett valami idióta, hogy ma akar jönni, és pechemre a kastély tele van szabad szobával. Úgyhogy ki kell glancolnom még pluszban délelőtt az egyik emeletit. Áhh! – kapta fel a koszos vízzel teli vödröt a lány. – Utálom az egészet! Te nem?

Dorina a testi épségét kockáztatva megrázta a fejét.

– Áruló – köpte lenézően Laura, majd önérzetesen hátat fordított és eliramodott a konyha felé.

***

Robi gyorsan végignézett a folyosó fala mellé felhalmozott holmikon, majd miután megbizonyosodott róla, hogy mindent felhordott, megigazította az egyenruháját, és határozottan bekopogtatott Havashy Istvánhoz. Mivel nem kapott választ, hamarosan megismételte a műveletet, aztán az ajtógombra tette a kezét. Várt néhány másodpercet, majd egyszerűen benyitott. Épp úgy, ahogyan mindig. A festő maga kérte így, mert hajlamos volt olyannyira elmerülni a rajzolásban, hogy nem tűnt fel neki a kopogtatás.

Robi azt nem állíthatta, hogy közel került a festőhöz, de azt igen, hogy kiérdemelte a középkorú férfi megbecsülését. Bár Havashy direktben sosem tüntette ki őt a figyelmével, de tisztelettudóan bánt vele, és az esetek túlnyomó többségében még meg is köszönte a szolgálatait. Ez pedig jóval több volt annál, mint amit a többi alkalmazott kapott a férfitól.

Miközben a fiú bátortalanul átlépett a küszöb felett, megcsapta őt az olajfesték semmivel sem összetéveszthető szaga. Robi nagyot nyelt és szólásra nyitotta a száját. Ám mielőtt egy hang is elhagyhatta volna a torkát, Havashy megjelent az ajtónyílásban. A férfi lustán az ajtókeretnek vetette a vállát, néhány másodpercig némán fixírozta őt, aztán várakozóan felvonta az egyik szemöldökét.

– Minden megérkezett, amit rendelt! – mutatott a bejárati ajtó felé a fiú.

A festő bólintott, aztán intett a fejével, és anélkül sétált vissza a szobába, hogy hátranézett volna. A férfi egyenesen a munkapadjához ment, és onnan nézte végig, ahogy Robi behordta a vásznakat, festékeket, ecseteket, amelyeket a hét elején rendelt.

Bár a festéshez szükséges kellékek nagy része külföldről érkezett, némelyik igen messziről, a neve garanciát jelentett arra, hogy késedelem nélkül megkapja valamennyit. Ugyan alapjában véve nem kedvelte, de időnként nagy élvezettel játszotta ki a „név kártyát”. Különösen akkor, ha olyan mitugrászokat kényszeríthetett ezzel sarokba, akik a végletekig ki akartak tartani a rugalmatlan és ostoba szabályaik mellett.

Miután Robi végzett a pakolással, Havashy szemmel gyorsan leellenőrizte, hogy minden megérkezett-e, majd a fiú felé fordult.

– Köszönöm! Innen már elboldogulok vele.

– Kérem! – biccentett udvariasan Robi, aztán sarkon fordult és elindult kifelé.

Ám a festő hangja néhány lépés után megállásra kényszerítette.

– Az ebédemet és a délutáni teámat hozza majd fel nekem, ide, a szobába. Ma még annyira sincs kedvem az emberekhez, mint általában szokott – dohogta unott hangon, majd a fiú meglepettségét látva stílust váltott. – Talán gondot jelent? – kérdezte némi gúnnyal.

– Mi? Ja! Nem! – hebegte gyorsan Robi. – Természetesen nem. Felhozom. Hányra parancsolja?

Havashy láthatóan elgondolkodott. – Ahogy szoktam.

– Rendben – biccentett a fiú, majd kisvártatva újra elindult kifelé.

Ám a festő hangja ismét megálljt parancsolt neki.

– Jól hallottam tegnap este, hogy új vendég érkezik ma a szemben lévő szobába?

– Igen, valóban – nézett hátra a válla felett Robi. – Állítólag délután.

– Köszönöm! – bocsátotta el az alkalmazottat Havashy, aztán lassú, ráérős léptekkel az ablakhoz sétált, és pontosan tizenöt centivel a sűrű szövésű selyemfüggöny előtt megállt. A mellkasa előtt összefonta a karjait, tekintetével pedig igyekezett a kinti fehérségre koncentrálni. Tudta jól, hogy a feladatát – már, ha ezt annak lehetett nevezni – csak hideg fejjel és érzések nélkül viheti véghez, máshogy biztosan nem. Így megpróbálkozott a lehetetlennel: kiüríteni az elméjét, az érzékeit eltompítani, a vágyait semmissé tenni.

***

 

– Úgy vonult be, mint egy királynő! Látnotok kellett volna! – áradozott Robi, miközben egy újabb poharat kezdett törölgetni. – És az az Audi! Biztos, hogy a legújabb modell volt. Még a főnök is csak hebegett-habogott.

– Ott volt még valaki? – érdeklődött kíváncsian Dorina.

– Péter… De ő már lelépett. Mivel nincsenek sokan, mondtam neki, hogy menjen nyugodtan. Elbírok egyedül is a vacsorával. Majd valamikor visszaadja.

– Nem helyes, hogy kedvetek szerint cserélgetitek a beosztást – szólt közbe anyaian korholó hangon Irén, a szakácsnő, aki messze a legidősebb volt a személyzet tagjai közül. – Ha a főnök megtudja, dühös lesz. Az is kész csoda, hogy Dorina nem bukott le a múltkor.

– Ugyan már! – legyintett Robi. – Sima ügy volt, meg a mostani is az. A főnök már régen elment. Gondolom, neki is megártott a nagy fogadás – röhögte el magát a fiú. – Pedig hozzá már igencsak fiatal. Szerintem nincs több harmincnál az a nő. Amúgy nem hiszitek el, de még Havashy is érdeklődött utána – elevenítette fel magában a reggel történteket, mialatt a konyharuhát levágta a pultra, és elcsent egy kisebb adagot a már összevágott répából.

– Aztán mikor? – kérdezett közbe az épp belépő Laura.

– Délelőtt – mondta teli szájjal a srác, amiért azonnal kapott is egy taslit Iréntől.

– Vajon honnan tudhatta az öreg? – élénkült fel hirtelen Laura, mint mindig, amikor pletykát szimatolt. – Biztosan a kurvája…

Dorina mérgesen felhorkantott, és már csak későn vette észre, hogy ezzel sikeresen magára vonta a többiek figyelmét. – Most miért néztek rám? – cincogta kétségbeesetten. – Nekem nem tűnik olyan kurvázós típusnak…

– És te ezt honnan tudod? – vágott közbe csípőre tett kézzel Laura. – Nem is ismered. Vagy jár hozzád azóta?

A lány nemet intett a fejével.

– Na hát akkor meg! – csapta mindkét kezét a combjának. – Hidd csak el! Jó szemem van az ilyesmihez! Másként honnan tudta már délelőtt, hogy új vendég jön?

– Mondjuk onnan – szólt közbe csevegő hangon Irén –, hogy tegnap este fennhangon tárgyaltátok, amikor jött le vacsorázni?

– Badarság – legyintett Laura, miközben az égig felhúzta az orrát. – Amúgy meg nézzétek csak meg!  Annyira még nem öreg, hogy ne tudna vitézkedni.  Itt van egyedül, nem szégyen az, ha kedve lett a társasághoz. Bár csinálhatná kevésbé feltűnően. Na mindegy! Nekem végül is nyolc – hajolt le a sarokban lévő felmosóvödörért. – Megyek, rendbe rakom a kis búvóhelyedet – intett Dorinának, majd eltűnt a pincébe vezető lépcsősor felé.

Mint Laura távozása után általában, most is csend lett a konyhában. Irén a véleményét megtartva, a levest kezdte kavargatni, Robi pedig egy újabb adag sárgarépát tömött a szájába. Dorina kis ideig némán figyelte a többieket, aztán elnézést kért és inkább visszament a szobájába.

A lány hosszú ideig feküdt mozdulatlanul az ágyán a plafont bámulva, miközben újra és újra a konyhai jelenetet idézte vissza magában. Az ugyan nem lepte meg, hogy Laura mindenhol összeesküvést, viszonyt, megcsalást, árulást és hazugságot látott – még két zsák krumpli között is –, de mégis nyugtalanította mindaz, amit hallott tőle. Nem mintha bármi köze is lett volna az egészhez, elvégre Havashy István nem tartozott neki számadással. Mégis… A férfi furán viselkedett vele az utóbbi időszakban, és ez végre megmagyarázhatta volna, hogy miért.

Bár a lány azóta is minden szombat estét a szobájában töltött, és ugyanúgy együtt rajzoltak, mint eddig, mégis más lett az egésznek a hangulata. A festő jobban visszazárkózott az elefántcsonttornyába, mint eddig valaha, és hamar egyértelművé tette, hogy a jövőben nem is szándékozik kilépni onnan.

***

Dorina egész estéjét megmérgezték ezek a gondolatok, így kisebb megváltásként élte meg, amikor végre eljött a tíz óra, és elindulhatott rajzolni. Bár ma nagyon pontos akart lenni, ez szokás szerint nem jött össze. Igaz, most nem saját hibájából, hanem egyszerűen azért, mert Laura és Robi az ő szobájának ajtaja előtt álltak le beszélgetni, és amíg nem fejezték be, addig bármennyire is szeretett volna, nem tudott elindulni. Így – minden erőfeszítése ellenére – csak jóval negyed tizenegy után sikerült útra kelnie.

A személyzeti szállásról kilépve, Dorinának azonnal szemet szúrt Havashy István szobájának ablaka, amely szokatlanul világos volt. A festő általában az asztali lámpa fényénél dolgozott. Most viszont minden kétséget kizáróan az összes lámpa világított odafent.

A lányt egyszeriben valami rossz előérzet fogta el, amely egyre csak szorította a lelkét egész úton, míg végül be nem lépett Havashy lakosztályába. Már a küszöbről egy dallamos, csilingelő, az övénél kicsit magasabb, és talán egy hangyányival idősebb női hangra lett figyelmes. Dorina körül hirtelen megfordult a világ. A délután még csupán képtelenségnek ható elmélet mostanra már kezdett egészen valóságos alakot ölteni.

– Jobb! Sokkal jobb! – jegyezte meg elégedetten a női hang tulajdonosa.

– Egyetértek! – tolmácsolta egyetértését nem sokkal később Havashy.

Dorina felvont szemöldökkel hallgatta végig az iménti párbeszédet, majd úgy döntött, nincs mire várnia, ezért sietős léptekkel átvágott az előtéren. A szobába lépve pillantásával rögtön megtalálta a munkapadnál ülő Havashy Istvánt, ám a női hang tulajdonosát nem látta semerre sem.

– Hát megjött?! – kérdezte a szemüvege felett kinézve a festő, amint észrevette a megérkező Dorinát.

– Jó estét! – hadarta gyorsan a lány, miközben kisimított néhány tincset az arcából és elindult a munkapad felé. – Sajnálom, hogy késtem egy keveset. Pont az én szobám előtt beszélgetett Laura és Robi… Nem tudtam elindulni… – kezdett rögtön mentegetőzni.

– Nem számít! – állította le őt Havashy. – Egyébként sem tud itt maradni. Mint látja, dolgom van – intett a mosdó felé, ahonnan vízcsobogás hangja hallatszott. – Most menjen el! A jövő héten találkozunk – bocsátotta útjára a festő, és mintha már ő ott sem lenne, visszafordult az előtte fekvő rajzhoz.

Dorina kőszoborrá dermedt Havashy szavaitól, s csak nagy nehezen volt képes rábírni magát arra, hogy elinduljon kifelé. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ez vele történik.

Hirtelen a Laura által kitalált teória már egy cseppet sem tűnt puszta képzelgésnek.

***

Éjféltájra minden elcsendesedett a kastélyban. A lámpák – a biztonsági fények kivételével – kihunytak, az emberek nyugovóra tértek, odakint pedig újra sűrűn hullani kezdett a hó.

Dorina a kastély könyvtárának ablakából figyelte a havazást, miközben éberen várakozott. A lány, bár nem értette, tudomásul vette a ma este történteket. Viszont arra képtelen volt, hogy egyszerűen visszasétáljon a szobájába és lefeküdjön aludni. Ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve elrejtőzött a könyvtárban, ahonnan mindent láthatott, ami az emeleten történik.

Noha pontosan tudta, hogy sokat kockáztat – hiszen itt strázsálva bárki könnyedén felfedheti –, mégis megfogadta, hogy a végsőkig kitart. Látnia kellett azt a nőt, aki miatt neki mennie kellett.

Igaz, azt maga sem gondolta volna, hogy a sötétben, rebbenő árnyékként rejtőzködve, mennyivel lassabban múlik az idő, mint általában. Nehezen bírta ki a hosszú órák sorát, amelyek bármiféle történés nélkül teltek el, és már majdnem fel is adta az egészet, amikor hajnali négy előtt nem sokkal halk nyikorgás zavarta fel az emelet csendjét. Dorina azonnal a könyvtár bejáratához settenkedett, és nem is kellett csalódnia. Havashy István szobájának nyitott ajtaján át ezüstös fény csillant a mélyvörös kövezeten, amelyben egy karcsú nő sziluettje rajzolódott ki.

Az árnyék néhány másodpercig betöltötte az egész folyosót, aztán lassan elhalványult, miközben a tulajdonosa kimért léptekkel elindult előre.

Dorina lélegzetvisszafojtva várta, hogy elhaladjon előtte, ám legnagyobb döbbenetére, amikor a nő elért a könyvtár ajtajáig, hirtelen megtorpant, és egy kecses mozdulattal visszafordult Havashy István szobája felé. Kis ideig ebben a pózban maradt – mintha várna valamire –, aztán mintha mi sem történt volna, folytatta útját a folyosó másik vége felé.

Dorina pedig – amint tiszta lett a levegő – visszarohant a saját szobájába. És mint mindig, most sem nézett a háta mögé.

***

A szobájába visszaérkező, könnyű selyemköntöst viselő Evelin még azután sem kapcsolt villanyt, hogy az ajtót becsukta maga mögött.

Néhány másodpercig dermedten állt a sötétben, aztán egy határozott mozdulattal lerúgta a magassarkú papucsát és kioldotta a köntöse pántját. A könnyű anyag hamar szétnyílt a mellkasán, és amint kinyújtotta két karját, akadálytalanul szánkázott le a drága, kézzel csomózott szőnyegre.

A nő egyszerűen átlépett a köntös felett, és a dohányzóasztalhoz sétált. Bár tudta, hogy ezért nem dicsérnék meg a feljebbvalói, mégsem gondolkodott egy pillanatot sem, amikor az asztal közepén heverő cigisdobozért nyúlt. Késlekedés nélkül a fogai közé vett egy szálat, gyors mozdulattal meggyújtotta a végét, majd úgy, ahogyan volt – meztelenül –, az ablakhoz sétált.

Az első slukkot mélyre tüdőzte és sokáig bent is tartotta, épp úgy, ahogyan mindig. A testében szétáradó nikotin és az érzékeire rátelepedő füstfelhő, kész megváltást hozott az elmúlt órák megpróbáltatásai után. Bár már hosszú évek óta csinálta ezt az egészet, rég nem fáradt el annyira, mint ma éjszaka. Testileg és lelkileg is nagyon kimerült az elmúlt órákban, már-már annyira, hogy a sírás kerülgette. Csak és kizárólag azért nem hagyta, hogy a könnyei eleredjenek, mert az ő helyzetében ez olyan luxusnak számított volna, amit egyszerűen nem engedhetett meg magának.

– Jegyzed meg! – szólalt meg a fejében rég halott barátnője hangja. – A sírás a gyengeség jele! A mi fajtánk pedig soha nem gyenge, ha meg akarja élni a holnapot.

Evelin nagyon is meg akarta élni a holnapot, ezért mély lélegzetet vett, és messze űzött a fejéből minden baljós gondolatot, még mielőtt azok túlságosan is elhatalmasodhattak volna felette. A nő érezte, hogy rajta most csak egy kiadós alvás segíthet, ám mielőtt egy lépést is tehetett volna az igencsak hívogató ágy felé, az asztalon heverő telefonja hangosan rezegni kezdett. Ez pedig keresztülhúzta minden számítását.

Bár semmi kedve nem volt fogadni a hívást, tudta, nincs választása. Ezért megacélozta a lelkét, és a mobilja után nyúlt.

– Tessék! – szólt a mikrofonba határozott hangon.

– Elkészült? – érkezett a kérdés a vonal túlsó végéről köszönés vagy bemutatkozás nélkül.

– El – válaszolta kurtán. – Most lett kész.

– És őt látta?

Evelin egy pillanatra beharapta az ajkát. Bár megfordult a fejében, hogy hazudik, végül a saját életét fontosabbnak ítélt a másikénál.

– Igen – felelte az igazságot megtörten. – Őt is láttam.