Akt

engin

XVI. Anasztázia asszony

2019. november 28.

Havashy István nyitásra ment a Patina Galériába, néhány perccel tíz után. Ismerősként biccentett a kapuban strázsáló biztonsági őrnek, majd egyenesen Szalóczai Éva irodája felé vette az irányt.

Bár menet közben elhaladt a kiállítótér mellett, csak egy gyors pillantást vetett a hófehér, mezítelen falakra.  Képeinek már csak a hűlt helye volt, mert a kiállítása egy hete véget ért. A festmények egy része visszakerült a jogos tulajdonosához, egy másik része pedig a boldog új birtoklójához, aki az előző héten megrendezett árverésen nem kevés pénzt hagyott a galériában érte.

Noha a festő úgy tervezte, hogy eljön az aukcióra, végül képtelen volt magát rávenni erre. Őszintén szólva még a hátán is felállt a szőr attól, hogy végignézze, amint a képeit áruba bocsátják, mintha azok nem lennének többek régi, ócska kacatoknál. Havashy soha életében nem árvereztette el egy festményét sem, de most szüksége volt a pénzre, így – a cél szentesíti az eszközt filozófia nyomán – rászánta magát a dologra.

Miután felért az emeletre, kopogtatás nélkül nyitott be a galéria tulajdonosának irodájába, ezzel alaposan meg is rémítve az éppen sminkelő Évát. A nő még percek múlva is átkozódva dolgozott azon, hogy rendbe hozza az arcán elcsúszó szemceruza okozta kárt.

– Még át sem lépted a küszöböt, és már rombolsz – iktatott a káromkodás közbe egy értelmes mondatot is az asszony.

– Mondtam már, hogy sajnálom – replikázott Havashy, megpróbálva kierőltetni magából a lehető legbűnbánóbb arcot, amit vágni tudott.

– Nem igaz… – forgatta meg a szemét Éva, majd még egyszer megnézte magát a tükörben, hogy biztosan sikeresen eltüntette-e a szemceruza nyomát.

– Nem is értem, minek sminkelsz – próbált bókolni a férfi. – Szebb vagy, mint fiatalkorodban!

– Akkor vagy a legundorítóbb, amikor kedves próbálsz lenni – dohogta a nő, miközben az asztalfiókba süllyesztette a sminkfelszerelését. – Bár nem érdemled meg, de megkínálhatlak egy whisky-vel?

– Ebéd előtt whisky-t inni? – húzta el a száját a festő. – Bár a lehetőség, hogy a számládat apasszam, igencsak hízelgő, de ezt most visszautasítom. Korán van még hozzá.

– Milyen finnyás lettél – grimaszolt Éva, miközben felállt, és a bárszekrényhez lépve töltött magának.

– Csak élemedett korú – vonta meg a vállát Havashy. – Egyébként is hosszú éjszaka lesz. Végig a vonaton leszünk.

A galéria tulajdonosának kezében hirtelen megingott az italos üveg, és egy hangos csilingelés közepette nekicsattant a pohár szélének. – Elviszed magaddal?! – szegezte a költői kérdést a férfinak.

– Igen – felelte egy bólintással egybekötve a festő.

– Felelőtlen vagy! – válaszolt azonnal az asszony.

– Nem kértem véleményt!

– István! – ült vissza a székébe Éva. – Ez a kislány…

– Huszonnégy éves felnőtt nő – vágott közbe felháborodottan Havashy. – Egyáltalán nem kislány.

– De nem tud semmit! – licitált vehemensen Éva a férfire.

– Nincs mit tudnia – szűrte fogai között a festő. Havashy szeme villámokat szórt, és ebben a pillanatban bizonyosan azt kívánta, bárcsak el tudná némítani a nőt a puszta tekintetével.

– Mást megetethetsz ezzel, de engem nem! – Az asszony rezignáltam a whisky-be kortyolt. – Ismerlek, István, bár te ezt mindig elfelejted. Az az öt év nem múlt el nyomtalanul, amit együtt töltöttünk.

– A huszonöt évvel ezelőtti öt évre gondolsz? – vonta fel a szemöldökét magában jót derülve a férfi.

– Igen, arra. És tudom, mit akarsz mondani, de felesleges megint ezzel jönnöd. Elismerem, azóta változtál, én is változtam, de természetünkben mind a ketten ugyanazok maradtunk.

– Ezzel mondjuk vitatkoznék – vetette közbe Havashy, direkt elnézve az ablak irányába.

– Hát mondjuk most így rád nézve, én is. – Éva helytelenítően ingatni kezdte a fejét. – Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy következmények nélkül beviheted ezt a lányt az oroszlán barlangjába.

– Nincs sem barlang, sem oroszlán – kötötte az ebet a karóhoz a festő. – Ő egyszerűen csak megérdemli, hogy eljusson egy ilyen helyre. Ez a lány végtelenül tehetséges, csak még maga sem ébredt erre rá.

– Tehetséges? – nevetett fel hisztérikusan az asszony. – Mégis miben? A vetkőzésben? Vagy a baszásban?

– Vigyázz a szádra, Éva! – dőlt előre fenyegetően Havashy. – Ne magadból indulj ki! – A férfi néhány másodpercig meredten bámult a vele szemben ülő, kedélyesen mosolygó nőre, aztán lassan hátradőlt. – Nagyszerűen rajzol. Igazán ügyes és ösztönös. Egy kis segítséggel a legjobb lehet.

– Érdekes! Eddig még sosem méltattad a rajzolási képességeit, de a bájait annál többször – gúnyolódott az asszony.

– Egy alkalommal beszéltünk róla eddig mindösszesen. Nem hinném, hogy ebből nagy konzekvenciát kellene levonnod. És igen – emelte fel a kezeit megadóan Havashy – nem titkolom, hogy férfiként is megérintett.

– Újra ugyanabba a csapdába sétálsz, és nem látod.

A festő a plafonra emelte a pillantását. – Sejtelmem sincs, hogy miről beszélsz.

– Oh, valóban? Hát akkor felvilágosítalak! Ez a lány pontosan olyan, mint Anasztázia volt annak idején, amikor találkoztatok. Azért tetszik neked annyira. Azt látod, amit látni akarsz! Még ha esetleg nincs is ott…

Havashy István arckifejezése a másodperc tört része alatt váltott a kellemesen derűsből, fenyegetően dörgedelmesbe. A férfi felpattant a karosszékből, és az ablakhoz lépett. Maga előtt összefonta a karjait, és egy ideig mozdulatlanul bámult kifelé, az Andrássy útra.

– Semmit nem tudhatsz erről – törte meg a hallgatást végül. – És rólunk sem. Beszéljünk inkább az árverésről – terelte el a témát a férfi. – Sikerült mindent befejezned ezzel kapcsolatban?

Éva néhány másodpercig néma, átható pillantással figyelte a neki háttal álló férfit, majd végül mintegy néma megadásként, az íróasztalán álló irathalmok közé túrt. A nő épp elég ideje ismerte már ahhoz a festőt, hogy tudja, hiába is mondana neki bármit, úgysem tudna hatni rá. Egyébként is, a hirtelen reakcióval Havashy nagyon is elárulta magát, ami elég biztosítékot jelentett Évának arra nézve, hogy a férfi nem rohan a vesztébe, nagyon is tisztában van mindennel.

A következő húsz percben csak üzleti ügyekről esett szó, a velencei utazás, vagy Dorina többé nem került elő, ám a hangulat így is végig feszült maradt. Szinte érezni lehetett a levegő vibrálását.

– Rendben – zárta le végül az árveréssel kapcsolatos beszámolóját a nő. – Akkor az utalást még ma elindítom erre a számlára.

– Köszönöm. Lekötelezően kedves vagy! – emelkedett fel egy halovány félmosollyal a kényelmes karosszékből Havashy.

– Na! – állt fel Éva is, majd az asztalt megkerülve a férfihez sétált. – Hadd gratuláljak neked, még egyszer! – ölelte meg a festőt, aki bár nem különösebben tűnt lelkesnek ettől a gesztustól, de végül, ha nem is simult bele a nő ölelésébe, el nem tolta magától.

Éva a szükségesnél és illendőnél egy másodperccel tovább szorította magához Havashyt – ez azért az öt év után kijárt neki –, majd mielőtt eltávolodott volna tőle, a fülébe súgott.

– Remélem, tudod, hogy mit csinálsz…

A férfi jól hallhatóan felhorkant, majd köszönés nélkül hátat fordított, és maga mögött hagyta az irodát. Az ajtó már becsukódott mögötte, amikor legközelebb szó hagyta el a száját.

– Én is.

***

Dorina a szokottnál is körültekintőbben és gyorsabban dolgozott azon a pénteki napon. Fél órával hamarabb bement már, hogy a papírmunkát előre elintézze, és délben eltűnhessen.  Havashyval négyre beszélték meg a találkozót a műteremnél, ezért igyekeznie kellett, ha időben végezni akart.

Bár a péntekek általában zsúfoltak voltak, a lány egész heti előrelátásának hála, ma szerencsére a szokásosnál kevesebb dolga akadt, amit őszintén szólva nem is bánt, mert csak testileg volt jelen a munkahelyén. Gondolatai egyik fele már az utazáson járt, a másik fele pedig még mindig a tegnap esténél ragadt.

A halottak néha élnek – idézte fel újra és újra Evelin reszketeg hangon elsuttogott mondatát. Dorina semmit sem értett az egészből, mindenesetre egy percig sem gondolkodott el azon, hogy esetleg itthon marad.

A lánynak akkor is ez járt a fejében, amikor fél kettő után nem sokkal maga mögött hagyta a munkahelyét. Ám Dorina nem jutott messzire, csak a fizikoterápiai osztály kijáratáig. Ott ugyanis szembe találta magát a fal mellett ácsorgó, nyilvánvalóan rá váró édesanyjával.

Bár a lánynak most sem ideje, sem kedve nem volt ehhez a beszélgetéshez, de Bianka több hete tartó puhításának, és az apja múltheti telefonhívásának köszönhetően, végül a pillanat hevében úgy döntött, ad az asszonynak öt percet. Akárhonnan is nézte, Jutka az édesanyja volt, még akkor is, ha nem éppen viselkedett mindig akként.

– Kislányom! – szólította meg az asszony, miután ellökte magát a faltól.

– Szia! – köszönt hidegen Dorina.

Jutka mély lélegzetet vett. Látszott az arcán, hogy nehezére esik most itt lenni.

– Tudom, hogy azt mondtad, nem akarsz látni, de…

– Dühösen sok mindent mond az ember – szólt közbe kissé bűnbánó hangon a lány. – Nem gondoltam mindent komolyan. De az tény – nézett mélyen édesanyjának a sajátjához megtévesztésig hasonlító zöld szemébe Dorina –, hogy nagyon megbántottál. És azt ne is kérd, hogy megbocsássak, mert erre még képtelen vagyok.

– Nem kérem – felelte halkan az asszony, aztán gondterhelten felsóhajtott. – Szeretnénk téged visszakapni, Rini… Nagyon hiányzol nekem és apádnak is. – Jutka egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta volna. – Amikor egy évvel ezelőtt bejelentetted, hogy elmész… Én nagyon megijedtem. Rettegtem attól, hogy téged is elveszítünk, mint Biankát. Nem értettem, hogy miért akarsz elmenni, amikor állást szereztem neked, rövid időn belül főnök lehettél volna – mutatott az asszony a hátuk mögött lévő üvegajtón díszelgő osztályvezető névtáblájára –, volt egy külön birodalmad a lakásban…

– És most? – szólt közbe Dorina. – Most már érted?

A lány kérdésére csak hosszú hallgatást kapott válaszul.

– Szóval nem – vonta le a következtetést, miközben lemondóan megrázta a fejét. – Szép délutánt neked, anya! – köszönt el, majd az asszonyt kikerülve anélkül hagyta maga mögött a klórszagú kórházi folyosót, hogy egyszer is a háta mögé nézett volna.

Bár nagyon bántotta ez az egész, éjjel-nappal mardosta a lelkét, de jelen pillanatban nem látta az útját annak, hogy az anyjával való kapcsolata miképpen rendeződhetne, még jobban összeveszni pedig véletlenül sem akart. Hiába nem hatott célravezetőnek a problémák előli menekülés, Dorinának jobb ötlet híján, egyelőre csak ez maradt.

***

Havashy István teátrális mozdulattal nézte meg a karóráját, amikor meglátta a kisföldalatti aluljárójából felfelé igyekvő lányt. A férfi biztos volt benne, hogy Dorina látta a mozdulatot, sőt igazából az ő kedvéért sikerült ennyire túlzóra. Sajnálatos módon mostanra már a lány egészen jól kiismerte őt, így tisztában volt azzal is, hogy igazából ezek az apróságok inkább szórakoztatták őt, mintsem dühítették. De a látszat kedvéért a festő továbbra is adott külcsínre.

– Tudom, tudom – fékezett le Havashy előtt a lány. – Elkéstem. De csak öt percet, és nagyon siettem.

A festő lefitymálóan legyintett.

– Öt perc késés ugyanúgy késés, mint huszonöt perc, vagy tíz másodperc. De már megszoktam, nem is te lennél – harapta el a mondat végét látványosan a férfi. Bár Havashy nem mutatta, de igencsak különös érzéssel töltötte el a tény, hogy az ilyenkor menetrend szerint érkező, bűnbánó pillantásnak nyoma sem volt Dorina szemében. Ez már-már megengedhetetlen arcátlanságnak tűnt! – Menjünk! – lépett túl végül az előbbi közjátékon, mialatt fejével az Opera mögötti kis utca felé intett. – A taxi ott vár minket, mert haza kell még mennem.

– Haza? – kerekedett el Dorina szeme. – De nem itt laksz?

– Ez csak a műtermem – magyarázta Havashy, pillantását a negyedik emeleti lakás ablakaira fordítva. – Minden alkotónak kell egy hely, ahová elvonulhat. Add azt ide! – nyúlt a férfi a lány bőröndjének fogantyúja után. – Nem maradunk sokáig – indultak el a taxi irányába. – Csak egy apróságot kell elintéznem, és már mehetünk is a pályaudvarra.

A sárga autóhoz érve a sofőr előzékenyen kiugrott az autóból, a csomagot rögtön elvette a festőtől, az ajtót pedig udvariasan kinyitotta Dorinának. A lány nem ismerte az utcanevet, amit Havashy bediktált, de mivel Buda felé kanyarodtak ki az Andrássy útra, biztosra vette, hogy átmennek majd a Duna felett.

A taxi, a Lánchídon átkelve, a budai hegyek felé vette az irányt. A sofőr rutinosan kacsázott végig a meredeken emelkedő mellékutcák tengerében, egészen addig, amíg jó húsz perc elteltével meg nem érkeztek Havashy házához.

Az udvarba bejutva, a taxis közvetlenül a bejárati ajtó előtt parkolta le a kocsit, majd leállította a motort, és várakozóan Havashy István felé fordult.

– Tizenöt perc – közölte a festő rövid fejszámolást követően. – Várjon meg itt!

A sofőr némán bólintott, a férfi pedig kiszállt az anyósülésről. Bár Dorina először azt gondolta, hogy a taxishoz hasonlóan ő is itt, a kocsiban várja meg a férfit, ám legnagyobb meglepetésére Havashy a következő pillanatban szélesre tárta a lány melletti ajtót.

– Gyere! – nyújtotta a kezét felé.

– Köszönöm! – fogadta el a felajánlott segítséget a lány.

A festő némán biccentett, aztán előre ment, benyitott a házba, majd a válla felett hátranézve intett Dorinának, hogy kövesse.

Dorina egy pillanatig ugyan tétovázott, de aztán megacélozta magát, kósza tincseit visszasimította a füle mögé, és lassan a férfi után indult. A lány az előszobába érve csupán a küszöbig jutott, amikor is az egyik boltív takarásából egy középkorú, kötényt viselő nő lépett elől.

– Miért nem szólt, hogy jön? – korholta a festőt fennhangon az asszony. – Én szentül meg voltam győződve arról, hogy elutazik – hadarta szünet nélkül, tudomást sem véve a férfi háta mögött ácsorgó Dorináról. – Vacsorát sem főztem…

– Ne izgassa fel magát, Bella! – vágott közbe nyugodt hangon Havashy. – Azonnal indulunk a pályaudvarra, csak itthon felejtettem valamit. De ha már így alakult – lépett el az útból a férfi, így a két nő akadálytalanul szembe kerülhetett egymással –, hadd mutassam be önnek Linszki Dorinát, egyik pártfogoltamat. Ő itt – fordult a festő a lány felé, miközben kezével a boltív alatt álló asszony felé intett – Bella, a házvezetőnőm.

– Üdvözlöm – biccentett Dorina az asszonynak. Ám még mielőtt az utóbbi visszaköszönhetett volna, Havashy újra magához ragadta a szót.

– Kérem! – fordult vissza Bella felé. – Amíg én elvagyok odafent, addig ön legyen kedves gondoskodni a vendégem kényelméről.

– Ahogy kívánja! – felelte ellenkezés nélkül az asszony, majd a karját felemelve afelé a boltív felé mutatott, ahonnan korábban maga is érkezett. – Kisasszony! Kérem, kövessen!

Havashy megvárta, amíg a két nő eltűnt a nappaliba vezető folyosó takarásában, majd – magához képest szokatlanul sietősen – az emelet felé vette az irányt. A lépcsőn felérve azonnal a saját dolgozószobájába ment, amelynek ajtaját habozás nélkül kulcsra zárta maga mögött. A férfi nem folytatta tovább az útját, néhány másodpercig még szorosan az ajtó mögött maradt hallgatózni, de miután csendesnek ítélte az emeletet, gyorsan az íróasztalához lépett, és az azon pihenő, veterán telefonkészülék után nyúlt. A festő emlékezetből tárcsázta a számot. A hívás kicsörgött, s csakhamar fel is vették a vonal túlsó végén.

Miközben a férfi fent számsorokat diktált, Dorina lent a franciaablak előtt bámészkodott. A régies, szépen felújított házhoz nem túl nagy, de gyönyörű kert tartozott, egy szépen faragott, kör alakú pavilonnal a közepén. Bár most a hó mindent belepett, de a lány lefogadta volna, hogy a sok különböző színű virággal, s a frissen locsolt gyeppel együtt a kert nyáron varázslatos látványt nyújthatott. Amolyan festenivalót.

Végül Dorina olyannyira belemerült a saját világába, hogy észre sem vette a szobába visszatérő Bellát. A lány csak arra eszmélt fel, amikor az ezüst tálca az üvegasztalnak koppant. – Maga nagyon csendes – motyogta Dorina a szívéhez kapva.

– Ez a dolgom – felelte ridegen az asszony, miközben kitöltött egy pohár ásványvizet a lánynak. – Óhajt még valamit?

– Nem, köszönöm!

– Kérem! – biccentett kimérten Bella, majd hátat fordított, és elindult kifelé.

– Gyönyörű ez a ház! – szólt a nő után Dorina.

Bella hirtelen megtorpant a küszöbön – ahol a lány hangja utolérte –, majd lassan, már-már gépiesen megfordult.

– Itt minden Havashy úr és a felesége kívánságának megfelelően készült.

– A felesége? – nyelt nagyot Dorina.

Bár a lány személyesen Havashy Istvántól még sosem hallott a feleségéről – a férfi egyáltalán nem beszélt neki róla –, de ismerte a szomorú történetet. Még akkor jött vele szembe, amikor utánanézett a festőnek, mielőtt a meghívását elfogadva, először felment volna hozzá rajzolni. A lány már a férfiról talált első cikkben belebotlott a tragikus autóbalesetben elhunyt feleség történetébe, de akkor nem tulajdonított neki nagy jelentőséget.

Bella néhány másodpercig meredten bámult maga elé, majd visszaemelte a pillantását Dorinára.

– Jöjjön velem, kérem! – szólalt meg végül szikár, parancsoló hangon. A kérés valójában utasítás volt.

Dorina nem ellenkezett. A nappaliból kivezető boltíven át követte az asszonyt egy másik szobába. A két ajtóval arrébb lévő helyiségbe lépve a lány egész testében megborzongott. A nyitott ablak felől télies, hűvös szél csapott az arcába, és néhány hajtincset a szemébe söpört. Dorina kisvártatva a füle mögé simította a kósza fürtöket, majd a küszöb felett átlépve, beljebb sétált. Ez a helyiség egészen más hangulatot árasztott, mint a nappali. Ott a világos árnyalatok, a gondosan faragott bútorok barátságossá tették a légkört, itt azonban a sötétebb lambéria, a mélybarna, már-már vörösbe hajló berendezési tárgyak különös melankóliát árasztottak magukból.

– Anasztázia asszony dolgozószobája – búgta megbabonázott hangon Bella, miközben a ház egykori úrnőjének íróasztalát megkerülve a falhoz sétált. – Ez pedig – mutatott fel, a feje fölé, egy aranykeretes festményre – ő, a Duna-parton. Havashy úr alkotása.

Dorina nagyot nyelt, miközben pillantását végigfuttatta a falon lógó festményen. Azonnal felismerte a képet.

– De hiszen ez a kiállításon is ott volt – suttogta döbbenten.

– Nemrég érkezett vissza – erősítette meg a lány gyanúját Bella, aki a következő pillanatban egészen közel lépett hozzá. – Bármiben is reménykedik – sziszegte –, soha nem veheti át az ő helyét. Testileg lehet, hogy nincs már velünk, de a lelke most is itt van. Mindig is ő volt az úr múzsája, szerelme, felesége. És ő is fog maradni, amíg világ a világ.

Dorina bár szólásra nyitotta a száját, Bella nem várt választ. Az asszony esélyt sem hagyva neki, megfordult és az ajtó felé indult. – Jöjjön, kérem! – szólt hátra. – Nem szabadna itt lennünk. Havashy úr nem szereti, ha ebbe a szobába bárki is bejön.

A lány némán bólintott, majd megindult az ajtó felé. Ellépett a küszöbön várakozó Bella mellett, aztán hátra sem tekintve visszasietett a nappaliba.

Amíg lent a világ szinte megfordult Dorinával, addig Havashy István nem sokkal jutott előrébb. A kagylóban újra és újra ugyanaz a rémesen rossz, gépi zene harsogott, amit mostanra már kifejezetten kezdett unni. Sosem értette, miért kell az ügyfélre ezt a förtelmes zajt erőltetni, amikor egyszerűen csend is lehetne, amíg várakoztatják.

Ám még mielőtt ezen jobban elfilozofálhatott volna, a zene megszakadt, és végre valahára újfent emberi hang jelentkezett a vonalban. – Minden rendben, Havashy úr – közölte egy udvarias férfihang. – Az ön által imént lekérdezett összeg rendben megérkezett az újonnan nyitott számlájára. Segíthetek még valamiben?

– Nem! Köszönöm! Csak ez érdekelt.

– Ez esetben köszönjük a hívását! Mi mindig a…

– Viszonthallásra! – vágott közbe a festő, majd anélkül bontotta a vonalat, hogy a banki alkalmazott elköszönhetett volna.

Havashy néhány másodpercig nem mozdult még, a kezét is a telefonkagyló gerincén hagyta. Pillantását ráérősen körbejáratta a szobában, majd lassan, megfontoltan a könyvespolc felé indult. Néhány könyvet arrébb pakolt az egyik lentebbi polcról a földre, aztán a drága faburkolatot elhúzva, felfedte a falban rejtőző széfet. Beütötte a hat jegyű kódot, aztán kinyitotta a páncélszekrényt. Ujjai néhány pénzköteg felett átnyúlva, végül egy koszossárga borítékon állapodtak meg. A férfi kivette a széfből a csomagot, és nyomban felbontotta. A fény megcsillant a hamis iratok gerincén, miközben Havashy a zakója zsebébe süllyesztette valamennyit. Bár a festő nem tervezte használni ezeket a papírokat a következő egy hétben, de nyugodtabban utazott, ha magánál tartotta őket. Így legalább az esélye megvolt annak, hogy – amennyiben a szükség úgy hozza – hamarabb eltűnhessen, mint ahogy egy lepke megrebbentené a szárnyát.