Akt

engin

XXI. Az oroszlán barlangjában

2019. december 29.

A szobába belépve Dorina körül a világ mintha meghalt volna.

A lány, meglátva az ajtóval szembeni falnál álldogáló nőt, teljesen lemerevedett, és tulajdonképpen csak azért nem a küszöbön torpant meg, mert Tamás maga után húzva beljebb citálta őt.

A férfi a szoba közepére vezette őt, majd ellépve mellőle, azonnal a fal tövében álló asszonyhoz sietett. Valamit a fülébe súgott, az kisvártatva válaszolt neki, és mire a lány feleszmélt, Tamás már el is hagyta a szobát. Dorina, bár a távozó után akart fordulni, de a falnál álló olyannyira megbabonázta őt pillantásával, hogy képtelen volt tőle elszakítani a tekintetét.

A néma farkasszemezés hosszú perceken át tartott, mígnem a ház úrnője egy alkalmasnak érzett pillanatban megtörte a hallgatást. – Dorina, igaz? – kérdezte nyugodt hangon, miközben pillantását végigfuttatta a lányon. Nem becsmérlően, nem lenézően, még csak nem is tolakodóan, egyszerűen csak kíváncsian.

Dorina kis késlekedéssel ugyan, de végül bólintott.

Az ablakkeretnek támaszkodó nő diadalittasan elmosolyodott, majd ellökte magát, és megindult előre. – Ha tudnád, milyen régóta várok erre a pillanatra – duruzsolta kedélyesen. – El sem tudod képzelni – állt meg egy méterrel a lány előtt. – El sem képzelheted – ismételte meg suttogva, majd még egyet előre lépett.

Bár Dorina minden idegszála azt üvöltötte, hogy hátrálnia kellene, de egyszerűen képtelen volt megmozdulni. Még akkor sem, amikor a köztük lévő távolság minimálisra csökkent.

– Ugye tudod, hogy én ki vagyok?

A lány nemet intett a fejével.

– Nem?! – kúszott széles vigyor a nő arcára, miközben hosszú, kecses ujjaival az egyik a csigát kezdte piszkálni a hajában. – Csakugyan nem ismersz meg? Különös – búgta elgondolkodva, aztán kisvártatva újra megszólalt. – Ha ragaszkodsz hozzá, akkor bemutatkozom. A nevem Szemeni Anasztázia. Én vagyok István felesége.

A lány szíve a gyomráig süllyedt. Ettől a két, rövid mondattól hirtelen minden – beleértve az Evelin által mondottakat is – egyszeriben értelmet nyert.

„A halottak néha élnek.”

Dorina mély levegőt vett, miközben minden erejével azon volt, hogy állni tudja az asszony kemény, vesébe látó, világítókék pillantását. Igazság szerint az imént hazudott, mert már az első pillanattól kezdve nagyon is jól tudta, hogy kivel áll szemben. Egyszerűen megérezte.

Anasztázia tisztán látta a másik arcán átsuhanó árnyat, és menten bele is kapaszkodott a lány pillanatnyi bűntudatába. – Rájöttél már akkor, amikor megláttál, igaz? – kérdezte bizalmas hangra váltva, majd amikor Dorina bólintott, szélesen elmosolyodott. – Fura az ember. Ösztönösen megérez olyasmiket, amelyekről még csak sejtése sem lehet igazából.

A lány beleborzongott a nő mézédes, mégis fenyegetéssel teli hangjába, ám mielőtt bármit is mondhatott volna, Anasztázia újra magához ragadta a szót.

– Azt hiszem, egy ital jól esne mindkettőnknek! – jelentette ki, miközben a bárszekrény felé indult. – Pezsgőt kérsz vagy bort? Van vörös, fehér.

– Semmit, köszönöm! – rázta meg fejét a lány.

– Ugyan már! – ingatta a fejét rosszallóan a nő. – Ne húzódozz! Mikor koccintsunk, ha nem most? Na! Egy jó pohár pezsgő. Nincs is jobb! – emelte le a polc közepéről egy sötétzöld, kecses nyakú üveget az asszony, amelyet férfiakat megszégyenítő ügyességgel hamarosan ki is bontott.

– Én tényleg nem kérek – ellenkezett újra Dorina, miután a nő teletöltött két poharat.

– Hát jó! Te tudod… – hagyta a lányra, miközben elindult a bárszekrénytől. – De azért, ha később meggondolnád magad, ne habozz. Most gyere! Üljünk le oda – intett a fejével Anasztázia a szoba túlfelén álló, faragott lábú, köralakú dohányzóasztal felé. – Elismerem, ez a helyzet elég képtelen – tette le a poharakat az asztalra a nő –, de más mód nem nyílt arra, hogy találkozzunk. És nekünk – fordult vissza hirtelen Dorina felé – most már muszáj volt találkoznunk. Így is túl soká húztuk ezt a dolgot.

A lány néhány másodpercig még nem mozdult, ám amikor Anasztázia újra hellyel kínálta, belátta, hogy nincs választása. Noha az asszony rendkívül udvariasnak és előzékenynek tűnt, Dorina jól látta rajta, hogy ez csak egy jól felépített álca mögé búvó színésznő pazar játéka. A lány a csontjaiban érezte, hogy óvatosnak kell lennie, mert egy marásra kész mérgeskígyóval néz szembe éppen.

– Tudod – törte meg a hallgatást habkönnyű, csevegő hangnemben a nő, miután a még mindig kissé megszeppent lány kénytelen-kelletlen helyet foglalt a szófán –, sokat gondolkodtam rajta, hogy tegezhetlek-e vagy sem. Az illem szerint magáznom kellene téged, hiszen nem vagyunk ismerősök, de az igazság az, hogy nem visz rá a lélek. Hány éves is vagy? Huszonhárom, huszonnégy?

– Huszonnégy.

Anasztázia elmosolyodott. – Telitalálat. Akár a lányom is lehetnél. Bár – gondolkodott el egy pillanatra – csak bajosan. Ha te huszonnégy vagy, akkor az azt jelenti, hogy tizenhat évesen kellett volna, hogy megszüljelek téged. – A nő elhúzta a száját. – Megboldogult anyám biztosan megölt volna, ha annyi idősen teherbe esem. Ebben az ügyben nem ismert volna megalkuvást.

– Feltételezem, nem ok nélkül vagyok itt… – szakította félbe a szóáradatot Dorina, minden bátorságát összeszedve. – Mit akar tőlem?

Az asszony erőltetetten felnevetett. – Azt hiszem, ez nyilvánvaló! Szeretném, ha mindenekelőtt tudnád, hogy nem hibáztatlak téged! Egy percig sem! Én is voltam olyan, mint te. Fiatal, naiv. Egyébként még külsőre is hasonlítottam rád. Persze, a plasztikai műtétek előtt. Sőt! – húzta ki magát jobban az asszony. – A hajam is egészen olyan barna volt, mint a tied. Igen – dőlt vissza szélesen mosolyogva, miközben az ujjai közé vett egy vörös tincset –, egészen olyan.

– Kérem! – próbált szóhoz jutni újra Dorina. Sikertelenül.

– Szeretnék elmesélni neked egy történetet – folytatta Anasztázia úgy, mintha meg sem hallotta volna a lány iménti közbeszólását. – Régi história. Közel húsz évvel ezelőtti. Jómagam éppen akkor múltam el tizenkilenc éves. Meleg, nyári délután volt az a júliusi. Munka után a Duna-parton sétálgattam, bolyongtam. Mindenféle cél nélkül, csak úgy, egymagamban. Mígnem aztán egyszer csak megláttam Istvánt. Ő a betonlépcsőkön ült és egyre csak rajzolt. Mezítláb volt, a zoknija a cipőjébe gyűrve, a cipője pedig mellette. Térdén rajztábla, kezében ceruza. Nemrégen kezdhetett el dolgozni, mert emlékszem rá jól, hogy még csak néhány vonal volt a papíron. Határozott, gyors mozdulatokkal rajzolt, nem habozott egy másodpercet sem. Biztos távolságra álltam meg tőle. Négy-öt lépcsőnyire. Innen már láttam, hogy mit rajzol, de mivel nem akartam megzavarni őt, nem merészkedtem hozzá közelebb. – A nő egy pillanatra elmélázott. – Sokáig álltam ott és csak figyeltem. Nem is hittem, hogy ő észrevett, amíg aztán egyszer csak felém nem intett… Én kaptam az alkalmon. Mellé telepedtem, és beszélgetni kezdtünk, míg egyszer csak meg nem kért, hogy üljek néhány lépcsővel lejjebb, pontosan elé. Nem értettem a dolgot, de megtettem…

– Az a kép – suttogta közbe bénultan Dorina, miután leesett neki a tantusz.

Anasztázia ajkai széles mosolyra húzódtak. – Igen! – erősítette meg a lány sejtését. – Ekkor készült el az a festmény. István egyik legjobb alkotása. Legalább is szerintem.

– Miért mondta ezt el nekem? – értetlenkedett Dorina.

Anasztázia láthatóan meglepődött a lány kérdése hallatán, de zavara, amilyen hamar jött, olyan gyorsan el is illant. – Azért – dobta a válla elé lágy, nőies mozdulattal vöröses, göndör fürtjeit –, mert abban bízom, hogy így te is elmondod a ti találkozásotok történetét.

– Soha, senkinek nem meséltem még el. – Bár ebben a pillanatban e mondat olcsó kifogásnak tűnt csupán, a lány nem hazudott. Tényleg soha senkinek nem beszélt még a Havashyval való első találkozásáról. Kinek is mesélhette volna el? Elvégre senki olyan nem tudott a kettejük kapcsolatáról, aki közel állt hozzá.

– Hát akkor – csapta össze kezeit Anasztázia – éppen itt lesz az ideje. Te is így látod?

Dorina bólintott.

Persze mondhatott volna nemet, elzárkózva attól, hogy az emlékeit, az érzéseit közkinccsé tegye, hogy olyan közel engedjen magához egy idegent, mint amilyen közel még a saját családját sem engedte soha. Mégis, a tőle alig két méterre ülő nőre pillantva, egyszerűen úgy érezte, tartozik ezzel a vallomással neki. Elvégre Anasztázia mégiscsak Havashy István felesége volt. Még akkor is, ha elméletileg két éve már meghalt.

Dorina hátradőlt a kanapén, fejét neki támasztotta a hideg bőrnek, s hasonlóan az asszonyhoz, ő is lehunyta a szemét.

A lány részletesen elmesélte, hogyan találkozott a festővel a kastély alatti tó partján, aztán beszélt a szombat esti rajzolásokról is. Bár kétsége sem volt afelől, hogy Anasztázia tud az aktról is, de a lány egyelőre nem akarta minden lapját kiteríteni, így a „meséje” végét lekerekítette ott, amikor Havashy maga mögött hagyta a kastélyt.

– Ez igen! – bólintott elismerően az asszony, miután Dorina a története végére érve elcsendesedett. – Mit is mondhatnék? Szép történet. Talán szebb is, mint a miénk… – mélázott el a nő. – Egyébként rémesen utáltam azt a vacak kastélyt – fintorodott el kelletlenül. – Rosszul voltam, valahányszor odamentünk, de nem tudtam mit tenni, István mindig is meg volt érte őrülve. Már akkor is, amikor még csak egy turistaház volt. Valamiért számára fontos az a hely. Bár bevallom, azt sosem gondoltam volna, hogy egy nap majd végleg odaköltözik. Pedig annyi év után, amennyit együtt leéltünk, az ember már hajlamos azt hinni, hogy ismeri a másikat. – A mondat végére érve az asszony ábrándosan felsóhajtott, aztán mindenféle tétovázás nélkül a fotel karfájába kapaszkodva felemelkedett, majd hátat fordítva Dorinának, a bárszekrényhez sétált.

A szekrény ajtaja halk nyikorgással tárult ki, majd csukódott be nem sokkal később. Az asszony egy pillanatig még nem mozdult, de aztán olyan hirtelen fordult vissza a lány felé, hogy annak még a pillantását sem volt ideje elkapnia róla.

– Nehogy azt hidd, hogy azért citáltalak ide, mert el akarom játszani a megcsalt feleséget! Szó sincs erről! Nem játszom el, mert az első perctől tudtam, hogy nem fogja egyedül velem, csak velem, beérni. Már azelőtt tudtam, hogy igent mondtam volna neki. Talán már ott és akkor, a parton. – Anasztázia nagy levegőt vett, és hagyta, hogy vonásai egy pillanatra ellágyuljanak. Ám a következő másodpercben egész arcára visszatért az elszántság és a keménység. – Te még fiatal vagy, nem tudhatod, hogy az ilyenfajta emberek, mint ő, és nincs ezen mit szépíteni, tulajdonképpen én is, nem hűségesek, nem olyanok, akik kitartanának a másik mellett jóban, rosszban. – Az asszony néhány másodpercre hallgatásba burkolózott, mielőtt folytatta volna. – Tizenöt évet éltünk le együtt. Együtt, de nem egymással – húzódtak az ajkai keserédes mosolyra.

Anasztázia arcát látva, Dorina egész testén végigfutott a hidegrázás. A lány talán soha életében nem látott még ennél szomorúbb és keserűbb mosolyt. A nő nevetőráncai mögül az élete minden fájdalma sanda pillantást vetett a kanapén feszes háttal ülőre. A lány, bár a koránál, élettapasztalatánál fogva, közel sem élhette át, és érthette meg mindazt, amiről az asszony eddig beszélt, mégis… Anasztázia fájdalmát átérezni egy cseppet sem volt nehéz feladat. A nő csalódásokkal teli egész lénye százkarú démonként telepedett a szobára, és mindent átitatott a mérgével, amire csak rávetült a tekintete.

– Te – törte meg a hallgatást egyszeriben az asszony, kiszakítva ezzel Dorinát a saját borongós gondolatai közül. – Szereted őt?

Dorina nem felelt. Ez a kérdés amennyire egyszerűnek hatott, olyannyira nehéz volt rá egyenesen válaszolni. Majdhogynem lehetetlen…

– Nos?! – türelmetlenkedett Anasztázia. – Nem olyan nehéz… Igen vagy nem?!

– A válaszom: nem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a lány. – Nem szeretem! De tisztelem őt, csodálom, és… és azt hiszem, ismerem…

– Ismered? – kerekedett el a meglepetéstől Anasztázia szeme, miközben az arcára kelletlen fintor ült ki. – Még hogy ismered?! Nem! – kiáltotta. – Nem, drágám! Te nem ismered őt! Egyáltalán nem! Semelyik oldalát sem – hadarta mániákusan. – Azt sem tudod, hogy ki ő valójában! Csak azt hiszed, hogy tudod. Az, hogy az ágyban milyen, az csak egy dolog. Más oldalát nem ismered! Hogy is ismerhetnéd? Hiszen te csak egy féléves ágyas vagy az életében, egy ócska kurva. Én – mutatott magára remegő újakkal a nő – tizenöt évet éltem mellette. Tizenöt átkozott, nyomorult évet. És mégsem ismertem ki őt soha! Néha úgy érzem, egyáltalán nem. Egy kis részét sem. Szóval, te aztán végképp nem ismerheted őt! Legfeljebb azt az oldalát, ami akkor tör elő, ha felfektet a rajzasztalra…

– Elég! – kiáltott közbe a fülét befogva Dorina. – Soha nem feküdtem fent a rajzasztalon! – bizonygatta elszántan. – Egyszer sem történt ilyen! István – feledkezett el dühében a tanár urazásról – egyetlenegyszer sem ért hozzám! Egy ujjal sem, soha!

Anasztázia lemondóan megcsóválta a fejét. – Tamás erről egészen mást gondol. Szerinte többször is voltatok együtt…

– Tamás téved! Őt elvakítja az ellene érzett utálata. Azt látja, amit látni akar.

– Valóban? – kérdezett vissza lágy hangon Anasztázia, miközben kissé oldalra döntötte fejét.

– Igen! – csattant fel a lány, miközben visszaült a kanapéra. – Nézze! Tudom, hogy Tamás miért gondolja azt, hogy mi… szóval, hogy a tanár úr és köztem bármi történt…

– Na és miért?

– Mert kétszer is látott meztelenül, de bármire megesküszöm, hogy egyszer sem történt köztünk semmi!

Anasztázia vállat vont. – Mondani könnyű…

– Mégis, hogy bizonyíthatnám be? – tárta szét a karjait kérdőn a lány, miközben a gondolatai már messze kalandoztak, vissza a tegnap éjszakába.

 

***

 

Dorina tisztán érezte szíve felfokozott dobogását a torkában. A lány szája kiszáradt, és a gyomrában ezer meg ezer pillangó körözött egyszerre. Rég nem érzett ilyen mélyről jövő, elemi vágyat… Épp ezért képtelen volt megállni, hogy ne kérdezzen vissza. – És te? Gondolsz még arra az éjszakára?

Havashy István a kérdés hallatán felvonta a szemöldökét, ám ahelyett, hogy szavakkal válaszolt volna, olyat tett, mint eddig még sosem: kisvártatva megérintette őt. Kézfejével lágyan végigsimított az arca vonalán, majd az ujjai hegyével körberajzolta az ajkát, végül pedig néhány tincset eltűrt a füle mögé.

Dorina lehunyt szemmel élvezte az érzékeivel történő játékot, és csak akkor ocsúdott fel kissé, amikor a férfi végül csak megszólalt. – Most megtennéd? – kérdezte perzselő tekintettel. – Levetkőznél újra?

A válasz bár egyértelmű igen lett volna, de a lány képtelen volt ezt kimondani. Még suttogva sem ment. Egyszerűen nem jöttek a szavak az ajkára. Éppen ezért néhány másodpercnyi tétovázás után úgy döntött, szavak helyett, inkább megmutatja a válaszát. A bolyhos, fehér anyag könnyen és gyorsan csúszott le a felsőtestéről, miután kilazította a derekán végig futó övet.

Dorina egész testében áramütésként száguldott végig a gerince vonalából kirobbanó elemi vágy. Minden porcikája egyszerre kezdett bizseregni, minden sejtje várakozóan vibrált. Pedig sokáig, percekig, nem történt semmi. Havashy pillantása még csak lejjebb sem vándorolt az arcáról, amit a lány őszintén nem értett.

Aztán egyszer csak, minden előzmény nélkül, megtört a jég. A festő mind a két kezével hozzáért Dorina vállaihoz, ujjai lassú és lehelet finom mozdulattal végigsiklottak a karjain. A lány lehunyta a szemét, hátra vetette a fejét, aztán az ajkát beharapva mélyet sóhajtott. A teste szinte lángolt a férfi érintése nyomán.

Havashy hosszú – óráknak tűnő – percekig játszott vele. A férfi ujjai csupa semleges területeken kalandoztak végig, és még véletlenül sem tévedtek a testének sikamlósabb részeire. Pedig Dorina nagyon is szerette volna.

 Ám végül, mielőtt a lány vágya a csúcspontra érhetett volna, Havashy hirtelen eltávolodott tőle. A festő visszahúzta a kezeit, majd némi tétovázás után megköszörülte a torkát.

– Túl messzire mentünk! – mondta halkan. – Ha ezen a ponton most nem állunk meg, tartok tőle, hogy később már képtelenek lennénk rá… – simított végig a lány arcán újra, majd mély levegőt véve felemelkedett a szófáról. – Jó éjszakát! – biccentett határozottan, aztán válaszra sem várva, hosszú, lendületes lépésekkel elindult a hálószobája felé.

Mire a lány bármit is mondhatott volna, a férfinek már csak hűlt helye volt a szobában.

***

– Sehogy sem bizonyíthatod be – húzta vissza a valóságba Dorinát Anasztázia győzelemtől mámoros hangja. A nő még mindig félrebiccentett fejjel figyelte őt, a pillantásában pedig különös fény csillant. – De erre nincs is szükség – folytatta némi hallgatást követően szélesen elmosolyodva. – Csak provokáltalak. Kicsinyes dolog tudom, de kíváncsi voltam, hogy miként reagálsz a vádaskodásra. És meg kell mondjam, egy kicsit sem okoztál csalódást. Valójában – váltott bizalmasabb hangra az asszony – azt hiszem, nálam jobban senki nem tudhatja, hogy nem történt köztetek semmi… – csendesedett el hirtelen Anasztázia. –, mert köztünk sem történt annak idején…

– Tessék?! – hőkölt hátra hitetlen pillantással Dorina, mialatt arcát elborította a pír. Ez az információ kicsit sem tartozott rá.

– István egy ujjal sem nyúl ahhoz, akibe éppen szerelmes – kezdte magyarázni az asszony. – Vagy, hogy szebben mondjam, aki épp a múzsája. Amíg az voltam, addig köztünk sem történt semmi. Amikor kiszeretett belőlem, nos – mosolyodott el keserédesen a nő – akkor lettem a felesége.

Bár nem hatott túl elegánsnak, de Dorina egyszerűen eltátotta száját a hallottaktól. A lány akárhogyan is próbálkozott, egyre kevésbé értett bármit is ebből az egészből.

– Nem panaszkodom – folytatta a történetét azután az asszony, hogy a döbbenet kicsit lejjebb lohadt a vele szemben ülő arcáról –, mert nem volt rossz életem, ha úgy vesszük. Másnak fele ennyi sem jut. Meg aztán én döntöttem így. Lehetett volna másképpen is. De én ezt akartam.

– Akkor miért játszotta el a halálát? – csúszott ki hirtelen Dorina száján.

– Miért?! – horkantott fel nem túl nőiesen Anasztázia, majd előre dőlve töltött magának egy újabb pohár pezsgőt. – István most sem és régen sem volt olyan, mint a többi férfi. Ő mindig is különleges volt. Művész – forgatta meg a szemét sokatmondóan a nő. – Épp ezért mellette én sem lehetettem az a tipikus, hagyományos feleség. Neki ilyesmire nem volt szüksége. És őszintén szólva, nekem ez kapóra is jött, mert én a legkevésbé sem vagyok ideális feleség típus.  Csak rám kell nézni! – mutatott magán végig. – Azért nem akarok mártírkodni, távol álljon tőlem, mert hazugság lenne azt állítani, hogy nem volt sokszor jó Havashy István feleségének lenni. Mert az volt – tartott néhány másodperces szünetet az asszony. – De azért – komorult el az arca – ez a fajta együttélés egy idő után felőröli az embert. Még akkor is, ha tudatosan készül rá. Az a rengeteg nappal és éjszaka, amit külön töltöttünk, a szeretők végeláthatatlan sora. Sosem róttuk fel egymásnak, de azért nem vitt minket előre a közös életben. Aztán eljött az a pont, amikor nem akartam már ezt az egészet tovább csinálni. Tudom! – emelte fel a kezét megadóan a nő. – Létezik válás is. De az csak a házasságra jelentett volna megoldást, a többi problémára nem. Viszont a halál… Az egyszerre volt gyógyír mindenre.

Dorina némán bólintott, miközben fogalma sem volt, hogy mit gondoljon. Abban bár biztos volt, hogy Anasztázia nem hazudik neki, ugyanakkor volt egy olyan sanda gyanúja, hogy mindez bizonyosan máshogyan hangzana Havashy István szájából.

A lány összeszorította a szemhéját, amikor hirtelen ajtócsapódás hangja űzte messzire a szoba csendjét.

Noha egyszerre kapták fejüket a hang irányába mind a ketten, végül Anasztázia szólalt meg hamarabb. – Mit akarsz? – förmedt az asszony bosszúsan a szobába berontó Tamásra.

– Mennünk kell! Elkésünk! – mutatott idegesen az órájára a férfi, ám mielőtt újfent megszólalhatott volna, Anasztázia egy kézmozdulattal elhallgattatta őt.

– Még nem végeztünk! Dorinának – fordította pillantását egy másodpercre a lányra – és nekem rengeteg a megbeszélni valónk.

– De… – próbált közbe szólni a férfi, ám az asszony újra elnémította őt.

– Te csak készülődj! A többit bízd rám! Nemsokára indulunk. Most viszont menj! Hagyj minket magunkra!

Bár Dorina azt hitte, Tamás kötekedni fog, a férfi végül egy szó nélkül távozott.

– Neki mi köze van ehhez az egészhez? – fordult a lány Anasztázia felé.

– Nagyon is sok – mosolyodott el kacéran az asszony. – Ha valaki, hát ő biztosan nem volt előre beletervezve az életembe. Huszonkét-három éves friss hús volt még, amikor először összeakadtam vele a kastélyban. Nyilván te is rájöttél, hogy bár megvan a magához való esze, de több nagyon nincs benne. Nem érzékeny, nem törődő és a legkevésbé sem jó parti. – Dorina, bár nem értett teljesen egyet ezzel a véleménnyel, de bólintott. Félt, hogy ha ellenkezik, akkor a nő hátraarcot csinál, és nem beszél tovább. Ő pedig végre tisztán akart látni. – Mégis. Tetőtől-talpig igazi férfi. Bár mostanra már sokat változott, főként nekem köszönhetően, de amikor megismertem, a zabolátlan, nyers erő úgy tombolt benne, akár egy tornádó. – A nő egy pillanatra szórakozottan elmosolyodott, mielőtt folytatta volna. – Könnyebb volt, mint gondoltam, de felettébb kielégítő – szélesedett vigyorrá az asszony iménti mosolya. – Ha érted, mire gondolok…

Dorina sajnos értette, bár mindez roppantul közönségesnek hatott.

– Te voltál vele? Lefeküdtetek? – szegezte neki a kérdést a következő pillanatban Anasztázia.

A lány késlekedés nélkül, határozottan megrázta a fejét. Nem hazudott, nem volt mit titkolnia, és a legkevésbé sem volt min hezitálnia.

– Kár – felelte elfintorodva a nő. – Akkor igazából nem értheted, hogy miről is beszélek – tette hozzá néhány másodperccel később.

– Nem – értett egyet Dorina is –, valóban nem, de sok minden mást viszont épp most értettem meg.

– Mint például?

A lány nagyot nyelt, mielőtt kimondta volna a nyilvánvaló tényt.

– Tamás szerelmes magába.

Anasztázia mindig jól megszerkesztett vonásai Dorina szavai nyomán hirtelen nagyon is kuszává és zavarttá váltak.

– Ezért volt minden – mosolyodott el először ő a beszélgetésük során. – Tamás sosem törődött bele a maga halálába, szerintem nem is tudta igazán elfogadni. Ezért kezdte figyelni a tanár urat, és ezért akart engem is rávenni arra, hogy kémkedjek utána.

– Az a szerencsétlen balek! – ugrott fel a fotelből idegesen Anasztázia. – Fogalmam sincs, hogy történt – folytatta, miután az ablakhoz sétált. – Én megmondtam neki, hogy ez köztünk csak szex. Soha nem is lesz más. De a kis hülye, mégiscsak belém szeretett. Jó, persze, nem ő volt az egyetlen, de ő merészkedett a legmesszebb. Azt akarta, hogy hagyjam el miatta a férjem. Mulatságos nem? – nézett hátra a válla felett Dorinára. – A jólétet, a gondtalan életet, mindent hagyjak ott, egy kopott, összetákolt erdei kunyhóért. Mert ő ennyit tudott volna adni, semmi többet. – Az asszony gondterhelten felsóhajtott. – Egy éjszaka bevallotta nekem az érzéseit. Szánalmas volt, ráadásul ezzel veszélyessé is vált a köztünk lévő játék, mert egy szerelmes férfinál nincs kiszámíthatatlanabb. Az adta meg a végső lökést ahhoz, hogy belevágjak a tervembe, és megrendezzem a saját halálomat.

– Az autóbaleset… – vetette közbe halkan, szinte suttogva a lány, miközben gondolatban egy újabb puzzle darabkát illesztett a helyére.

Anasztázia néhány pillanat erejéig önelégülten elmosolyodott. – Kissé teátrálisra sikeredett, elismerem. A kocsi felrobbanása mondjuk nem volt betervezve, de így is pazarra sikerült az egész. Igaz, ma már kicsit máshogy csinálnám, kevesebb feltűnéssel. Mindenesetre felszabadító érzés volt megélni a halált – formált idézőjelet az ujjaiból. – Feltámadni meg még inkább. – A nő mély levegőt vett, majd tekintetét mélyen belefúrta Dorináéba. – Kérdezted az előbb, hogy mit akarok tőled. Nos, most már elmondhatom. – Anasztázia teátrális szünetet tartott. – Meg akarlak ölni.