Cseresznyevirág-szirmok

Lelyma

Találkozás

2019. július 25.

At first sight I felt the energy of sun rays

I saw the life inside your eyes

So shine bright tonight,

You and I

We’re beautiful like diamonds in the sky

Eye to eye,

So alive

Hidan nem hitte volna, hogy valaha ezt fogja gondolni, de kezdte megunni gondtalan életét. Pontosabban napjait, de hiszen most már ez az élete, nem igaz?

És mégis, már-már unottan követte a szemével a sokadik ledéren öltözött lányt, unottan fogta kézbe a poharát, hogy igyon még egy kortyot az égető italból. Unottan terítette ki a lapjait egy-egy játszma végén, és unottan számolgatta a pénzt, amit kézhez kapott a végén.

Tényleg hihetetlennek tűnt, ő maga is alig hitte el, de Hidan bizony unatkozott.

Hol voltak a küldetések? Az öldöklés, a vér, a sikolyok?

Már a leszakadó testrészeit sem bánta olyan nagyon, csak történjen végre vele valami. Bármi.

Egyik nap megpróbált verekedést kezdeményezni pár ital után – nem volt különösebb oka, csak unta magát –, de perceken belül kint találta magát az esőben.

Nem tervezett visszamenni az Akatsukihoz egyáltalán, korábban is mindig latolgatta, hogy le kellene lépnie, és a legutolsó küldetése remek alkalomnak bizonyult erre. Tudta, hogy Yahiko úgyis túlságosan el lesz foglalva a Konan iránt való aggódással, és nem fogja őt felkutatni, ha úgy dönt, hogy elhagyja őket.

Természetesen esze ágában sem volt megkeresni Tobit – biztos volt benne, hogy már rég a keselyűk eszegetnek belőle. Vagy így, vagy úgy, az az idióta meghalt, Hidan tudta. Úgy sejtette, hogy a kis Uchiha végzett vele, de mindig, amikor erre gondolt, libabőrös lett, mintha valami – talán Jashin-sama? – így akarna valamit a tudtára adni. De ha őszinte akart lenni magával, egyáltalán nem érdekelte.

Viszont, ha vissza akarna menni, Tobit – a testet legalábbis – magával kellene vinnie.

Nem mintha vissza akarna menni!
De ezt mondta neki Kisame… Kisame szavait vajon okos döntés lenne figyelmen kívül hagyni, ha mégis vissza akarna mászni hozzájuk?

Nem mintha tervezgetné!

De mégis, üres kézzel beállítani, napok – hetek? – után…

Hidan mérgesen lecsapta a poharát az asztalra. Elég volt a rinyálásból, gondolta, ideje vadászatra indulni! Ha nem is találja meg Tobit, Orochimaru hátsó kertjében még mindig szétnézhetett. Biztos volt benne, hogy ott úgyis találna valami izgalmasat.

Így történt, hogy Hidan hirtelenjében felpattant a helyéről, és útnak indult, maga mögött hagyva a fülledt levegőjű bordélyt és a megkönnyebbült csapost.

Tudta, hogy a kígyó rejtekhelye szinte a szomszédban volt, hiszen Orochimaru csatlósai minden nap megfordultak a fogadóban.

Pár odavetett kérdés, két törött orr és – csak – egy halott után teljes körű útbaigazítást kapott. Magában már tervezgette a beszédét, amivel visszatér azokhoz a köpenyes nyomorultakhoz, valamiféle különleges „ajándékkal” a kígyótól. Még nem tudta, mi lesz az, de értékes lesz, az biztos. Látta is maga előtt diadalittas mosolyát.

Amikor végül odaért, meglepetten tapasztalta, hogy őröket egyáltalán nem talált. Különösnek gondolta. Azért meghúzta magát, hiszen most nem feltétlenül harcolni akart, hanem szerezni valamit – bármit, bárkit, információt –, hogy ne üres kézzel állítson majd be, lehetőleg egy darabban. A szó legszorosabb értelmében.

Megkerülte a nagy vízesést, és már majdnem beosont a fák közé, hogy kövesse azt a kitaposott útvonalat, ami reményei szerint a bejárathoz vezetett, amikor meglátott valamit a szeme sarkából. Valami rózsaszínt. Meg valami fényeset.

Gyorsan közelebb merészkedett, és Hidannak őszinte csodálkozás ült az arcára – ami igen ritka dolog volt. Egy eszméletlen lány ült a fa tövében, egy katanával a combja mellett. De nem csak ez keltette fel az érdeklődését. Egyrészt, a katana nagyobb volt, mint amilyet a kunoichi használt volna harc közben, és a lány ANBU-tetoválása kilométerekről világított fehér bőrén, másrészt az a fehér bőr tele volt különféle vágásokkal.

Nem is kellett közelebbről megvizsgálnia, Hidan felismerte azokat a precíz, milliméter-pontosságú vágásokat. Nem harc közben szerezte őket az ANBU, ebben biztos volt. Elfogta a méreg. Az a gusztustalan patkány már megint embereken kísérletezett, fújtatott dühösen.

Viszont, ez azt jelentette, hogy nem is kell bemennie a földbe vájt barlangba, hiszen a jegye vissza az Akatsukihoz talán ott ült előtte. Ugyan fogalma sem volt, ki lehetett a lány, azt tudta, hogy nem akárki, aki megjárta Orochimaru katakombáit és ki is jutott onnan. Akár mint információforrás, akár mint harcos, a köpönyeges idióták nagy hasznát vehetik, döntötte el végül Hidan.

Ezzel a vállára kapta a szakadt ruhás ANBU-t, az ismeretlen katanát pedig az övére kötötte, majd elindult az ellenkező irányba, mint amerre eredetileg igyekezett. Egy teljes nap is lehetett volna az út vissza a rejtekhelyükre, de Hidan tudta, hogy ha megerőlteti magát kicsivel kevesebb idő alatt is odaérhetnek.

***

Sasuke tudta, hogy öngyilkos küldetésre indult, amikor Sakurát a fa tövében hagyva szembeszállt a feléjük rohanó őrökkel. Azonban egy része abban reménykedett, hogy ha már azon a nyomorult helyen kell meghalnia, gyors lesz. Vagy talán még el is tud menekülni – miután önként és dalolva szaladt vissza az oroszlán karmai közé –, és el tudja vinni a lányt minél messzebbre.

Azonban csalódnia kellett. Kihasználták, hogy még gyenge volt a börtönben való sínylődéstől és inkább a kifárasztására játszottak. Sasuke ugyan ezzel fel tudta tartani őket, de ennek köszönhetően elég hamar térdre rogyott, feladva a harcot. A két szerencsétlen pengéjét még az elején elvesztette valahol, azóta szabadkézzel harcolt, ami gyorsabban kimerítette.

Az utolsó dolog, amit lecsukódó szemhéja mögül látott, a rendíthetetlenül zubogó vízesés volt, amit megpróbált minél jobban az emlékezetébe vésni. Beharapta az ajkát, amikor az oldalába rúgott egy bőrcsizmás láb. Az oldaláról a hasára gördült és mélyet szippantott a föld és a fű illatából, majd hagyta, hogy elnyelje a sötétség.

Amikor legközelebb magához tért, egy a korábbihoz hasonló cellában ébredt, kivéve, hogy most a csuklóinál fogva volt kifeszítve az alacsony plafonról lógó vastag láncokról. A lábujjai épphogy csak súrolták a padlót. A válla és a nyaka már ekkor elviselhetetlenül fájt, pedig nem is tudta, mennyi idő telt el, mióta volt kifüggesztve. Mióta ájult el. Mióta hagyta ott Sakurát. Ez a gondolat, a bizonytalanság, a reménytelenség az őrületbe kergette.

De ami mindenen túltett, ami miatt igazán kétségbe esett egy rövidke pillanatra, az a vastag kötés volt a szemén. Szorosan fogta körbe az anyag a fejét, tökéletesen simult a szemére, és biztos volt benne, hogy Orochimaru rárajzoltatott valamiféle pecsétet is. Hogy még véletlenül se tudja kinyitni a szemét, hogy még véletlenül se tudjon megszökni.

Húzta, csavarta, rángatta nehéz láncait, de nem ért el vele semmit – azon kívül, hogy a karja már tényleg elviselhetetlenül fájt. Mérgében morgott egyet, amikor végül váratlanul kivágódott az ajtó. Megfeszült, hallotta, ahogy valaki halk és puha lépésekkel közeledett felé.

Orochimaru.

Csak ő lehetett, gondolta Sasuke. Nem tudta, honnan, de érezte.
Ahogyan azt is érezte, mi fog következni ezután.

– Sasuke-kun – duruzsolta a kígyó mézédes hangon. – Rosszalkodunk? Pedig tudod, hogy nem kerülheted el a büntetést.

Amikor Sasukének arcizma sem rendült, Orochimaru ciccegett, majd utasított két őrt kívülről, hogy jöjjenek be. Sasuke még mindig nem szólt semmit, úgy állt, mint egy szobor.

– Tudod, hogy mindig is milyen elnéző voltam veled, Sasuke-kun – hajolt hozzá közel a kígyó, leheletét megérezve Sasukét elkapta a hányinger. – Nem is nagyon érdekel, hogy kidobtad innen azt a kis rózsaszín patkányt, na de, tudod, mégiscsak ellenszegültél. Nem is beszélve arról, hogy megpróbáltad megölni az én Kabutómat is! Azt nem hagyhatom szó nélkül.

Sasuke majdnem felhorkantott. Szóval nem halt meg, csak majdnem? Pedig egy álma vált volna valóra. Na, nem baj. Majd gondoskodik róla, amint kiszabadult, gondolta.

– Pedig hidd el, Sasuke-kun – sóhajtott fájdalmat színlelve Orochimaru. – Nekem fáj a legjobban, hogy újfent kárt kell tennem abban a gyönyörű porcelán bőrödben.

Sasuke ekkor tényleg felhorkantott. De a kígyó most mégis figyelmen kívül hagyta, és hátrébb lépett, utat engedve a két másik embernek. Sasuke hallotta, ahogy az egyik a háta mögé lépett, a másik pedig még jobban szétfeszítette a láncait. Sasuke maga is megfeszítette az izmait, mert tudta, mi következik.

Bekötött szeme mögött az elraktározott emlékre, a fehéren lezúduló vízesésre és a fű bársonyos, otthonra emlékeztető illatára gondolt, amikor a korbács megérintette a hátát.

Majd újra. És újra és újra.

***

Itachi már majdhogynem könnyes szemmel vizsgálta Konan bal karját, amit a nő már órák óta mozgatni sem tudott. De Konan szemében nem látott félelmet, csak valamiféle édes-bús szomorúságot. Meg tudta érteni, ha őszinte akart lenni magával.

Ő maga sem irtózott vagy félt a halál gondolatától. Már egészen fiatalkora óta várta, mikor jön el az ő ideje. De tudta, hogy csakis egyetlen embernek engedné meg, hogy átsegítse a másik oldalra, és az az ember még nem volt elérhető közelségben. Tehát élni fog még, meghosszabbítja az értelmetlen létezését és szenvedését ebben a kegyetlen világban, gondolta fanyarúan Itachi.

Összevillant a tekintete Kisame sötéten csillogó szemével Konan – halálos – ágya felett, és már látta, hogy a férfi szólásra nyitotta a száját, amikor kopogás ütötte meg a fülüket. Egy pillanattal később egy szőke fejet láttak bekukucskálni az ajtó és az ajtófélfa közötti résen. Deidara nem akarta megzavarni Konant, hátha pihent, ezért csak csendben intett a másik kettőnek.

Itachi és Kisame összeráncolt szemöldökkel követték, de amikor kiértek a közös helyiségbe és megpillantották Hidant, Kisame azon nyomban sarkon fordult. Illetve, fordult volna, ha – a mindig figyelmes – Itachi nem kapja el a karját. Itachi észrevette a köpenye alól kilátszódó idegen fegyvert lógni a férfi övéről. Deidara zavartan vakargatta a fejét, hol a jövevényre, hol a másik párosra kapkodva tekintetét.

– Hol a főnök? – tárta szét a karját Hidan erőltetett vidámsággal a hangjában.

– Napok óta nem láttuk – sóhajtott Deidara végül, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a többiek nem akartak felelni. – Nem jön ki a szobájából.

– Látom, nagyon bánod – vigyorgott tá Hidan, mire a szőke csak elfintorodott.

Nem volt titok, hogy rühellte Yahikót, és kerülte, amikor csak tudta. De ezzel igazából mindenki így volt, csak néhányan vették a fáradtságot, hogy elrejtsék a nem túl barátságos érzelmeiket a férfival kapcsolatban. Vagy legalábbis jobban titkolták.

– Mit keresel itt? – lépett előre fenyegetően Kisame.

– Azt hittük, már nem látunk viszont – mondta Itachi hidegen, miközben kifejezéstelen arccal újra végigmérte a másik zilált ruháját.

– Igen, ’Tachi, én is ezt hittem – túrt a hajába Hidan, majd oldalra nézett. – De aztán valami nagyon érdekesre bukkantam.

– Nem érdekelnek a piti kis játékaid, most főleg nem – förmedt rá Kisame, majd visszatrappolt Konan szobájába.

– Ennyire rosszul van a csajszi? Ne mondjátok már…

– Megmérgezték – jelentette ki Itachi, olyan kifejezéstelen hangon, mintha csak az időjárásról beszélgetnének.

– Legfeljebb egy-két napja van hátra – bólintott Deidara, a hangját ő is igyekezett kifejezéstelennek megtartani, de egy kicsit megremegett.

– Ki volt az? – nézett rájuk Hidan villogó szemekkel. – Az a mocskos kis… Az öcséd?

– Nem – pillantott rá sötéten Itachi. – Annyit tudunk, hogy egy rózsaszín hajú ANBU. Egy nő.

Hidan eltátotta a száját.
Hogy ekkora mázlija legyen!

– Remek hírem van, barátaim! – vigyorgott ismét, most őszintén.

– Nem érdekel, és nem vagyunk barátok – húzta el a száját Deidara, majd hátralépve hozzátette. – Takarodj innen, mielőtt Yahiko meglát.

– Ugyan már, nem félek én tőle – legyintett Hidan, majd bentebb lépett, és széles mosolyra húzta a száját. – Ajándékot hoztam.

– Nem…

– Az idiótát nem találtam meg, de higgyétek el, nem olyan nagy baj az, hogy megszabadultunk tőle. Viszont, meglátogattam Orochimaru rejtekhelyét – kezdett bele, félbeszakítva a másik tiltakozását. – Nem hiszitek el, mire bukkantam a katakombáktól nem messze!

– Ez a beszélgetés vezet is valahova? – ráncolta a szemöldökét Deidara. – Mert ha csak a sztorijaidat kell hallgatnom, én léptem. Dolgom van.

– Figyeljetek már rám! Most mondanám! – förmedt rá Hidan, majd a némán álló Uchihára kapta a tekintetét. – Belefutottam egy eszméletlen, rózsaszín hajú ANBU-ba.

A helyiségre egy pillanatig csend telepedett. Deidara azt hitte, a férfi szívózik velük, Hidan várta az ovációt, Itachi pedig már az összefüggésen gondolkozott, ami kapcsolatba hozta a titokzatos ANBU-t az öccsével. Illetve, ezek szerint Orochimaruval is.

– És… hol van? – nézett rá kétkedve a szőke. – Szóljak Kisaménak?

– Nem messze innen – vont vállat Hidan. – Nem akartam, hogy elszökjön, úgyhogy odakötöztem egy fához.

***

Sakura nehézkesen nyitotta ki az egyik szemét. A másikat még nehezebben, de végül megküzdött vele. A feje hasogatott, és…
Nem, igazából mindene hasogatott. Levegőt venni is fájt. A szemét pedig majd’ kisütötte a lemenő nap fénye.

Előrebukott fejét lassan felemelte, majd szinte rémülten konstatálta, hogy már nem a sötét pincében van Kabutóval. A szék és a kötelek is eltűntek. Vagyis… A kötelek nem tűntek el, csak vékonyabbak lettek, és átpozícionálódtak. Most már nem a csuklóit és a bokáját préselték a szék éles széléhez, hanem a nyakán és a derekán átfutva rögzítették egy… fához? Valaki odakötözte őt egy fához?

Fogalma sem volt, hogy hol van. Vagy, hogy miért. Azt sem tudta, hol van Sasuke. Kabuto?
Mégis hogy jutott ki?

Minden, amire emlékezett, az a fájdalom. Csak a fájdalom.
Az értelem nélküli, meg nem szűnő fájdalom.

Hirtelen vett egy nagyobb levegőt, de összerándult. Nem emlékezett mindenre, amit Kabuto tett vele, de néhány dolog túl élénken élt az emlékezetében.
De ezt nem most fogja végiggondolni, döntötte el. Ki kell szabadulnia. Lehetőleg minél hamarabb.

Érezte, hogy a feje még egyáltalán nem tiszta, a törött csuklója és térde is elviselhetetlenül fájt, de nem volt mit tenni. Megpróbált megmozdulni, amikor hirtelen lépések hangjára lett figyelmes. Gyorsan visszacsukta a szemét, és picit kinyitotta a száját, ájulást színlelve.

A lépések több emberhez tartoztak, állapította meg magában. Egyre közelebb értek a hangok, de hangos – és ingerült – beszélgetésfoszlányok is megütötték a fülét. Végül a beszéd elhalkult hirtelen, és megálltak előtte, alig pár centire kinyújtott jobb lábától. Az egyik alak pont a lemenő napot takarta ki, így árnyékot vetett a lány egészére.

Sakura még nem merte kinyitni a szemét, ezért nem is mozdult. Ez az egyik első dolog, amit mindenkinek megtanítottak. Az elrablóival szemben a legjobb, amit az ember tehet, ha eszméletvesztést színlel, így garantáltan olyan információkhoz juthat, amiket amúgy nem kötnének az orrára.

– Mi ez? – kérdezte egy mély, kissé goromba hang.

– Nem vagyok biztos benne… – kezdte egy lágyabb hang, de a gúny furcsa élet adott az egyébként finomnak tűnő hangjának. – De nekem egy lánynak tűnik.

– Azt akarod mondani, hogy ez győzte le Konant? – horkantott fel a korábbi morcos hang.

Sakura majdnem megrándult a nő neve hallatára. Azt a harcot nem úgy tervezte. Nagyon nem. Csak abban reménykedett, hogy a nőnek gyors halála volt végül.

Viszont, ha ezek az alakok Konanról beszélnek… Akkor… Te jó ég.

Sakurának vissza kellett fognia magát, különben ott helyben hisztériás rohamot kapott volna. Elfogta a pánik. Orochimarunál nem félt ennyire.

Az Akatsuki.

Az Akatsuki találta meg. Nem.
Talán az Akatsuki vadászott rá, miután megtudták, mi történt Konannal. Bosszút akarnak.
Ezért rabolták volna el?
Egyszerűen meg is ölhették volna ott helyben is.

– Túl sok az összefüggés – felelte egy eddig ismeretlen hang. – Ráadásul, mondom, a rejtekhely előtt találtam. És ANBU. Akárhogy is, de hasznát vehetjük.

– Nem tudom…

– Ki kell kérdeznünk – jelentette ki az előbb gúnyolódó férfi. – Akkor mindenképp többet fogunk tudni.

– Fogjátok meg, vigyük, mielőtt magához tér.

– Arra semmi szükség – szólalt meg egy mélyebb, karcos, hideg hang, mire Sakura akaratlanul megrezzent. – Már ébren van.

Erre kipattant a lány szeme, és az első előtte lévő dologra fókuszált, amit meglátott. Az alak, aki kitakarta a napot, sötéten fénylő fekete szemével nézett vissza rá.

Sakurában bennrekedt a levegő, és kiverte a víz. Még ha kiskorában nem is ismerte volna, most akkor is azonnal meg tudta volna állapítani, hogy kivel nézett farkasszemet. Nem mással, mint Uchiha Itachival.