Kedvencekhez adás
15

Dementorok, démonok és patrónusok

4-5. fejezet

– Akkor most mi van? Csak lapuljunk a fűben?! – csattant fel Dean, és felpattant, majd ingerülten fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Életünk hátralevő részére követnünk kell téged? Vagy csak hagysz minket aludni egyet, mielőtt ránk ereszted azokat a szörnyeket?!

– És az ezüst szarvas? – vágott közbe Sam. – Az ezüst szarvas elkergeti őket, nem? Nálad volt. Nekünk adhatnád…

– Nem – szakította félbe Harry. – Vagyis igen, de nem. Igen, elkergeti a dementorokat, de nem tudom odaadni nektek.

– Miért nem? – makacskodott Sam. – Mi volt az? Elmondhatnád, hogyan szerezzünk, csináljunk vagy idézzünk egyet…!

– Mert a részem, azért! – felelte Harry. – Sehova nem megy nélkülem. Patrónusnak hívják. Egy varázsige. Csak azért van szarvas alakja, mert én idézem elő, csak akkor létezik, amikor azt mondom, és csak addig, ameddig rákoncentrálok. Nem tudtok védekezni a dementorok ellen, mert nem vagytok varázslók. Sajnálom.

– Akkor mégis mi a francot kéne csináljunk? – kérdezte Dean élesen.

– Kitalálok valamit. Nem foglak védtelenül itt hagyni benneteket. Mégis minek mentettelek volna meg titeket, ha azt terveztem volna? – tette fel Harry a költői kérdést.

Dean lerogyott a közelebbi ágyra, és megdörzsölte az arcát.

– Bocs, ember, csak… mostanában állandóan meg kell… mentsenek, és… – kereste Dean a szavakat, amikről Harry tudta, hogy végül nem lesznek kimondva.

Sam együttérző pillantást vetett a bátyjára, és nyugtalanul áthelyezte a testsúlyát a másik lábára, Harry pedig úgy gondolta, ennél már úgysem lesz jobb alkalma mozgásba hozni a dolgokat.

– Idehívom Philt, hogy megadjam neki az utasításaimat – jelentette ki, visszacsusszanva auror-módba. – Maradjatok csendben, és ne csináljatok semmi gyanúsat! Azért avatlak be a parancsokba, hogy fenntartsuk a bizalmat, érthető? De nekem is tudnom kell bíznom bennetek; ha segítek nektek, hallgatnotok kell rám, és azt kell csinálnotok, amit mondok.

– Igenis – mormogta Sam és Dean is reflexből. Harry a foga közé kellett szorítsa szája belsejét, nehogy elvigyorodjon a fivérek szörnyülködésbe torzuló arckifejezése láttán, amint rájöttek, mi bukott ki a szájukon.

– Mi most tényleg…? – kezdte Sam a kérdést, de Dean egy kemény pillantással belé fojtotta a szót.

Harry felcsapta az oda-vissza tükrét.

– Csapat! – mondta tisztán. – Itt maradunk éjszakára; ennek megfelelően kövessetek protokollt. A tartózkodás hossza bizonytalan. Tartsátok fent a védővonalat hármas váltásokban, az első csoport Charlie, Deacon és Allison. Phil, azonnal jelentkezz nálam további utasításokért! – Visszhangzó kórusban hangzottak az igenisek a tükörből, mielőtt Harry újra megszólalt volna. – Oszolj – mondta, majd visszatette a kis eszközt a zsebébe.

Phil ismét pont az ajtó elé hoppanált, mire Dean riadtan felpattant a helyéről és a legközelebbi fegyverhez nyúlt – történetesen Harry varázspálcájához. Harry látta, ahogy Phil igyekezett nem ráfogni a saját pálcáját válaszul, de Sam már úgy is a bátyja karjára tette a kezét egyértelműen azért, hogy megnyugtassa.

– Bocsánat – mondta Harry Philnek, figyelmen kívül hagyva a Winchester fivéreket egy pillanatra. – Elfelejtettem figyelmeztetni.

– Lefegyverezték, uram? – kérdezte Phil, láthatóan azon gondolkodva, hogy az akarata ellenére tartják-e Harryt a hotelszobában.

– Hogy lefegyvereztek-e? Ugyan, Phil. Egyszerűen az ágyon hagytam a pálcámat a sietségben, hogy segítsek Deannek – nevetett Harry. Látta, hogy a fivérek megpróbálták lenyelni a vigyorukat, de szerencsére egyikük sem leplezte le a hazugságot. – Visszakérhetném, Dean?

– Uh, persze… – tétovázott egy kicsit a vadász, majd mozdult volna, hogy átvágjon a szobán, és átadja a pálcát.

– Hagyd csak – mondta Harry, és egy halk Invitót mormogva kinyújtotta a karját. A pálca Dean kezéből az övébe repült, mire a fivérek szemei elkerekedtek, de Harry méltányolta, hogy egyikük sem mutatta ki a döbbenetét hangosan. És azért is hálás volt, hogy ezek után azt gondolhatták, ezt bármikor megcsinálhatta volna, amikor valójában csak akkor működött volna a bűbáj, ha Dean először felajánlja a pálcát, hisz a vadász csakugyan lefegyverezte Harryt.

Phil azonnal megnyugodott, de Harry látta, hogy még mindig elővigyázatosan kezeli a Winchester fivéreket.

– Ti csak egyetek még egy kis tortát – mondta Harry. – Phillel meg kell beszélnünk néhány dolgot. – Azzal intett a másik varázslónak, hogy foglaljon helyet az asztalnál.

A fivérek lefolytattak egy néma tekintet-beszélgetést, majd Dean az asztalhoz lépett, és elvette a tortásdobozt.

– Ööö – kezdte Sam, láthatóan bizonytalanul afelől, hogy meg kéne-e szólalnia –, elmegyek az automatához, hozok valamit inni.

– Hoznál nekem egy kólát? Phil, te kérsz valamit? – kérdezte Harry, mire Phil megrázta a fejét, de nem nézett Samre. – Akkor Philnek semmi, kösz.

Harry tudta, mit csinál Sam valójában. Dean az ágyon táborozott le a torta társaságában, ahol minden szót hallhatott Harry és Phil beszélgetéséből, Sam pedig elindult körülnézni a szoba közvetlen környezetében legnagyobb valószínűség szerint azért, hogy szemügyre vehesse Harry csapatát, miközben a kis akciót ártatlan italszerzésnek álcázta. A Winchester fivérek megbíztak Harryben, de nem voltak ostobák.

– Mi folyik itt, Harry? – kérdezte Phil tömören, mire Harry kurtán felnevetett.

– Miért csak akkor hívsz Harrynek, ha azt hiszed, valami rosszban sántikálok? – kacsintott.

Philben volt annyi becsület, hogy megilletődjön egy kicsit, de így is kimért pillantást vetett felettesére. – És miben is sántikál, uram?

– Ugyan, Phil! Szólíts csak Harrynek.

Dean beleköhögött a tortájába, majd megpróbálta leplezni a reakciót azzal, hogy türelmetlenül az ajtó felé fordult, mintha Samre várna.

– Harry… – mondta Phil fáradtan.

– Jó, jó… szóval, íme a tények: ez a testvérpár itt régi barátaim, érthető? Nem is tudtam, hogy Észak-Karolinában vannak, és örülök, hogy összefutottam velük. Mindketten, de különösen az egyikük nagyon érzékeny a dementorokra… hogy miért is, nos, maradjunk annyiban… köze van a háborúnak a dologhoz. Jó lenne egy-két nap, hogy elbeszélgethessek velük, hogy biztosra menjek, jól vannak-e… talán még utazhatnának is velünk egy darabig, vagy a csapatunk is itt maradhatna… főleg a dementorok mozgásán múlna a dolog.

– Harry, még csak nem is ismerted Winchesteréket korábban… láttam, ahogy bemutatkozol…

– Hogy Winchesteréket? Még mindig nem tudom, kik azok. Attól tartok, összekevertük őket. Ők ketten itt a barátaim, Sal és Dirk Windermere. Az a bemutatkozós dolog meg állandó vicc köztünk, tudod, milyenek a régi barátok.

– Harry, ugye nem gondolod komolyan, hogy ezt elhiszem? – kérdezte Phil épp, amikor Sam kinyitotta az ajtót.

– Nem sietted el, Sal – üdvözölte a visszatérő férfit Dean, mire Sam szórakozott pillantást vetett rá, és Harryhez lépett.

– Tessék a kólád, Harry – nyújtotta át az üveget.

– Kösz, Sal – mondta a varázsló. – Nos, szerintem a bátyádnak, Dirknek, szüksége van egy kis segítségre a torta elfogyasztását illetően…

– Hogyne… – bólintott Sam lassan.

Harry visszafordult Philhez (aki épp a szemét forgatta), és elmosolyodott.

– Nem várom el, hogy bármit is elhiggy, Phil – mondta. – Csak azt, hogy támogass. Végül is a helyettesem vagy.

– Néhanapján egy idegesítő kölyök vagy, uram – mormogta Phil. – Mázlid, hogy annyira tisztellek.

– Sok mindenben vagyok szerencsés – felelt Harry komolyan.

A varázslók elcsendesedtek. Az egyedüli hangok a szobában Sam és Dean felől érkeztek, ahogy mindketten belekortyoltak az üvegükbe, és meg sem próbálták titkolni, hogy hallgatóznak. Phil felsóhajtott, és a székével együtt oldalra fordult, hogy a két vadászt is bevonja a beszélgetésbe. Harry meg sem próbálta elrejteni a vigyorát.

– Na jó, miért kell a fedősztori? – kérdezte Phil. – Gondolom, nem tudunk csak úgy elindulni holnap.

– Valóban nem – felelte Harry, és az arcáról lehervadt a vigyor. – A kedves barátaim túlságosan érzékenyek a dementorok jelenlétére. Itt hagyni őket egyenlő lenne a meggyilkolásukkal, hacsak nem tudjuk magunkkal vinni a dementorokat.

– Azért az egy kicsit túlzás, ha nem csókolják meg őket… – ráncolta a homlokát Phil.

– Nem, Dean besorolhatatlan érzékenységgel rendelkezik – vágott közbe Harry. – És amennyire láttam, Samnek sincs jobb dolga. Velük kell maradnunk, vagy ki kell találnunk egy módot, hogy megvédjük őket.

Phil bólintott, és végre közvetlenül a Winchester fivérekhez szólt.

– Tényleg láttad őket? – kérdezte Samet, és Harry észrevette, hogy Dean megdermed ültében, Sam pedig felé pillant.

– Nem – felelte Sam ártatlan tekintettel. – Csak tudtam, hogy ami történik, nem normális.

– De fekete alakoknak hívtad őket, tudtad, hogy több is van… – folytatta Phil.

– Úgy tűnik, az újoncaink mégsem olyan óvatosak, mint gondoltuk! – szólt közbe Harry önmagát is meglepve. – Már én is megkérdeztem Samtől, és mint kiderült, csak minket látott a talárjainkban rohangálni, amióta a városban vagyunk. Tudod, milyen figyelmesek a vadászok.

– Rendben, uram – forgatta a szemét Phil. – Mit kell csinálnom?

– Kell legyen rá valamilyen mód, hogy megvédjük a muglikat a dementoroktól. Keress nekem könyveket, tekercseket, bármit a témával kapcsolatban, és hozd őket ide. Lehetőleg ne hírdesd, mit csinálsz.

– Igenis, uram.

– Itt maradok éjszakára – folytatta Harry, és nem törődött Phil éles pillantásával vagy a hallható szünettel a Winchester fivérek csámcsogásában. – De kimegyek, hogy lecsekkoljam a csapatot. – Harry Sam és Dean felé fordult: – Srácok? Nem gond, ha kilépek egy percre?

Harry próbálta nem mutatni, mennyire idegesen várja a választ. Az egy dolog, hogy megbízzanak benne, ameddig láttak és hallottak mindent, amit csinált, de már egész más tészta hagyni, hogy egyedül beszélhessen az embereivel.

A csend terhes volt, mely közben Sam Deant, Dean pedig Harryt nézte. Aztán az idősebb fivér magára varázsolt egy laza mosolyt.

– Hogyne, csak… használd az ajtót – mondta.

– Remek, akkor öt perc, és itt vagyok – felelte Harry, és Philre pillantva az ajtó felé intett.

Amint kiértek a szobából, azonnal a védővonal felé vették az irányt – végül is Harry nem viccelt, amikor azt mondta, le akarja ellenőrizni a csapatát, de a következő szavai halkan szóltak Philhez, akiről tudta, hogy számít a további utasításokra.

– Phil, mivel a barátaimat olyan könnyű összekeverni ezekkel a Winchester fivérekkel, talán jól jönne, ha elolvashatnám az aktát, amit a Minisztérium tart róluk.

Nem csak Sam bízott meg egy vadidegenben aznap éjjel. Harrynek minden szándéka megvolt, hogy rájöjjön, kicsodák a Winchester fivérek pontosan, és mindent hajlandó volt felhasználni ennek érdekében, ami a rendelkezésére állt.

* * *

Miután Harryék elhagyták a szobát, Dean megvárta, hogy leteljen a szokásos fél perc, mielőtt Samhez fordult volna.

– Mi a franc, Sam?! – mondta halk, de éles hangon.

– Jól érzed magad? – szólalt meg Sam vele egyszerre.

Csend. Sam homloka halvány ráncba szaladt, Dean pillantása pedig megenyhült.

– Dean… – kezdte Sam olyan hangon, amit Dean bármikor felismert volna. Már megszokta hallani az utolsó évben, mielőtt a pokolra került volna, bár az már szó szerint egy élettel ezelőtt történt. Ez volt az öccse én-csak-segíteni-akarok hangja.

– Jól vagyok, Sam – vágta rá Dean. – De nem akarod elmesélni, miről maradtam le?

Válaszul Sam felállt, felkapta a noteszét az asztalról, és Dean kezébe nyomta.

– Ennyit tudtam meg a dementorokról, mielőtt felébredtél volna – kezdte magyarázni. – Nem sokat. Harryről annyit tudok, amennyit te, az emberei közül pedig csak Phillel találkoztam. Bármilyen széles is a védővonal, nem látható sem innen, sem az automatától. Senkit nem láttam, de dementorokat sem, úgyhogy akármit is csinálnak, működik.

Dean bólintott, és átfutotta Sam lényegretörő jegyzeteit.

– “Talán sötét varázsló irányítása alatt”? – olvasta fel. – Mintha nem lenne enélkül is elég bonyolult… – A gondolat végét Dean lógva hagyta, és megvárta Sam halk, egyetértő fújtatását, mielőtt rákérdezett a fontosabb információra. – De tényleg láttad őket, nem?

Csak csend érkezett válaszul, mire Dean felpillantott. Sam az üres papírtányérokat pakolgatta messze túl sok koncentrációval.

– Aha – mondta végül halkan a fiatalabb vadász. – Láttam őket. De csak alig… a szemeim mintha félre akartak volna nézni.

Dean tudta, hogy nincs értelme tovább kérdezősködnie. Sam vagy elmond neki mindent, vagy elhallgatja az egészet, és az öccse már úgyis eldöntötte melyik opciót fogja választani.

Sam kidobta a papírtányérokat a kukába.

– Be kellett volna fogjam a számat – mormogta.

Dean felsóhajtott. Igen, be kellett volna. Volt egy olyan iszonyú gyanúja, hogy a határ egyre halványabb lett a dolgok között, amikről Sam önmaga is tudta, hogy képes kéne legyen rájuk vagy sem. De ennek a beszélgetésnek nem most volt itt az ideje.

– Ha Harry igazat mond, akkor nem kell aggódnunk. Nem fog beköpni – mondta Dean. – Szóval, ami miatt aggódnunk kell az az, hogy megbízhatunk-e benne egyáltalán. – Úgy tűnt, Sam megnyugodott, úgyhogy az idősebb fivér folytatta: – Azt mondom, teszteljük le szentelt vízzel a pasit.

Sam az égnek emelte a tekintetét, és Dean csak arra tudott gondolni, hogy van, ami sosem változik.

– Dean! Rosszabb vagy, mint Bobby.

– És Bobby még él!

Sam felhúzta az orrát, de Harry félig üres kólás üvegére pillantott.

– Jó, jó – adta be a derekát.

Amíg Sam egy kis szentelt vizet öntött Harry kólájába, Dean a biztonság kedvéért sót szórt a küszöb elé és az ablakpárkányokhoz. Épp azon gondolkozott, hogy fessen-e egy ördögcsapdát a plafonra az ajtónál, amikor Sam hirtelen megszólalt mögötte.

– Most akkor egy ágyban kell aludnunk?

Dean felnyögött. Nem kellett elképzelnie a véletlen rugdosódást, ami megesne, ha Sammel egy ágyon kéne osztozniuk.

– A francos varázsló aludhat a földön. Nincs az az Isten, hogy veled alszok, Colos.

Dean épp időben fordult meg ahhoz, hogy lássa Sam mosolyát, ami ugyanolyan hatással volt rá, mint a dementorellenes csokoládétorta korábban. Előre tudta, hogy köcsögnek lesz szólítva, de a halk kopogás az ajtón félbeszakította Samet, még mielőtt kinyithatta volna a száját.

Pillantást váltottak, majd Sam az ágya sarkánál pihenő nyitott táskához lépett. Dean a kukucskálón nézett ki, de a tartása el is lazult, ahogy kinyitotta az ajtót.

– Hé, bocsi, nem vittem kulcsot – mondta Harry, majd a padlóra pillantott. – Ez só? Tudod, hogy felhúztuk a védővonalakat, az ilyesmi igazán felesleges… – Dean a lehető legszigorúbb pillantással bámulta Harryt, és megvárta, amíg a varázsló felemelte a tekintetét, hogy észrevegye. Nem kellett sokáig várnia. – …De természetesen sosem lehetünk elég óvatosak! Remek ötlet. Só.

Harry nagyot nyelt, mire Dean nem tudta elnyomni az arcára kúszó önelégült félmosolyt. Szinte hallotta, hogy Sam a szemét forgatja, de nem törődött vele.

– Megvannak az embereid? – kérdezte Dean, kiengedve Harryt a kutyaszorítóból a sós megjegyzést illetően.

– Igen, ugyanazt mondtam nekik, mint Philnek. Régi barátaim vagytok, Dirk és Sal Windermere. Muglik, akik tudnak a varázslóvilágról, mert sajnálatos módon pont 1996-97 telén látogattátok meg Angliát. Úgyhogy… ez a sztori.

– Miért olyan érdekes ‘96-97? – kérdezte Sam.

Dean figyelte, ahogy Harry arca grimaszba torzul.

– A második varázslóháború sötét időszaka. Vesztésre álltunk. Azt a telet különböző erdőkben bújkálva töltöttem a két legjobb barátommal, miközben próbáltunk nem éhenhalni. Senki nem tudja pontosan, hogy hol voltam és mikor, úgyhogy senki nem tudja, hogy kivel találkoztam vagy kivel nem.

– Hány éves…? – kezdte Sam a kérdést.

– Tizenhét – felelt Harry, mielőtt befejezhette volna. – A találkozásunk magyarázatára két lehetőség közül választhattok. Vagy szórakozásból kínzott titeket néhány halálfaló, én pedig megmentettelek… ez hősi fényben tűntet fel, de lehet túl sok figyelmet vonna rátok, ha a sajtó fülébe jut. A másik, hogy felbukkantam a családotok nyaralójánál – telelőjénél? –, ti pedig megsajnáltatok, és befogadtatok néhány napra. De őszintén, a legjobb, ha nem szolgálunk pontos magyarázattal addig, amíg nem feltétlenül szükséges. Remélem, hogy meg tudjuk ezt oldani anélkül, hogy bárki mást belevonnánk.

Dean bólintott, és próbálta nem túl feltűnően bámulni Harryt, ahogy a varázsló felkapta a kóláját, és nagyot kortyolt belőle. Az öccsére pillantott, aki máris viselte az én-megmondtam arckifejezését, de Dean csak megvonta a vállát – jobb félni, mint megijedni.

– Nos! – váltott témát. – Nem tudom, miért akarsz velünk aludni, de hadd áruljam el neked, hogy már be is rendezkedhetsz a padlón, mert nincs az az Isten, hogy én akármilyen körülmények között önként kiteszem magam a hatalmasra nőtt kisöcsém rugdalózásának.

Harry felnevetett.

– Adj egy párnát! – mondta.

Dean felkapott egyet az ágyáról, és odadobta neki, mire Harry elkapta az egyik kezével, a másikkal pedig elővette a pálcáját. Néhány gyors mozdulat és latinnak hangzó szó után Dean leesett állal bámulta, ahogy a párna nőni és nyúlni kezdett, amíg át nem változott egy matraccá, amit Harry benyomorított Dean ágya és az ajtó közötti szűkös helyre.

Hosszú, döbbent csend következett, Dean pedig épp próbált kitalálni valami beszólást, hogy letörölje az önelégült vigyort Harry képéről, amikor Sam meglepően szégyenlős hangon megszólalt.

– Meg tudnád… az ágyat… – Sam erőtlenül a saját ágya felé intett, és egy pillanatig Dean ugyanolyan értetlenül érezte magát, mint ahogy Harry kinézett. Aztán leesett neki.

– Ó – mondta, és Harryre pillantott, aki még mindig azt próbálta kitalálni, mit akarhat Sam. Dean nem volt biztos benne, hogy támogatná, hogy Sam egy mágikus ágyon aludjon, de mielőtt ezt meg tudta volna fogalmazni úgy, hogy az ne hangozzon nevetségesen, Harry rájött, miről van szó.

– Megnagyobbítani az ágyad? – kérdezte a varázsló.

Sam válasza annyi volt, hogy az alsó ajkába harapott, és lesütötte a pillantását. Dean elmosolyodott. Sam már ötéves kora óta használta ezt a tudom-hogy-nem-kéne-túl-sokat-kérnem arckifejezést.

– Általában átlósan alszik – magyarázta Dean. – Plusz harminc centi bőven elég lenne.

Harry bólintott, és Sam ágya felé intett a pálcájával, mire az azonnal megnyúlt.

– Kösz! – mondta Sam, és egy rövid pillanatig Dean látta azt a mosolyt, aminek nem volt tanúja, mióta… nos, már egy örökkévalóságnak tűnt.

Lassan mindhárman elkezdtek készülődni lefeküdni, de Dean tudta, hogy nem fogja könnyen húzni a lóbőrt egy idegennel a szobában. Amíg Harry a fürdőben volt, összenéztek Sammel, és egyértelmű volt, hogy felváltva fognak aludni. Különben is, nem mintha Dean ki tudta volna pihenni magát mostanában.

Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg az egész éjszakát azon gondolkozva fogja tölteni, mégis hogyan fogják megállítani az apokalipszist, ha hozzá vannak kötve egy varázslóhoz.