Kedvencekhez adás
10

Korán reggel

Fülszöveg:

Álom alapján.

Korán reggel. Szól a rádió. A hírekre szokás szerint nem igazán figyelek. Más meg még nincs ilyenkor. Átlagos reggel. Mondatfoszlányok…nem figyelek, a rádiót lekapcsolom, aztán pedig elindulok otthonról.

 

Valami jár a fejemben, nem is tudatosul bennem, mi az. Vissza-visszatérő halvány gondolatok, isten tudja honnan, inkább csak hangulatokként szálldosnak a fejemben, mintha csak a szél játszadozna bent színes selyemkendőkkel. Nagyjából ugyanannyit takarnak el, mint amennyit megmutatnak.

 

Aztán a harmadik nap végre a kíváncsiságom felülkerekedik az állandó kényszeren, hogy elnyomjam a megérzéseim. Ha mindig hallgatnék rájuk, soha nem lenne nyugtom. Leülök a számítógéphez, és a szokott köreimet félretéve elsőként a hírek között kezdek kutatni. Semmi különös, néhány igazán aranyos esettől eltekintve. Hirtelen gyógyulások, névtelen adományok.

 

És bár egyikkel sem volt baj, ez egyre különösebbé vált. Mintha valaki az emberek problémáiról listát vezetett volna, csak hogy most abc-sorrendben mindet megoldja. Ahol szárazság pusztított, ott esett, az árterületeken sütött a nap, a szegények pénzt kaptak, az éhezők ételt. Mintha az egész világot Disney rendezte volna.

 

Pár hét múlva kiderült, az egész mögött ki is állhat. Egy ember. Vagy valami, ami igazán embernek látszott. Kedvesen mosolygott, és segített. Tudott segíteni, és ez mindenkinek elég volt. Senki nem tudta, honnan jött, vagy miért, de ha okot adott volna rá, akkor sem tudta volna senki megállítani. A hatalma mindenki számára nyilvánvalóvá vált. Persze azonnal akadtak olyanok, akik el akarták pusztítani ezt a különös, fekete hajú, kék szemű, mosolygós lényt. Akadtak olyanok is, akik Megváltóként tekintettek rá. Igazából ők voltak többségben: az emberek áhítatos rajongással fogadták megmentőjüket. Bár ez mindegy volt, hiszen egyikükkel sem foglalkozott, és egyikük sem tehetett semmit vele, vagy ellene. Ha nem tudtam volna, miféle, talán fel sem tűnik, hogy más, mint mások. Már csak azért sem, mert mindenki más, mint mások. A szemében volt csak valami, ami különbözött egy átlagos ember pillantásától. Mintha folyamatosan tudatában lenne annak, hogy csak valami komolytalan játék mindez. Neki nem számított, hogy élet vagy halál, építés vagy pusztítás. De mégsem csak játszott: valami célja volt. És én tudni akartam, mi az.

 

Tudtam, hogy csak egy esélyem van: ha elmondom, hogy nekem EZ a problémám, hogy nem tudom, mi folyik itt. Tehát egyszerűen csak megkeresem, és elmondom, mi bánt.

 

Megtalálni egyszerű volt, csak gondolni kellett rá. Egy darabig csak a szemem figyelte, és nem szólt semmit. Aztán mesélni kezdett. Csendesen, de érthetően, kedvesen, ahogy csak az ördög tud.

 

„Tudod, miért vagyok itt? Hogy mindent meggyógyítsak. Meggyógyítom a Földet, meggyógyítalak Titeket is. Megoldok minden problémát. Így nem lesz szenvedés, háború, betegség, sem halál. Csak boldogság lesz, hófehér, kristálytiszta, tökéletes boldogság. Nem fogtok hiányt szenvedni semmiben. Nem lesznek beteljesítetlen vágyaitok. Semmire sem fogtok vágyni, hiszen mindenetek meglesz, amit csak kívánhatnátok. Nem lesz változás, csakis állandóság. Nem lesz semmi, amiért tennetek kell, nem lesz semmi, amit elérhetnétek. Nem lesz miért fejlődnötök. Nem lesztek többek az idővel. Nem tanultok, nem haladtok. Minden megáll, cél nélkül eggyéolvad, s végül nem lesz semmi, csak az, ami a kezdetek kezdetén: még a Teremtés előtt. A tudat nélküli energia. Önmagát fejlesztette, építette: a tudatát széthasította, hogy láthassa önmagát: hogy tapasztaljon. Egymaga képtelen erre. Egyként képtelen erre. Miattam viszont most egyedül marad, mert újra eggyé válunk  mind.

 

Így ölöm meg én Istent.

 

Végigsimított az arcomon, és eltűnt. Tudta, hogy nem árulom el senkinek. Tudta, hogy vártam már a megnyugvást.