Más szemmel - Nyomtatásban megjelent

Annamari28

0. nap, szerda

2019. szeptember 16.

Besötétedik, mire anyu bekanyarodik apám házának felhajtójára. Leállítja a motort, és rám néz, de én kerülöm a pillantását. Életem egyik legkomolyabb vitatkozásán vagyunk túl, és azt, hogy most a történtek után lepasszol az apámnak, talán sosem fogom megbocsátani neki.

–  Kincsem…

–  Anya, kérlek! – sóhajtok egyet.

Nem bírok ránézni, ahogy könnybe lábad a szemem, elfordulok, és a homlokomra szorítom a tenyeremet. Anyu némán egy zsebkendőt nyújt felém, amit elfogadok. Miután megtörlöm az arcomat, hátradöntöm a fejemet az ülés fejtámlájának és lehunyom a szememet. Megfogja a kezem, de nem nézek fel rá.

–  Muszáj ezt? – intek a ház felé, amely mellett megálltunk.

–  Igen, kincsem.

–  De miért pont ő? Mehetnék a nénikémhez is!

–  Tudom, hogy nem teljesen értesz egyet a döntésemmel – mondja –, de ő mégiscsak az apád!

Megállom, hogy fel ne nevessek.

–  Apa!? Attól még nem lesz apa valaki, hogy van egy gyereke. Ez a szó ennél többet jelent. Törődést, szeretetet. Ő nem az én apám, hanem Judité!

Nagy levegőt vesz, mielőtt beszívná az ajkát. Mély sebre tapintottam nála. A férfi, akit szeretett, elhagyta, hogy egy új családot alapítson valaki mással… Még a mai napig nem heverte ki az elválás fájdalmát. Pedig annak lassan tizenhat éve.

–  Hidd el, a végén még hálás is leszel nekem érte! – simogatja meg a hajamat.

Összeszorul a torkom, amikor meglátom, miként könnybe lábad a szeme. Tudom, mire gondol, felidézte azt a szörnyű napot, amit nekem még nem sikerült elfelednem. Még csak rövid időre sem.

–  Sok minden van, amit még nem érthetsz, Abigél! De apád igenis szeret! Megóvott, és segített felnevelni, még ha nem is éltünk egy házban. Az, hogy most nála töltesz egy kis időt…

–  Kis idő? – kerekednek el a szemeim döbbenetemben, és eszem ágában sincs leplezni a felháborodottságomat. – Két álló hétre száműztél hozzá!

–  Ne viselkedj gyerekesen, Abigél! – szól rám, amivel pont az ellenkezőjét éri el.

–  Nem értesz te semmit! – fonom dacosan keresztbe a kezem a mellkasom előtt. – Így esélyem sincs, hogy rendbe hozzam a dolgokat! – biggyesztem le a szám szélét, majd hirtelen felé fordulok. Mondani szeretnék neki valamit, de egyszerűen nem találom a megfelelő szavakat, így csak megadóan lehajtom a fejemet.

–  Hagyjuk! – sóhajtom. Homlokomra simítom a tenyeremet, így próbálom elrejteni édesanyám elől a gyengeségemet.

–  Furcsák ezek a mai fiatalok – jegyzi meg halkan, mielőtt arra kárhoztat, hogy kiszálljak a kocsiból, és elinduljak a pokol kapuja felé, vagyis az apám házának bejáratához.

Mielőtt még kiszállnék, az autó szélvédőjén keresztül kinézek a házra, mely minimum két hétig az otthonomul fog szolgálni.

Hurrá!

* * *

Nagyot nyögök, ahogy a kezemből a padlóra ejtem a táskámat. Apu enged be minket, arcán meleg mosollyal üdvözöl bennünket, mire kipréselek egy halk köszöntést, majd mikor nem látja, önkéntelenül is megforgatom a szememet. Nagyon nincs hangulatom arra, hogy eljátsszam, örömmel léptem át a ház küszöbét.

A legtöbb elvált szülővel ellentétben az enyémek elég jól kijönnek egymással, mosolyogva üdvözlik egymást, míg én próbálok láthatatlanul a falba olvadni. Fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni két hétig, amit apuval és a mostohámmal kell töltenem.

–  Abigél! De régen láttalak! Üdv ismét nálunk! – jön közelebb hozzám apu, minden bizonnyal azzal a szándékkal, hogy megöleljen.

Nem is késlekedem, mikor alkalmam nyílik kifejezni, mit is gondolok az egész „nyaralásomról”. Mielőtt még apu hozzám érhetne, vagy puszit nyomhatna az arcomra, összehúzom magam, és kinyögöm, hogy mosdóba kell mennem.

–  Ó! Tudod, hol van! – mutat a megfelelő irányba, mintha nem tudnám magam is, hogy merre kell keresnem. Lehet, hogy régen voltam itt, de azért nem olyan régen.

Azonnal elindulok, és gondosan bezárom magam után az ajtót, majd nekidöntöm a hátamat.

Haza akarok menni! – mondanám, csakhogy hamar rájövök, hogy nem ez a legjobb kifejezés arra, amit most igazán szeretnék. Valami más, valaki más hiányzik nekem, de ettől még nem kapom vissza. El kell érjem, hogy valahogy ismét találkozzak vele. Bár kezdetben az is megtenné, ha legalább ismét szóba állna velem.

* * *

Tekintve milyen régen voltam már itt, várható volt, hogy kicsit idegennek fogom érezni a szobámat. A szorongásom szinte azonnal elmúlik, mikor belépek; a hűvös falak megnyugtatják a háborgó lelkemet. Egy hatalmas sóhaj szakad fel a mellkasomból, amint ujjaimmal végigsimítok az asztal lapján, a szék karfáján, majd helyet foglalok az ágyon. Úgy nézek körbe, mintha egy idegen környezetben lennék, mégis minden annyira ismerős, hogy egy fanyar mosoly jelenik meg az arcomon. Apu semmit sem dobott ki, ami az enyém volt, megvannak még a gyermekkori plüssállataim is. A mesekönyveim – amelyekből apu olvasott fel nekem, mikor még túl kicsi voltam ahhoz, hogy felfogjam, miért él külön az anyukámmal –, a polcon sorakoznak katonás rendben. A zsírkrétás rajzaim viszont eltűntek a falról, ahová rajzszöggel voltak felerősítve. Mégis hová lettek? – tűnődöm, de hamar elvesztem az érdeklődésemet iránta. Úgysem lényeges.

A táskámhoz lépek, és megpróbálok elbíbelődni a magammal hozott cuccaimmal, de mivel alig pakoltam be valamit, így hamar végzek. A ruháimat egyelőre a táskámban hagyom, lusta vagyok egyesével berakosgatni őket a szekrénybe.

–  Abigél, szeretnélek megkérni téged valamire! – zökkent ki a gondolkodásomból apu. Két óra telt el azóta, hogy megérkeztem.

Épp az ágyamon ülök, mikor bekopog az ajtómon, és rögtön bekukucskál rajta.

Kérdőn felé fordulok, mire folytatja.

– A kabátodat az imént vettem fel a földről, a bejárati ajtó mellől. Szeretnélek megkérni, hogy kicsit jobban figyelj a cuccaidra! – A hangja meglepően lágy, a léptei pedig annyira óvatosak, mintha üvegszilánkokon taposna.

Elhúzom a számat, majd a telefonom felé fordulok. Az érintőképernyőhöz nyomva az ujjamat elindítok egy zeneszámot, csakhogy kirekesszem a hangját a tudatomból. Az utolsó pillanatban megállom, és nem tekerem fel olyan hangosra a hangerőt, így továbbra is hallom a magyarázatát.

–  Juditka és Nórci csak késő éjjel érkeznek, így vacsora híján rendeltem magunknak pizzát – mondja nagy lelkesen.

A béna beceneveitől egyszerűen hányni tudnék, túl személyesek, és olyan kötődést jelentenek, amiben nekem sosem volt részem.

–  Nem vagyok éhes – motyogom mogorvábban, mint szeretném, majd eldőlök az ágyamon. Ekkor a szemem a fejem felett lévő kis polcra villan. Azonnal kiszúrom az ott lévő virágos mappát, amit legutóbb hagyhattam itt, négy éve karácsonykor. Alig várom, hogy kicsit egyedül maradjak, hogy kinyithassam a fedelét, és megtekinthessem, mit rejt a belseje.

–  Édesanyád meghagyta, hogy muszáj evésre bírnom téged… – folytatja, és mondaná is még tovább, de hirtelen a fülemre szorítom a kispárnámat, amit még sikeresen el tudtam csomagolni otthon. Egyszerűen csak azt akarom, hogy hagyjon magamra.

–  Hát jó! – sóhajtja apám. – Pihenj csak – mondja, majd magamra hagy.

Sokáig szorítom még a párnát a fejemhez, majd megelégelve elhajítom a szoba másik végébe. Leállítom a zenét a telefonomon, és kiélvezem a mély csöndet, ami a szobámra borul. Egy ideig nézem még a plafon repedéseit, majd lehunyom a szememet. A mappa és annak tartalma teljesen kimegy a fejemből.

* * *

Hirtelen kipattannak a szemeim. Kérdőn pislogok körbe a szobában, próbálok rájönni, vajon mennyi lehet az idő, de tudom, hogy még túl korán lenne felkelni. A sötétség teljesen körbevesz, csak egy idegesítő óra mutatója rója ezermilliomodik körét a falon. Mikor már épp eldönteném, hogy visszaalszom és tovább játszom a rózsaszín báránykákkal, ismét meghallom az ébredésemet kiváltó hang forrását. A tőlem nem messze lévő konyhában ugyanis Judit megállás nélkül azt ecseteli, miként teljesített valami irodalmi versenyen, ahová Nóra kísérte el.

–  És ez micsoda? – hallom meg apa hangját.

–  Ez a legnagyobb kitüntetés! Az Arany Toll! – mondja, és én elképzelem, ahogy a kis aranyszobrot – amire minden bizonnyal mindig is vágyott – büszkén a magasba emeli.

–  Ööö… Hát, az egyszer biztos, hogy elég érdekes formája van – mondja némi hallgatás után apa.

Egy kárörvendő mosoly jelenik meg az arcomon, majd felpattanok és közelebb lopózom az ajtóhoz, hogy jobban halljam, miről folyik a szó a konyhában.

–  Az asztalom feletti polcon a helye! – mondja örömmel Judit. – Be is viszem a szobámba, mielőtt még valami baja esne! – teszi hozzá még.

Nem sokra rá sietős léptek közeledő hangját hallom. Gyorsan a falhoz préselem a hátamat, egy pillanatra ugyanis azt hiszem, hogy beront majd hozzám. Félelmem hiábavalónak bizonyul, ugyanis a léptek távolodni kezdenek az ajtómtól.

Judit szobája pont az enyém mellett van, így jól hallom, ahogy az ajtót becsukva boldogan felsikkant örömében. Elképzelem, amint diadalittasan két kezét kitárva megpördül a sarkán, majd szédelegve megáll, míg a mellkasához szorítja a becses díját.

Egy kis neszezés után Judit elhagyja a szobáját. Alig állom meg, hogy ki ne dugjam a lábamat az ajtón, mikor elhalad a szobám előtt, így gáncsot vetve köszönthetném őt. Biztos vagyok benne, hogy meghálálná.

Hirtelen jött ötlettől vezérelve kilépek az ajtón, amikor Judit hangját meghallom a konyhában felcsendülni, majd csendesen beszököm a szobájába. Csípőre tett kézzel és megvető arckifejezéssel nézek körbe a helyiségben, de ha hibát akarok találni a szobájában, nem járok sikerrel, ugyanis mindent makulátlanul, már-már betegesen tisztának találok. Temérdek sok könyv áll a roskadásig megpakolt polcokon, még az ágya mellett is van egy halom. A legfölsőben egy könyvjelző mutatja, hol tart épp az olvasásban. Azonnal kibújik belőlem a kisördög, és gondolkodás nélkül kirántom a lapok közül a kis mágneses jelölőt, majd visszahelyezem a könyvet oda, ahonnan elvettem.

Ahogy körbenézek, szinte azonnal kiszúrom a most nyert díját, amint a polcán ékeskedik. Közelebb lépek, és megnézem magamnak. Meglepően nehéz a súlya a kis termetéhez képest. Talán a félhomály tehet róla, de bárhogy is forgatom, el nem tudom képzelni, hogy mit ábrázolhat.

Vajon mit szerethet ennyire az írásban Judit? Amióta három évvel ezelőtt a kezébe került egy – számára letehetetlennek ítélt – könyv, elhatározta, ő is ír egyet. Akkor alig lehetett tizenegy éves, ha jól emlékszem. Azóta lépten-nyomon az ő jegyzeteibe botlottam, amikor édesanyám a szünetekben az apámhoz száműzött. Sokszor cikiztem Juditot az írás miatt, de csak azért, mert egyszerűen nem értettem meg, mit lát benne. Különcnek gondoltam, mindig is, és a felvetésemet még csak inkább igazolta, mikor legutóbbi itt tartózkodásom alkalmával elárulta nekem, hogy nem pusztán hobbi ez számára, hanem a hivatása is. El nem tudom képzelni, honnan szedte ezt, de az egyszer biztos, hogy ez a gyengéje is.

És hát hol lehet a legjobban megbántani az embert? Ha a gyengeségeire célzol!

Elmosolyodom, majd a kezemben tartott szobrocskára pillantok. Igen, biztos, hogy oltárian dühös lesz, ha holnap reggel nem találja a helyén.