Nézőpontok

Szellem

Peter egy napja

2021. február 28.

Egy gitár sivítására ébredtem, aztán valaki rám kiáltott. Átfordultam a másik oldalamra, és morcosan arrébb lökdöstem az útból egy könyv éles sarkát, miközben a lejátszó tovább bömbölt. Már épp visszaaludtam volna, mikor kivágódott a szobám ajtaja.

– Peter! Azonnal halkítsd le!

Apámnak sikerült túlüvöltenie Serj Tankian hangját, ami kifejezetten szép teljesítmény.

– Hogy kell ezt az izét kikapcsolni? – morgott tovább.

Nyújtóztam egyet, és még mindig félálomban a távirányító után tapogatóztam. Már épp a vezetéket akarta kitépni a falból, mikor sikerült megtalálnom, és egyetlen gombnyomással elnémítottam a zenét. Aztán a fal felé fordultam fejemre húzva a takarót. Hétfő volt. Utáltam a hétfőket.

A gitárok sikoltása nélkül szinte harsogott a csend a szobában. Minden apróság olyan rohadt hangosnak tűnt. Az óra ketyegése, a telefonom zizegése, ami új üzenetet jelzett, még a konyhából beszűrődő szöszmötölés hangjai is. Zene kellett, jó hangos, mielőtt a gondolataim is üvölteni kezdtek volna.

– Peter! Nem láttad a zakómat?

Lerúgtam a takarót, és kipattantam az ágyból. Képtelen voltam visszaaludni, így inkább átcsoszogtam a nappaliba, ahol a szokásos hétfő reggeli látvány fogadott. Apám épp egy korsó méretű bögréből tankolta fel napi koffeinadagja első részét, miközben papírokat halmozott az aktatáskájába, megpróbálta bekötni a nyakkendőjét, és felvenni a telefont, ami némán rezgett az üvegasztalon.

– A szekrényben nézted? – kérdeztem.

– Persze, hogy néztem – löttyentett pár csepp feketét a legfelső papírra. – De nincs ott, pedig emlékszem, hogy elhoztam a tisztítóból.

Felhorkantam, és hátracsaptam a hajamat, ami már kezdett idegesítően lengedezni a látóteremben. Még hogy emlékezett rá? Jó vicc. Én hoztam el a tisztítóból péntek este, mert Katerina hagyott egy üzenetet a rögzítőn.

– Tudtad, hogy csak egy zokni van rajtad? – kérdeztem, miközben a kanapéhoz araszoltam kikerülve a kapkodás ragadós légkörét.

Apám riadtan nézett a lábfejére és az egyetlen sötétkék zoknira, valamint csupaszon maradt bal lábujjaira. Késésben volt, mint mindig. Lecsapta a bögrét az üvegasztalra, ami vészjóslóan koccant, majd berohant a szobájába.

Elnyúltam a kanapén, és vártam az álom édes érkezését, de a csend már megint olyan hangossá tett mindent. A bőr nyikorgását a hátam alatt, a szekrényajtó csapódását, apám felkiáltását, mikor megtalálta a keresett zakót, és mobilja kitartó rezgését újra és újra.

– Nem kellene felöltöznöd? Elkésel az iskolából – hallottam a szülői felelősség felparázsló szikráját.

– Nincs kedvem. Ma nem megyek be.

Apám tovább gyömöszölte papírjait egy megviselt irattartóba, felhörpintette a maradék kávét, és megigazította csálé nyakkendőjét. Aztán felvette a telefont, és utasítások osztogatásába kezdett. Egy kisebb szélvihar gyorsaságával pörgött körülöttem, amitől kezdtem szédülni, még fekve is.

– Nem, a tárgyalás csak négykor lesz – mormogott a telefonba. – Igen, azt hozd csak be! Remek ötlet! Ühüm!

Kezdtem elálmosodni az ismerős duruzsolástól. A telefonbeszélgetések egyik oldalát hallgatni, főleg ha azok jogi szakkifejezéseket is tartalmaztak, hihetetlenül unalmas volt. Az ember két dologra érzett tőlük késztetést, az ásítozásra és a menekülésre. Még nem voltam elég éber az utóbbihoz, így maradt az első lehetőség.

– Elvigyelek? – bámult le rám a vállához szorítva a telefont, aminek még mindig volt valaki a túlsó felén.

Jelentőségteljesen végigmutattam magamon csupasz talpamtól, a pizsamanadrágomon át a vállamat csiklandozó kócos tincsekig. Vette az üzenetet.

– El fogsz késni – közölte a nyilvánvalót, és már folytatta is a telefonbeszélgetést.

Felmarkolta a slusszkulcsot és a táskáját, majd rohant az ajtó felé. Még a cipőjét is sikerült bekötnie fél kézzel egyensúlyozva, nehogy a fontos eszmecsere megszakadjon, akár egyetlen pillanatra.

– Ugorj be valamikor a boltba! Kell kávé meg tej. Ami a hűtőben van, már egy hete lejárt – búcsúzott, majd magamra hagyott a bosszantóan néma nappaliban.

 

*

Hiába taszított a lakás némasága, a suliban sem volt jobb a helyzet. A folyosók kihaltak voltak, mikor beértem, és a teremben is síri csend honolt, mikor átléptem a küszöböt. Egyedül a franciatanárnő fordított figyelmet rám, mikor mosolyogva a kezembe nyomott egy dolgozatlapot. Megúsztam a fejmosást a késés miatt, ám ettől nem lett jobb kedvem, mert teljesen elfelejtettem a dolgozatot.

Lehuppantam Adam mellé, aki épp csak felsandított rám a tolla rágcsálásából. A francia nyelv nem volt az erőssége. Aztán előkotortam a táskámból egy tollat, és nekiláttam a tesztnek. Az utolsó feladat egy esszé volt. Fél oldalban kellett volna összefoglalni, mit gondolunk Franciaországról. Átpillantottam Greg padjára, aki csak két szót írt a teljes oldalra: croassaint és champagne. A kaján kívül, mivel nem maradt időm reggelizni, nekem is csak egyetlen dolog ugrott be, ami francia. Megpörgettem a tollamat, és amennyire emlékeztem, leírtam Tagada Jones egyik számának dalszövegét. Mikor beadtam a dolgozatot, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Talán mégsem volt olyan jó ötlet a visszafogott tanárnőt megismertetni a francia punk bandák szókimondásával. Bár, ahogy jobban belegondoltam, megállapítottam, a szélesebb látókör sosem árt, főleg ha zenéről van szó.

– Hogy ment? – kérdezte Adam, ahogy végigsétáltunk a folyosón.

Nem tűnt túl vidámnak, pedig a következő óránk matek volt, ami mindig feldobta egy kicsit a humán tárgyak után.

– Ment – feleltem kurtán.

Akár tetszik az Epidémie szövege a tanárnőnek, akár nem, el kellett ismernie, hogy francia mondatokból állt, amivel máris jobb jegyet érdemeltem, mint Greg sajátos reggeli menüjével. Már majdnem elértük a terem ajtaját, ahol az osztály spanyolos fele tanyázott, mikor egy alak rohant ki az ajtón. Olyan gyors volt, hogy csak az utána lobogó hosszú haját láttam.

– Hát ebbe meg mi ütött? – kérdezte Adam meglepetten, mivel nem sokon múlt, hogy a csaj rajta keresztül törjön utat magának.

Még láttam, ahogy kikerült egy kisebb kupacba gyűlt társaságot, majd padlón csikorgó tornacipővel befordult a sarkon. Szinte körbe sem nézett.

– Biztos rájött a napi öt perc dühöngés. Így megy ez a csodabogarakkal – válaszolt Greg, aki épp beért minket a küszöbnél.

Adam a szemöldökét ráncolta, mint mindig, ha valakit gúnyoltak a jelenlétében. Vissza azonban sosem szólt, hacsak nem volt közvetlenül is érintett a dologban. Igazi pacifista volt, amit többször az orra alá dörgöltem.

– Ja, bocs, Peter! – nézett rám Greg hamisnak tűnő, bűnbánó tekintettel.

Nem értettem, mire gondolt. Miért foglalkoztatna, kire tesz gúnyos megjegyzéseket?

– Tiszta szívás, hogy Mr. Herbert pont a Csodabogárral osztott párba – folytatta, és nem bírta megállni a kárörvendő vigyorgást.

Kis időre megfeledkeztem a történelemtanár aljasságáról és a házi dolgozatról, így nem lett jobb kedvem az emlékeztetőtől. Nem válaszoltam. Nem akartam Mr. Herbertről folyó diskurzusba bonyolódni, mivel kételkedtem az önuralmamban, így inkább bementem a terembe.

A szünet nyüzsgése jótékonyan elterelte gondolataimat minden kényes témáról. Csak a közeledő meccsek izgatottsága, az elmúlt hétvége beszámolói és a következő hétvége tervei, valamint az iskola legfrissebb pletykái zsongtak körülöttem. Átlagos nyafogásokat hallgattam végig rossz jegyekről, szigorú szülőkről, undok testvérekről, szakításokról és visszautasításokról, vagyis az élet haladt szépen a megszokott medrében. Tudtam, történjen bármi, nem fog kibillenni. A világ nem áll meg, akkor sem csendesül el egyetlen pillanatra, ha épp a fejedre dől a ház.

A csengőszó és a matekóra kezdete felfüggesztette az osztály társasági életét, és néhány tanuló kivételével mindenkit a teljes apátia szélére sodort. Nem értettem, Adam hogyan képes koncentrálni, mikor a matektanárnő hangját inkvizíciós célokra is lehetne használni. Mintha belülről karistolta volna az agyamat. Összerándultam, ahogy elképzeltem, a tanárnő által elmondott algebrafeladatok épp átvágnak néhány agysejtet, végigszaladnak az idegvégződéseimen, és kiszöknek a fülemen át. Sürgősen figyelemelterelésre volt szükségem, mielőtt haragosan harsogó gondolatok özöne zúdult volna rám. Kikaptam a legelső könyvet a táskámból, amiben kizárólag betűk voltak, és olvasni kezdtem. A napóleoni háborúk azonban csak addig kötöttek le, míg fel nem idéztem Mr. Herbert legutóbbi húzását. Ha azt hiszi, egy házi dolgozattal legyőzhet, akkor téved. Hiába sóz rám minden fura lányt, akkor is jelest fog adni.

A matekóra vége igazi megváltásnak bizonyult. Örömmel hagytam el a termet, és mentem a fiúkkal az ebédlő felé. Útközben sokan megbámultak minket, főleg miután Josh energikusan David nyakába csimpaszkodott, és rákényszerítette, hogy vontassa végig a folyosón. Greg és Joseph gyors fogadást kötöttek, melyikük bírja tovább cérnával, míg Fred könnyesre nevette a szemét.

– Két ekkora idiótát! – jegyezte meg Adam kuncogva.

Egyetértően vigyorogva bólogattam, bár kétségkívül szórakoztató idióták voltak. Az ingyen cirkusz az ebédlő ajtajában ért véget, ahol David úgy oldalba könyökölte a rajta lógó Josh-t, hogy az egy nyekkenéssel landolt a padlón. Greg kelletlenül kifizette Josephnek az elvesztett összeget, míg David diadalmasan rávigyorgott egy csapat lányra, akik érdeklődéssel figyelték a műsort.

– Minden oké? – húztam fel Josh-t a padlóról.

– Persze! Kajáljunk!

Az ebédlő közepére telepedtünk megpakolt tálcáinkkal, mint mindig. Greg és Joseph ezúttal átült a focista asztalhoz, ami kicsit hátrébb állt, de az üresen maradt székeket Darren és Henry hamar elfoglalták. Az ebédszünet a nap fénypontjának számított. Nem voltak zavaró csendek vagy zajok, csak a megszokottság érzése. David piszkálódása, Josh elregélt randevúi, Fred harsány nevetése és még Henry hümmögése is, amit a könyvébe temetkezve hallatott időnként, kifejezetten otthonos volt. Órákig ücsörögtem volna velük semmiségekről beszélgetve, ahelyett, hogy visszamenjek a terem nyomasztó zsúfoltságába. Húztuk az időt, amíg lehetett, míg majdnem elkéstünk. Már hallottuk a tanárnő cipőjének kopogását a folyosón, mikor átléptük a küszöböt. Utolsónak értem be, ami nem volt szokatlan.

Gyorsan felmértem a teremben ücsörgő osztálytársaimat. A stréberek koncentrációját az első sorokban, hogy ne vegyenek rólam, rebellis későről tudomást, az egyik lányklikk visszafogott sutyorgását, néhány bámuló tekintetet és egy-egy felvillanó mosolyt. Általában nem törődtem velük, de most kerestem valakit, és meg is találtam az egyik leghátsó padban. Elmélyülten firkálgatott teljesen a padja fölé hajolva, így barna hajtincsei szinte függönyt emeltek köré. Beszélnem kellett vele.

Az irodalomóra gyorsabban eltelt, mint a matek. Amint kicsengettek, a hátsó pad felé vettem az irányt. Éreztem néhány kíváncsi tekintetet, ahogy átléptem a teremben megszokott területem határát. Eddig nem volt sok okom a hátsó padokhoz menni. Az utolsó előtti padban ülő kövér srác rémülten nézett rám, mintha attól félne, megütöm. Pedig már régen hallottam verekedésről szóló pletykákat, és azt hittem, kezdett lekopni rólam Rafael ügyeinek hatása. Ezek szerint tévedtem, és még mindig ijesztőnek számítottam.

Megálltam a hátsó pad előtt, és lenéztem a barna hajfüggönyre. Nem firkált, hanem rajzolt. Valami tájkép lehetett, bár a kezétől és a hajtincsektől nem sokat láttam belőle. Zsebre dugtam a kezemet, és megköszörültem a torkomat. Minél előbb túl akartam esni ezen a beszélgetésen, hogy utána túl lehessek a házi dolgozaton is. Ráadásul egyre több kíváncsi tekintetet éreztem a hátamban. Ő azonban észre sem vett, csak rajzolt tovább rendületlenül.

– Hé, Csodabogár! Hahó! – szólaltam meg.

A ceruza megállt a kezében, vagyis eljutott hozzá a hangom. Ezt jó jelnek vettem, és tovább próbálkoztam, hátha visszatér külön kis világából, és észrevesz végre.

– Föld hívja Csodabogarat. Csodabogár, jelentkezz!

Erre már felemelte tekintetét a padról, így a hajfüggöny szétvált keretbe foglalva az arcát. Még mindig nem úgy nézett ki, mint aki teljesen jelen van, inkább mintha a saját világa és a valóság küszöbén toporgott volna. Láttam, mikor érkezett meg teljesen, ahogy felismerés villant a tekintetében. A felismerés pedig meglepettségre váltott, ahogy a szeme teljesen kikerekedett döbbenetében. Nem is tudtam, hogy ennyire kék az írisze, amitől önkéntelenül is elvigyorodtam. Olyan volt, mint egy megszeppent nyuszi, aki épp egy rókával szemez, ez pedig cseppet sem hasonlított a tetőn nyújtott alakítására.

– Beszédem van veled – jelentettem ki.

A meglepettség eltűnt az arcáról, és óvatos távolságtartás vette át a helyét.

– Mit akarsz? – kérdezte élesen.

Már sokkal jobban hasonlított arra a lányra, akinek ismertem. Pont ilyen lekezelő és megvető hangsúllyal beszélt velem pár napja az iskola tetején. Mintha mindent tudna rólam, és cseppet sem tetszene neki, amit lát. Általában nem zavart volna, hidegen hagyott, ki és mit gondolt rólam, de valahogy nem bírtam lenyelni, hogy a kék ég alatt szánalmasnak nevezett.

– Két kiló kenyeret. Szerinted, nagyokos? – kérdeztem vissza reflexből.

A teremben nevetés csendült, ami jelezte, mi lettünk az aktuális műsorszám. Pedig semmi kedvem nem volt az osztály szórakoztatásához. Arra ott volt David meg a többiek. Ő azonban meg sem rezdült. Nem jött zavarba, nem mosolyodott el, csak megszólalt:

– A kenyér elfogyott, csak zsemle van.

Olyan dacos tekintettel nézett rám, hogy nem bírtam megállni a vigyorgást. Fura egy lány volt. Messziről egérnek tűnt, közelről megszeppent nyúlnak, de valójában valami egész más volt. Talán macskára hasonlított, az ennyire kiszámíthatatlanul szeszélyes. A macskák karmolnak, és rajta egyértelműen látszott, hogy képes lenne rá. Ahogy a gondolat végére értem, felkacagtam. Néhány helyről ismét felcsendült a nevetés, amit nem igazán értettem. Ez a kenyeres vicc elég béna volt, és másnak biztosan nem fordult meg a fejében, hogy az osztály csodabogarát elképzelje macskaként.

– Holnap háromkor legyél a könyvtárban! – zártam le a már túlságosan hosszúra nyúlt beszélgetést.

Aztán sarkon fordultam. Megbeszélést letudtam, már csak meg kellett írni azt a vacak dolgozatot, és utána reméltem, hogy Mr. Herbert talán pár hétig békén hagy. Nagyon nem hiányzott a bosszantó ügyködése, hogy keresztbe tegyen nekem. Nem volt elég türelmem hozzá, sőt úgy éreztem, semmihez sincs elég türelmem. Zene kellett, hangos, dübörgő, ami elnyom mindent, legfőképpen a csendet, mert a csend az a környezet, ahol a nem kívánt gondolatok otthon érzik magukat.