Kedvencekhez adás
72

Revulsion

43. Fejezet

Szombat reggel egyáltalán nem éreztem magam kipihentnek, sőt pocsékul voltam. Minden tagom zsibbadt, mivel úgy aludtam át az éjszakát és a fél délelőttöt, hogy meg sem mozdultam. Ráadásul a villanyt is elfelejtettem lekapcsolni, át sem öltöztem, és a fekete kendőm szinte rászáradt csuklómra, ahogy vérem megalvadt. Fájdalmas volt letépni a friss sebekről. Mégsem feküdhettem tovább ágyamban. Ideje volt felkelnem, mielőtt Ted ébreszt nem túl barátságosan, és rájön, mit tettem tegnap este csalódottságomban.

Erőt vettem magamon. Vérfoltos ruháimat sietve a fürdőszobába vittem, és miután lezuhanyoztam, kimostam őket. Legnagyobb sajnálatomra, fekete kendőm megsínylette a nem túl kedves bánásmódot. A szegélye kirojtozódott, ahogy nagy nehezen eltűntettem róla a vérfoltokat. Ruháimmal együtt felcsíptettem a szárítókötélre, majd elhagytam a fürdőszobát. Mély lélegzeteket véve mentem le a lépcsőn immár tiszta ruhában, egy sötétzöld, bőszárú nadrágban és egy fekete pulcsiban, aminek az ujja olyan hosszú volt, hogy a tenyeremet is eltakarta.

– Végre méltóztattál felkelni – fogadott Ted a konyhában.

Épp az újságot böngészte elmélyülten, míg öcsikém az utolsó falatokat tüntette el reggelijéből. Nem válaszoltam, csak töltöttem magamnak egy pohár teát a hatalmas kancsóból, ami az asztal közepén állt. Fancsali arccal kortyoltam bele, mivel nem a szokásos citromos íz fogadott. Anyám minden reggel citromos teát készített Andynek, illetve nekem. Ted viszont valami extra koffeines és keserű vackot fogyasztott. Inkább letettem a szinte teli poharamat, és sarkon fordultam. Egyáltalán nem voltam éhes, csupán a szokásos teára vágytam, amit nem kaptam meg.

– Ne siess! A mosogatás csak rád vár – szólt utánam mostohaapám.

Megtorpantam a küszöbön. Vettem néhány mély lélegzetet, majd visszafordultam, és szó nélkül a mosogatóhoz léptem. Túl gyengének éreztem magam az ellenkezésre, és amúgy sem volt kedvem a szobámban gubbasztva gondolkodni, így nekiláttam a házimunkának. Megbirkóztam egy egész hadseregnyi tányérral, illetve edénnyel, és már az utolsó poharakat törölgettem el, mikor Ted megállt mellettem a konyhaszekrénynek támaszkodva. Gyorsan lehúztam eddig feltűrt pulóverem ujját, úgy folytattam tovább a munkát.

– Szóval, merre jártál tegnap? – szólított meg.

– Suliban.

– Azt várod, hogy el is higgyem?

– Igen.

Csak törölgettem monoton mozdulatokkal, és rá se néztem. Teljesen lekötöttek az üvegpoharak.

– Bolondabb vagy, mint hittem – jegyezte meg gúnyosan.

Letettem a poharat, és felé fordultam.

– Gondolj, amit akarsz! – mondtam egyenesen a szemébe.

Ted elvigyorodott. Mindig ezt a mosolyt láttam felvillanni az arcán, mielőtt heves veszekedésbe kezdtünk.

– Tudod, mit gondolok?

Már épp rá akartam vágni, hogy cseppet sem érdekel, mikor megelőzött.

– Egy fiúval voltál – jelentette ki diadalmasan.

Torkomon akadt a szó.

– Ó, igen, eltaláltam. Előttem nincs titok.

Tágra nyílt szemmel bámultam rá. Vajon tényleg tudja? – szaladt át agyamon a kérdés. Ted elégedett képet vágott, ellökte magát a konyhaszekrénytől, és megindult az ajtó felé. Meglepetten bámultam utána. Az ajtóból még visszaszólt.

– Ha ezzel végeztél, főzz valami ehetőt!

Dühösen csavartam egyet a kezemben szorongatott konyharuhán, és morogva fordultam vissza a poharakhoz. Mégsem lázadtam, hanem teljesítettem parancsát, már amennyire tőlem tellett.

Jó néhány órával később öcsikém lelkesen falatozott, és egyáltalán nem panaszkodott. Mostohaapám viszont mindent kritizált.

– Sótlan – jegyezte meg, miután belekóstolt a levesbe.

A konyhaasztalnál ültünk mindhárman csendben a szinte szürkületi sötétségben, annak ellenére, hogy kora délután volt. Az ablakon túl megállíthatatlanul szakadt az eső, és a sötét felhők teljesen eltakarták a napot. Nem volt kedvem villanyt kapcsolni, mivel az időjárás tökéletesen passzolt hangulatomhoz.

– Ott a só – válaszoltam a sótartó felé bökve.

Ted szúrós tekintettel nézett rám, míg megszerezte az aprócska sótartót, és erőteljes mozdulatokkal rázogatni kezdte tányérja felett.

– Tehettél volna bele több répát – szólalt meg ismét.

Tovább kanalaztam saját adagomat, miközben meredten fixíroztam. Főzés közben folyton az járt a fejemben, vajon mennyit tudhat. Anyám esetleg mesélt neki Peterről, vagy elolvasta az üzeneteimet telefonomban? Esetleg valaki mástól tudja?

– És kevesebb petrezselymet.

Mindegyik lehetőséget elvetettem. Kizártnak tartottam, hogy tudjon bármit is. Ellenben tisztában voltam azzal, hogy minden egyes alkalmat kihasznált bosszantásomra. Ezt pedig az ebéd alatt bőven bebizonyította, ahogy minden falatban talált valami kifogásolnivalót. Hol kevesellte a fűszert, hol sokallta, egyszer túl puhának talált valamit, egyszer túl keménynek és így tovább, míg sikeresen fel nem húzott.

– Látom, főzés terén is reménytelen vagy – adta meg a végszót.

Idegesen csaptam le villámat az asztalra, és pattantam fel székemről.

– Ha nem ízlik, ne edd meg! – vágtam rá, és összeszedtem tányéromat, illetve öcsikém ebédjének romjait.

Ő legalább szó nélkül megette, amit elé raktam, és még mosolygott is hozzá.

– Micsoda viselkedés ez? – háborodott fel mostohaapám.

Morogva pakoltam le a konyhapultra. Nem volt türelmem ehhez. Gondolataim még mindig a tegnap történtek körül jártak akaratom ellenére. Ráadásul kicsit messzire mentem bal kezemet illetőleg, mivel minden hirtelen mozdulatra éles fájdalom nyílalt a csuklómba, aminek cseppet sem tett jót a forró víz mosogatás közben.

– Mutass egy kis tiszteletet, ha velem beszélsz!

Gúnyos mosolyra húzódott a szám, ahogy felé fordultam.

– Majd, ha megérdemled – jegyeztem meg.

Ted szeme összeszűkült, és a dühtől kissé kipirult az arca, engem azonban ez egyáltalán nem hatott meg. Teljes nyugalommal átsétáltam a konyhán, és szobám felé vettem az irányt.

– Ezt még megbánod! – kiáltott utánam.

Felvonultam az emeletre, és egyáltalán nem tartottam fenyegetésétől, bár tudtam, hogy csupán öcsikém jelenléte fékezte indulatait. Andy volt a szeme fénye, és bár vele is elég szigorúan bánt, ha rosszalkodott, óvta a veszekedésektől. Előtte sosem kezdett nyíltan ordibálni velem. Becsaptam szobám ajtaját, majd elnyúltam ágyamon. Csak feküdtem arcomat a párnába temetve, és hallgattam az eső egyenletes kopogását az üvegen. Gondolataim nem hagytak nyugodni. Még mindig fásult és szinte teljesen érzéketlen voltam. Egy hatalmas űr tátongott lelkemben, amin nem segíthetett sem a lila plüsselefánt, sem bármi más. Nem számít – visszhangzott újra és újra elmémben. Úgy éreztem, ez volt a rideg valóság. Semmi sem számított. Sem az, amit gondoltam, vagy éreztem, sem az a sok emlék, amely kavargott a fejemben.

A szorító fájdalom ismét mellkasomra nehezedett, így hanyatt fordultam, hogy egy kis levegőhöz jussak. Szánalmasnak éreztem magam, amin nem segített a gondolatban felidézett néhány képsor. Magam előtt láttam Charlotte minden kis akcióját, amiket Peter egyáltalán nem hárított el. Hagyta, hogy hozzá bújjon, és nyíltan flörtöljön vele. Ráadásul a plázacica szavai is ott keringtek a fejemben. Tényleg ennyire nem számítana neki, épp kit csókol meg? A péntek este egyre gyászosabb színeket öltött, és az emlékek egyre szürkébbek lettek, ahogy szobám is a borús időjárásnak köszönhetően. Egyszerűen nem értettem őt, hiába gondoltam át újra és újra mindent. A legbosszantóbb pedig az volt, hogy saját magamon sem tudtam kiigazodni. Hányszor próbáltam már elhatározni, hogy nem gondolok rá többet? Hányszor igyekeztem kiűzni a szívemből, és kíséreltem meg dühvel helyettesíteni a különös érzéseket, amelyeket kiváltott belőlem? Mégis, hiába haragudtam rá, hiába veszekedtem vele, valahol mégsem tudtam igazán meggyűlölni. Egy részem mindezek ellenére vágyott rá, arra, hogy beszéljek vele, hogy a közelében legyek, vagy legalább órán bámulhassam a hátát. Nagyot sóhajtottam, és tovább fixíroztam a plafont, ami egyre szürkébb és szürkébb lett, míg az eső egyenletes kopogása sem lankadt. Hosszúra nyúlt önsajnálatomnak Ted vetett véget, ahogy kopogás nélkül belépett a szobámba.

– Mit akarsz? – kérdeztem unottan, még mindig a plafont bámulva.

Nem volt kedvem beszélni vele.

– Tisztázni néhány dolgot.

Nagy levegőt vettem, majd felültem ágyamon, és a szemébe néztem. Az egyre sötétebb szobában egyáltalán nem volt valami bizalomgerjesztő látvány.

– Azt hittem, megegyeztünk, és normálisan fogsz viselkedni – folytatta.

– Már megint mit csináltam? – kérdeztem felsóhajtva.

– Ezt még kérdezed? – tett egy lépést beljebb.

Dühösen néztem, ahogy egyre közelebb került személyes teremhez.

– Úgy viselkedsz, mint egy ostoba fruska.

– Kösz a bókot – jegyeztem meg gúnyosan, majd lemásztam ágyamról.

Ted még mindig túlságosan a saját birodalmamban járt, az én szőnyegemen, az én légteremben. Nem hagyhattam, hogy folytassa a terület meghódítását, így elé álltam, és igyekeztem határozottnak tűnni.

– Ennyi idősen, már igazán tudhatnád, mi a felelősség és a kötelességtudat – kezdte meg a szent beszédet.

Csak meredtem rá dühösen, és hallgattam, ahogy folytatta.

– Képtelen vagy bármit is normálisan elvégezni. Még a bevásárlást sem bízhatom rád, mert helyette valami fiúval hetyegsz.

Mostohaapám ellen szinte magától jött haragom. Kezemet ökölbe szorítottam, és a bal csuklómba nyilalló fájdalom csak még tovább szította dühömet.

– Attól, hogy mindenkinek odaadod magad, még nem leszel népszerűbb.

Az állam is leesett. Hát ezt értette ő az alatt, hogy egy fiúval voltam? Én meg már attól tartottam, rájött, reménytelenül beleszerettem valakibe. Egyszerre könnyebbültem meg, hogy nem tudott Peterről, és lettem még dühösebb.

– Mégis honnan veszed ezt a baromságot? – fakadtam ki.

Ted szúrósan nézett rám, és diadalmasan folytatta.

– Látom, amit látok. A sok kicsapongást, és tudom, mi jár a kamaszok fejében.

– Nem tudsz te semmit!

Gúnyosan vigyorgott.

– Dehogynem. Egy barátod sincs, ami nem véletlen, hisz’ ki is állna szóba veled.

A szorító fájdalom ismét fojtogatni kezdett. Ez volt az a mondat, amit a legtöbbet hallottam, nemcsak tőle, hanem osztálytársaimtól is, akik valóban nem kértek a társaságomból. Senki sem akart barátkozni velem, és ezt jól tudtam, már elég régóta.

– Miért is tennék, mikor ilyen elviselhetetlen vagy?

– Hagyd abba! – nyögtem, míg jobb kezemet a mellkasomra szorítottam.

A fájdalom újult erővel csapott le rám.

– Ez az igazság. Semmire sem fogod vinni, és továbbra is csak kolonc leszel valaki nyakán.

– Nem igaz!

Egyre elviselhetetlenebbnek éreztem a nyomást mellkasomon, és újra rám tört a kétségbeesés, hogy igaza van, igazuk van. Emlékeztem minden egyes sértésre és bántó megjegyzésre, amit a fejemhez vágtak.

– Felesleges vagy, és senkinek sem hiányoznál, ha eltűnnél.

Kezem reszketett, ahogy ökölbe szorítottam. Még a bal csuklómba nyilalló fájdalom sem segített, nem nyomhatta el a lelkemre törő kínt. Mindig feleslegesnek éreztem magam, és tartottam attól, hogy ahogy azt sem vették észre, létezem, úgy az sem tűnne fel senkinek, ha már nem lennék. A felismerés pedig elemi erővel csapott le a szívemre, amint Ted kimondta.

– Nincs jogod ilyet mondani! – néztem egyenesen a szemébe.

Egy cseppnyi megbánást sem láttam benne, sőt a várt elégedettséget sem. Csak a szánalom csillogott felém, ami rosszabb volt mindennél.

– Jobban tennéd, ha belátnád végre – szólalt meg ismét.

Tegnap hatalmasat csalódtam Peterben és ítélőképességemben, most pedig önmagammal szemben éltem át ugyanezt. Lényemben csalódtam igazán, hiszen tényleg nem láttam mást, csak azt, amit mások mondtak rólam. Nem éreztem magam sem hasznosnak, sem értékesnek, csak feleslegesnek. Ez pedig legalább olyan nagy fájdalmat okozott, mint az a két szó: nem számít.

Elegem lett. Elegem lett mostohaapámból, a csalódásokból, osztálytársaimból, a fájdalmas valóságból, sőt még magamból is elég volt. Úgy éreztem, a világ egyre zsugorodik körülöttem, és nem kapok levegőt. A belső szorítást egy külső tetézte, ahogy szinte láttam összeszűkülni a teret. Hirtelen pánik lett úrrá rajtam, szívritmusom felgyorsult, és még mindig ökölbe szorított kezem remegni kezdett. Menekülni akartam. Egy percig sem bírtam tovább egy légtérben Teddel. Térre és levegőre volt szükségem, így nagy léptekkel elsétáltam mellette egyenesen az ajtóhoz.

– Hová mész? – szólt utánam.

Ezzel pedig megadta az utolsó löketet. Megrémültem, hogy visszatart, ezért rohanni kezdtem le a lépcsőn, majd át a nappalin. Semmi mást nem akartam, csak menekülni. Előle, szavai elől, de legfőképpen fájdalmam elől, bár ez lehetetlen volt.

– Kérdeztem valamit! – jött utánam.

Én azonban nem válaszoltam, csak a fogashoz léptem és sietve, reszkető kezekkel húztam fel tornacipőmet.

– Ne merészelj elmenni! – parancsolt rám már a lépcső aljáról.

Nem törődtem vele, így amint lábamon volt elhasznált tornacipőm, a bejárati ajtóhoz léptem.

– Ha kilépsz azon az ajtón, vissza se gyere! – kiáltott utánam.

Habár kezem remegett a kilincsen, és éreztem, hogy szemembe könnyek gyűltek, határozottan nyomtam le, és léptem át a küszöböt. Hideg esőpermet hullt az arcomba, és érzékeltem, hogy Ted mondott még valamit mögöttem, aztán engedtem menekülési késztetésemnek, és megindultam. Lassan hagytam el a verandát, majd egyre gyorsabban haladtam a járdán, aztán futni kezdtem. Futottam szemben a szélnek és esőnek, nem törődve semmivel. Sem a szürke utcákkal, sem a pocsolyákkal, sem azzal, merre tartok. A szorító fájdalom nem szűnt, hanem egyre erőteljesebben tört rám. Úgy éreztem, igaza volt mostohaapámnak, sőt még goromba osztálytársaimnak és mindenki másnak is. Egyedül éreztem magam, kicsinek és jelentéktelennek. Semmi jót nem láttam a világban, ahogy magamban sem.

Tornacipőm cuppogva loccsant újra és újra a pocsolyákban, miközben könnyeim felszínre törtek, és csakúgy, mint az eső, megállíthatatlanul szántottak utat arcomon. Az egybefolyó cseppek egyre csak gyűltek és gyűltek, míg hajam átnedvesedve tapadt fejbőrömhöz. Mégsem józanított ki a hideg, sőt a heves dudálás hangja sem, ahogy körül sem tekintve vágtam át egy útkereszteződésen. Csak rohantam és rohantam, bár a fájdalom és a csalódás elől nem menekülhettem. Az ott volt bennem, átitatta szívemet és lelkemet. Aztán megbotlottam. Elveszítettem egyensúlyomat, és elhasaltam a betonon, pont egy hatalmas pocsolyába. Térdem nagyot koppant, és tenyerem égni kezdett, ahogy megtámaszkodtam rajta. Hajam az arcomba hullott, miközben könnyeim tovább potyogtak, ahogy felzokogtam. Ziháló lélegzetem páraként hagyta el ajkamat, és sokáig csak térdeltem a pocsolyában, mivel nem volt erőm felkelni. Semmihez sem éreztem magamban elég erőt. A fájdalom csak nem akart szűnni, ahogy gondolataim sem hagytak nyugtot elmémnek.

Vettem néhány mély lélegzetet, csitítottam zihálásomat, bár a könnyeim felett nem parancsolhattam. Változtatni akartam. Mást is érezni, gondolni ezek helyett. Kutattam magamban, de csak űrt és fájdalmat találtam. Aztán, mielőtt ismét kétségbeestem volna, megvolt, mi az, amit igazán szerettem volna ebben a pillanatban. Pontosabban, mi az, amit nem akartam. Nem akartam egyedül lenni. A magány egyre riasztóbbnak tűnt. Körbepillantottam a szürke ég alatt, de csupán a még mindig záporozó esőcseppek vettek körbe. Felálltam. Kisimítottam arcomból vizes hajamat, és lassú léptekkel mentem tovább. Könnyeim elapadtak végre, és csak mentem előre határozottan.

Néhány perc múlva már emberek haladtak el mellettem, mivel elértem a belváros szívét. Még mindig nem néztem, merre megyek, csak hagytam, hadd vigyen a lábam. Aztán egy hatalmas épület előtt találtam magam, majd cuppogó léptekkel haladtam túl az ajtón egyenesen egy lifthez körül sem pillantva. A következő néhány perc kiesett emlékezetemből, sőt azt sem tudom, hogyan értem el magát az épületet. Öntudatomra csupán egy ajtó előtt állva ébredtem, ahogy megnyomtam a csengőt. Mindent tudat alatt tettem. A zavaros és fájdalmas gondolatok alatt tisztában voltam helyzetemmel. Nem mehettem haza. Nem is akartam, és biztosra vettem, hogy Ted kizárt a házból. Nem voltak sem rokonaim, sem barátaim a városban, így a felszín alatt szunnyadó józan eszem csupán egyetlen egy címet talált elmémben.

Az ötszázhatvanhármas aranysárga számmal ellátott ajtó kinyílt előttem, és a bentről áradó lámpafény elvakított egy pillanatra.