Vannak, akik azt mondják...

LeanneIrisPrice

2020. június 18.

A férfi körül csak úgy pezsgett a kisebb tömeg, amely összegyűlt a partin, azonban ő maga mintha nem találta volna a helyét ennyi ember között. Néha megragadta a tekintetét egy-egy ember, de nem tartott az egész néhány másodpercnél tovább. Kicsit tovább vizsgált egy nőt rövid, barna hajjal és vörös rúzzsal, de amint tudatosult benne, hogy nem Peggy meleg pillantásával találkozott a sajátja, udvariasan kihúzta magát a beszélgetés alól, aztán kiment a torony tágas erkélyére. A mutató és hüvelykujja közé csippentette az orrnyergét, majd masszírozni kezdte. Csak egy kis levegőre volt szüksége és távolságra ettől az émelyítő embermasszától. Talán azért nem találja a helyét, mert olyan új és idegen számára ez a kor, az emberek, akiket ismert, már rég halottak, nincs sehol egy ismerős arc, egy megnyugtató tekintet… Milyen jól jönne most Bucky határozott, pezsgő személyisége, akire támaszkodhatna ebben a kényelmetlen szituációban! Pedig egyáltalán nem egyedül ácsorgott a fal tövében, rengetegen odasereglettek hozzá, hogy válthassanak vele pár szót, Steve azonban végtelenül zavarba ejtőnek élte meg a helyzetet, csak mosolygott és bólogatott. Ez a brooklyni srác nem ebbe a puccos társaságba való, hiába a drága öltöny, sosem lesz közéjük való…

Hirtelen mozgást hallott maga mögül. Mikor kimenekült, nem is nézte, hogy valaki más is tartózkodik-e ott rajta kívül. Meglepetten nézett hátra, és még inkább meghökkent, mikor Stark borostyán pillantásával néz farkasszemet. Enyhén elcsodálkozott rajta, hogy ott találja, hiszen a férfi általában a bulik lelke, csak úgy sziporkázik a sok ember között, mint valami drága ízlésű tűzijáték.

– Kapitány – fordult felé a felső testével a milliárdos.

– Mr. Stark – biccentett felé.

– Miért nem táncol a hölgyekkel? – érdeklődött a whiskyt kortyolgató férfi. Továbbra is a korlátnak támaszkodott, egyik keze a poháron pihent, másik az öltönynadrágja zsebében, amelynek árába még csak belegondolni is agyrém…

Steve nem felelt, csak állt mellette, lenézett a városra. A látvány lélegzetelállító volt, az autók fényszórói csóvát húztak maguk után, mint apró üstökösök, egyik ablakban kialudt a lámpa, egy másikban épp felgyulladt, az árnyékok pedig kontrasztot alkottak ezzel az örökké mozgó csendélettel. A forgalom halk morajlássá szelídült már ilyen magasságban, minden olyan messzinek, elérhetetlennek tűnt. A lábai előtt hevert a város, az emberek imádták, neki mégis hiányérzete támadt, mintha kívülálló volna, egy idegen darab egy tökéletesen megkomponált puzzle közepén. Nem ide tartozik, nem köti őt ide semmi. Ismerős, mégis olyan ismeretlen…

– Biztos vagyok benne, hogy nagyon kapós ma este. Minden lány megőrül, hogy magával táncolhasson – folytatta Stark, miután lehúzta az utolsó korty italt is a poharából.

– Talán… De…

– Hmm? – fordult felé.

– Tudod… Még mindig nem tudok táncolni – nézett végre rá. Egyúttal abbahagyta a felesleges tiszteletkörök megtételét is. Elvégre csapattársak, és ez a jövőben is így lesz, nem muszáj ilyen merevnek és hivatalosank lennie. Steve visszafordult a város felé, Tonytól pedig elvette a poharát az egyik fura robotja, amely mindig mindenhol ott van, akárhonnan képes kinyúlni és gazdája segítségére sietni.

– Hát akkor… – erre ismét felnézett, tekintete pedig találkozott a férfiével. Stark pillantása sötét volt, mint az olvadt csokoládé, kiismerhetetlen, épp csak annyit engedett látni, amennyit láttatni akart. Mégis mintha… Játékosan csillant volna a kiszűrődő fényben. Az arckifejezése teljes szinkronban volt az íriszével, ajkain pimasz félvigyor ült, egyik szemöldökét finoman felhúzta. – Majd én megmutatom, hogyan kell.

Stevebe egy pillanatra beleszorult a levegő, csészealjnyira tágult szemekkel pislogott vissza a milliárdosra, aki csak csettintett a nyelvével, majd a szemét forgatta.

– Ugyan már, ne légy ilyen szégyenlős, csak élvezd – nyújtotta a kezét.

A Kapitány habozott egy darabig, de mintha nem tudta volna irányítani a testét, automatikusan nyújtotta a saját jobbját, és a férfi meleg tenyerébe helyezte. Tony arckifejezése meglágyult, lepergett az álarca első rétege, pillantása melegebbé, barátságosabbá vált, szinte már ismerőssé. Önkénytelenül Peggyével hasonlította össze, ám ennek nem volt tudatában, a hasonlóság azonban tagadhatatlan volt.

A zseni a kezét fogva lassan bevezette, ahogy lépkedett utána, lelassulta a világ, a fény csak apránként szemerkélt rájuk, mint az eső, aranyba fürdetve őket.

– Menni fog – mondta neki Tony bíztatóan. Vele szemben állt, addigra már beértek, körülöttük megannyi táncoló pár, akik ügyet sem vetettek rájuk.

Steve mélyen a partnere szemébe nézett, hogy memorizáljon minden egyes árnyalatot, árnyékot, foltot, hogy aztán nyugalmas, csillagtalan éjszakákon azzal a szempárral álmodjon. A zseni ajkain megszelídült a mosoly, elvesztette az élét, ahogy táncolni kezdtek. Természetesen Stark vezetett, és ez valamiért a Kapitányt is mosolygásra késztette, amolyan visszafogottra, amelyet az ember a bajsza alatt rejteget, mikor valami igazán mulattatja. Lassan lehajolt, homlokát Tonyénak támasztotta, a világ pedig kezdett homályba fordulni köröttük, lomhán elcsendesedett az emberek csevegése, a zene, nem is nagyon tudta, pontosan minek az ütemére ringatóznak.

Olyan pillanat volt, amely csak ritkán fordul elő az életben, legyen az bármilyen hosszú is. Az a fajta, amely egyetlen momentumnak tűnik csupán, pedig a valóságban órákig nyúlik, amely megingatja az ember hitét, s ami azután meghatározza létezése össze hátralévő napját, óráját és percét. Olyasfajta, amit nem lehet csak úgy elmesélni, mert a szavak túl tompák hozzá, csak jelentéktelenné és közhelyessé tenné.

Már nem is érezte olyan idegennek ezt az új világot. Talán minden életszakasznak megvan a maga biztos pontja, mikor gyerekek voltak, Bucky volt az, amikor Amerika Kapitány lett, akkor Peggy, ennek a szakasznak pedig lehetne Ő… Akiről annyi rosszat gondolt már akkor is, mikor még csak nem is találkoztak, aki úgy bosszantotta… Akinek olyan ismerős a tekintete, mégis új, más, izgalmas. Mintha csak a kedvenc ételét kóstolná meg, de ezúttal más fűszerezéssel. Néhány falat után már nem is emlékszik rá, milyen volt azelőtt, csak az jár az eszében, hogy ezentúl mindig ezt akarja. Egy kicsit még hasonlít valami távoli emlékfoszlányra… Aztán valami teljesen más lesz belőle, valami semmihez sem fogható.

Az este hamarabb véget ért, mint azt szerette volna, a búcsúszavak pedig olyan nehezen gördültek le az ajkáról, mintha csak mázsás kövek lennének. Aznap éjjel, s azután mindig, meleg, topáztekintetről álmodott, ami csak neki ragyogott ilyen fényesen New York tompa, éjszakai fényeiben. Néhanapján próbálta kiverni a fejéből, semmiségként kezelni, mint ahogy azt Tony tette, máskor azonban azon kapta magát, hogy kútmély pillantást firkál unalmában a jegyzetfüzetébe… Ez történt ekkor is. Mindannyian az asztalnál ültek, és éppen egy bevetés részleteit tárgyalták meg, Steve azonban nem figyelt igazán rájuk, csak a könyökén támaszkodva rajzolgatott, irkálgatott. Mikor felocsúdott, már csak ketten voltak a teremben, úgyhogy sietve összekapkodta a tollát, a füzetét és a kabátját, majd kiment. Csak futó pillantást vetett arra, mit firkált a rajz mellé. 

„Vannak, akik azt mondják, egy nap szeretni fogsz, én pedig várni fogok rá, hogy egy nap megkapjam a szerelmed.”

Halványan elmosolyodott, összezárta a füzetet, majd ment tovább a dolgára. Egy nap… Igen.